Szombat esti punnyadás… breaking news... terrortámadás Párizsban… Felmész az Instagramra, és meglátod, hogy a barátnőd pont azon a bizonyos koncerten van... Fél óra múlva már üzeni, hogy jól van, majd a híradóban hallod a hangját. Aztán eltelik egy év, és a barátnőd sokszor emlegeti azt az éjszakát, amit nem lehet, és nem kell elfelejteni...

Hekler Melinda: Egy csomó véletlen is szerepet játszott benne, hogy ti aznap este ott voltatok a Bataclanban.

Kövér Zsuzsa: Utólag az egész olyan, mint az Amelie csodálatos életének egy jelenete. A Foo Fighters koncert miatt repültünk Párizsba, ami kedden lett volna, az Eagles of Death Metal csak egy plusz programnak ígérkezett. Utolsó percben szereztünk jegyet a repülőtérről, egyeztetésbe kezdtünk telefonon, mert mi is a könnyűzenei világban dolgozunk. Sokáig úgy volt, hogy mégsem fogunk bejutni, de aztán felhívtak, hogy megoldották. Nem volt egyszerű a logisztika: leszállsz a gépről, ki kell találni, hogy szerzed meg az airbnb lakáskulcsod, és rohanás a koncertre. Éhesek voltunk, még az is megfordult a fejemben, hogy ki kellene hagyni a koncertet. De a jegyet nagy nehezen megszereztük, egyszer élünk, menjünk el! – gondoltam.

HM: Végül odaértetek a koncertre, hiszen posztoltál is Instagramon még a támadás előtt.

KZS: Az utolsók között érkeztünk meg, és fel kellett mennünk az erkélyre, mert alacsony vagyok, és az utolsó sorból lentről már semmit nem láttam volna. A barátom, Tibi dolgozott már a Bataclanban, ezért ismeri a helyszínt, tudta, hogy fel lehet menni az erkélyre. Nekem az a rész emészthetetlen ebben a történetben, hogy Tibi kétszer ment le a büfébe, és nem tudom, mi történt volna, ha éppen akkor nincs mellettem.

Zsuzsi ezt a fotót posztolta az Instagramra közvetlenül a terrortámadás előtt
Zsuzsi ezt a fotót posztolta az Instagramra közvetlenül a terrortámadás előtt

HM: Mikor tudatosodott bennetek, hogy mi zajlik?

KZS: Az agy fantasztikus, de félelmetes is. Csak másfél órával később tudtuk magunknak kimondani, hogy ez egy terrortámadás volt. Képzeld el a helyzetet! Bent állunk egy koncerten, hangosan szól a zene, táncolok, és  egyszer csak egy nagyon erőteljes hang hallatszik, de te nem ismered, hogy milyen egy Kalasnyikov hangja egy belső térben. Bár már valahol az agyad hátuljában tudod, hogy ez nem a hangfal sercegése, mégsem fogadod el, mert azt gondolod, hogy veled nem történhet ilyesmi. Nem számolsz vele, hogy az életedben ez benne lehet. A tudatosodás szintje nagyon rossz volt. Szerintem az, hogy a tudatod elindul-e pánik irányába, vagy sikerül megfognod valahol, attól függ, aznap hogy keltél fel. Azt is érzem így utólag, hogy hozzáadódik a „teljesítményedhez”, hogy mennyit dolgozol magadon máról holnapra, mert egy ilyen döntéshelyzetben fogod igazán megtudni, hogy hol tartasz.

HM: Ti a körülményekhez képest nagyon tudatosan cselekedtetek...

KZS: Sokat segített, hogy mi egy olyan munkakörben dolgozunk – fesztiválokat szervezünk – ahol nagyon gyakran kell gyors döntéseket hoznunk, tehát rutinosak vagyunk az azonnali reagálásban. A józan ész így is sokszor cserben hagyja az embert. Tibi, aki évekig gitártechnikusként dolgozott, nagyon sokáig (értsd: legalább 45 másodpercig) azt hitte, hogy a durrogások az erősítőből jönnek. Legalább háromszor lefolytattuk ezt a párbeszédet a rossz kábelről, végig egymással szemben állva, már nem is néztünk a színpad felé, mert valahol mélyen tudtuk, hogy baj van.

Tibi egyszer kinézett, látta, hogy lent véres az emberek pólója, és rögtön lenyomott a földre. Arra emlékszem, hogy a sör kirepült a kezemből, és ő mondta, hogy kezdjek el kúszni kifelé. Kiértünk egy folyosóra, ahol franciául ordibált mindenki, és az emberek össze-vissza rohangáltak. Utólag elemeztük ezt a helyzetet a pszichológussal, mert egy igazán „különleges” érzés, hogy ott állsz magyarként egy pánikhelyzetben, ahol mindenki franciául kiabál körülötted, de te semmit nem értesz. A szakember elmondta, hogy ilyenkor bekövetkezhet egy úgynevezett regresszálás (visszafejlődés) a tudatban. Lehet, hogy az ember ilyenkor újra gyermeknek érzi magát, mert abból az időből ismerős neki a helyzet, hogy nem érti, mi történik körülötte. Ha nem áll rendelkezésre a kellő információ, csak az ösztöneinkre hagyatkozhatunk, viszont ezeket nem használjuk nap mint nap ilyen éles helyzetekre hangolva, ezért nehéz ösztönösen cselekedni. 

HM: Tehát ott tartunk az eseményekben, hogy kijutottatok erre a folyosóra...

KZS: Ott álltunk egy lejáró mellett, és nem tudtuk, hova vezet. De hallottuk, hogy a hanghatások lentről jönnek, ráadásul a mi oldalunk felől. Tibi ismerte a helyet, tudta, hol vannak kijáratok, de abban nem volt biztos, hogyha azon a lépcsőn lemegyünk, van-e más kijárat vagy csak a főbejárat lesz. Ő ezért azt a döntést hozta, hogy inkább menjünk vissza a színházterembe, és az emeleten kússzunk végig. Nem egy fedett erkélyt kell elképzelni, mivel a Bataclan alapvetően egy színház, korlátok voltak az erkélyen, azoktól bármikor eltalálhattak volna. Nem gondolkodtam, csak elindultunk. Első felismerésem az volt, hogy a kúszás egy nagyon megerőltető fizikai munka, már öt-hat métert is nagyon nehéz volt megtenni. Ekkor már csak nagyon kevesen maradtunk az erkélyen. Elkúsztunk egy pontig, aztán amikor Tibi látta, hogy az egyik merénylő éppen tárat cserél, azt mondta, álljak fel, és fussak a nyitva lévő fönti backstage ajtaja felé. Berohantunk ezen az ajtón, amit aztán bezártunk magunk mögött. Ott álltunk jó húsz emberrel, és senki sem mert elindulni. Ekkor láttam, ahogy ugranak ki az emberek a harmadik emeletről.

Azt éreztem, hogy bármi történjék, én képtelen vagyok leugrani, és ezt ki is mondtam magamnak. És folyamatosan azt ismételgettem belső monológként, hogy „én itt nem fogok meghalni”.

Ekkor történt egy dolog, amit nehéz utólag összerakni a fejemben. Tehát ott álltunk egy nagyon pici térben, sokkal többen, mint ahányan kényelmesen elfértünk volna benne, és egyszer csak kopogást hallottunk az ajtón. Nem tudom, hogy miért nem indultunk el hamarabb lefelé, talán mert folyamatosan hallatszottak a lenti lövések. Utólag a többi túlélő leírásából raktuk össze, hogy az a hang nem kopogás volt, hanem az egyik merénylő felért, és már lőtte az ajtót. Elkezdtünk ordítani, hogy „Go!” és elindultunk. Leérve egy nyitott ajtót láttunk, sok ember feküdt ott véresen, átugrottunk rajtuk, és futottunk.

Nem tudod, hova futsz, meddig futsz, nem tudod, hol van még veszély.  Egy idegen városban vagy. Bennem még kételyként mozgott, lehet, hogy vissza lehetne menni segíteni, de már nem volt erőnk hozzá. Életem legszürreálisabb élménye, hogy amikor kiértünk ötven méterre egy sarki kereszteződéshez, az étteremben boldogan vacsoráztak az emberek. A hír nem olyan gyors, mint ahogy gondoljuk.

A Bataclan koncertterem Párizsban, a Boulevard Voltaire-en (fotó via yahoo.com/AFP)

Ekkor jött az agy csodálatos képessége. Hideg volt, fázni kezdtünk, hiszen a kabátjaink a ruhatárban voltak. Futás közben arról beszélgettünk, hogy talán elmarad a holnapi koncert, de akár az is előfordulhat, hogy vissza tudunk majd jönni a kabátjainkért. Az az információ, hogy ez egy terrorista támadás, csak másfél óra múlva jutott el az agyunkig.

HM: Aztán itthon bulvárlapok küzdöttek a kegyeitekért, de ti nem akartatok többet nyilatkozni.

KZS: Igen, de ennek egy kellemetlen következménye is volt. Sokkolóan hatott rám, hogy ez egy tabutéma lett az ismerőseink körében. Nem tudtak vele mit kezdeni, hiszen hogyan adnának tanácsot egy olyan történethez, ami sem velük, sem a környezetükkel nem történt meg soha. Utólag persze elmondták, hogy mivel mi nem akartunk nyilatkozni, úgy gondolták, nem is szeretnénk róla beszélni.

Voltak persze, akik nagyon segíteni akartak, de én inkább azok társaságát kerestem, akik továbbra is természetesen tudtak hozzám állni, nem úgy, mint akire rá van írva, hogy „terrortúlélő". Hadd maradjak inkább Zsuzsi, akinek most már ez is szerepel a referenciái között.

HM: Nyilván azért máshogy ölel meg az ember, amikor először találkozik veled egy ilyen eset után.

KZS: Nem mindenki mert megölelni, és tényleg nagyon sokat tanultam az emberekről, és megtapasztaltam, hogy mindig saját magunk védelme van előtérben. A pszichológusom például letiltott arról, hogy én segítsek feldolgozni az embereknek a saját traumámat. De ez azzal is járt, hogy én nem beszéltem ki magamból.

HM: Egy ilyen éjszaka feldolgozásához szakember szükséges?

KZS: Mi azért mentünk el pszichológushoz, hogy megmondja, rendben vagyunk-e, „normálisak-e” a reakcióink. Csak ellenőrzött minket. Én nem éreztem normálisnak, hogy ebben a helyzetben ennyire a páromra támaszkodtam, mert volt egy előzőleg 28 év alatt felépített masszív biztonsági modellem, amivel a világot körbeutazva elboldogultam. Ijesztő volt, hogy ennyire meg tudtam ijedni. A pszichológus segített rájönni,  hogy a környezetemben nagyon sok olyan ember van, aki '56-ot átélve nap mint nap tankokkal nézett szembe. Nekem ez a felismerés sokat segített, hogy érezzem: valójában mégsem vagyok egyedül ezzel az élménnyel.

HM: De volt olyan, amikor érezted, hogy bámulnak és beszélnek rólad, viszont nem mernek odamenni?

KZS: Persze! És ne felejtsd el, hogy ez a téma, mindenkit érdekel. Mégis inkább nem kérdeztek rá, csak elovasták az újságban vagy mások nyilatkozataiban bogarásztak. De ma már tudom, hogy így is rengetegen vannak olyanok, akiket az én történetem igazán, szívből érdekelt. Éppen ezért váltottam taktikát és nézőpontot. Tekintsünk úgy az én ismerőseimre, barátaimra, családomra, hogy ők közvetett módon szintén traumatizálva lettek, ezért képtelenek voltak igazán kifejezni az érzéseiket felém. Nekem el kellett engednem ezt, és tágabb rétegekre koncentrálni. Az Instagram képemet, amit koncert közben raktam ki, legalább 800 ember kommentálta. Legalább 800 olyan ember, akivel életemben nem találkoztam imádkozott értem. Ha ebből indulsz ki, akkor ez egy sokkal nagyobb tömeg, mint én vagy a közvetlen környezetem. Ez megfoghatatlan érzés volt számomra, hogy mégis van egy háló, csak sokkal nagyobb, mint amilyennek előtte gondoltam. Nagy biztonságérzettel töltött el.

Zsuzsi és Tibi

HM: Jól értem, hogy végül azzal, hogy végigéltél egy terrortámadást, biztonságérzetet nyertél? Tényleg semmi nem fekete-fehér... Lett bármilyen következménye a veled történteknek a hétköznapokra nézve, így egy év távlatából?

KZS: A mozi kiesett az életemből, és beépült egy ösztön a mindennapokba.

Ha belépek egy helyre, automatikusan megfigyelem, hogy merre vannak ajtók. Az elején, miután hazajöttünk Párizsból, nem mertem koncertekre járni egy ideig, ezt mostanra leküzdöttem.

Rólam lehet tudni, hogy nagyon liberális nézeteket vallok. Sokan kérdezték, hogyan változott meg az iszlámhoz vagy a migránsokhoz való hozzáállásom. Igazából sehogy. Ugyanazt gondolom, mint előtte. Ha az ember ismeri a történelmet, tudja, hogy mindig is voltak, és sajnos lesznek is hasonló esetek. Az emberek természetéből fakadóan sajnos a világbékét egy távoli ideológiának érzem. Rengeteg muszlim barátom van, akiket továbbra is nagyon szeretek és tisztelek. De a történtek után jó néhányan közelítettek úgy hozzám, hogy biztosak voltak benne: mostantól én is velük gyűlölködöm majd. 

Nagyon viccesnek gondolom, hogy sokan hozzám fordultak tanácsért: vajon szerintem erre vagy arra a helyre most szabad-e utazni. De hát én honnan tudjam ezt? – kérdeztem. Nem kaptam a zsebembe egy titkos útmutatót a jövőbe.

Zsuzsi és egy póló Párizsból...

HM: Érdekel, hogy mi történt a merénylőkkel?

KZS: A nővérem jobban nyomon követi, hogy mi történik. Én azt gondolom, a merénylők és az én találkozásom nem nekem szólt. Motivációjukat elítélem, hitüket elfogadom. De a konkrét személlyel – én úgy érzem – nincs egymáshoz közünk. Az viszont nagyon fájt, hogy eddig, ha bárhol máshol történt terrortámadás, nyugodt voltam, hogy velem, velünk ilyen úgysem történik, tudtam távolságot tartani. De most végignéztem az összes Bataclanban meghalt fiatal profilját: ki mivel foglalkozott, milyen zenét szeretett...

Azt láttam, hogy ők én vagyok. Innentől már nem tudtam távolságot tartani, azt éreztem, hogy én haltam meg ott, nincs különbség.

Volt, aki ugyanúgy zenei PR-ral foglalkozott, ugyanarról szólt az életünk. És én nem tudom megmagyarázni, hogy miért én maradok életben, és miért nem ők. Mi a szelekció tárgya, nem tudhatjuk… Még azt is megtanultam ekkor, hogy vicces előrébb tervezni, mint egy nap. Ma már csak nevetek ezen a tudatlanságon, és ez akkora szabadságot képes adni, ha át mered élni, hogy fogalmad sincs arról, mi fog veled történni.

Minden egyes apró döntés, hogy én most megiszom-e ezt a teát vagy kimegyek-e a mosdóba, mivel töltök el fél percet: az életed. Én ez előtt nagyon „tervlány” voltam, de ebben is megváltoztam. Nem azt mondom, hogy megszűnt a személyiségemnek az a szelete, de már nem ragaszkodom a terveimhez tűzön-vízen át. Elfogadom azt, hogy az egyik nap nem olyan jó, mint a többi.

De azóta minden egyes nap úgy fekszem le, hogy hálát adok, mert nagyobb katasztrófa nélkül lement ez a 24 óra. És az is igaz, hogy valószínűleg már bármit elfogadok, ami történik. Ki vagyok én, hogy Istent játsszak?

HM: Azok számára, akik nem néztek szembe a halállal, elképzelhetetlen, hogy mennyire elgondolkodtatja az embert, amikor valódi életveszélybe kerül...

KZS: Szerintem az volt meghatározó, hogyan álltam az életemhez és a halálhoz. Én nem futottam az erdőben utána boldogabban, örülve annak, hogy élek, nem volt ettől katartikus pillanatom, inkább azon gondolkodtam el, hogy valamiért itt vagyunk a földön. Ez egy ajándék, egy feladat. Néha, amikor nagy dolgokról beszélünk, azt érzem, hogy vajon ez tényleg nagy dolog? Persze nem kicsinylem le egy barátom szakítását azzal: mi ez ahhoz képest, hogy én túléltem egy terrortámadást. Ha az ember szembe kerül igazán nagy dolgokkal, és nekem az életem utóbbi öt évében bőven kijutott belőle – mert édesanyámat is elveszítettem –, mégis körvonalazódik, hogy az elmúlás a nagy játék része. A pillanat, amikor ezt megértettem, nagyon fontos volt.

Hekler Melinda