Emlékszem, amikor gyerek voltam, a Nagyi állandóan járt utánunk, és kérdezgette: mit főzzek holnap? Most anyukám hívogat, hogy mit ennénk hétvégén. Igen, mázlista vagyok, az is voltam, ők kevésbé, mert sosincs ötletem.

Igen, Anyu sokszor főz helyettem hétvégén, de a hétköznapok az enyémek.

A férjem nem főz, egyáltalán nem is tud. Amikor megismerkedtünk, még én se tudtam, olyannyira nem, hogy darálatlan mákot tettem az első közös vacsoránk mákos gubájára. Aztán elég hamar kiderült, hogy ha közös háztartásban, egyáltalán háztartásban és közös gyerekben gondolkodunk, akkor valamelyikünknek meg kell tanulnia legalább az alapokat. És én lettem az a valaki, aki végül főzni kezdett, eleinte könyvből, aztán netről, aztán egyre inkább fejből, néha már-már a rutinos szakácsnőket idéző (szükség szülte) kreativitással a ráfordított idő, a munkaszervezés és az épp otthon fellelhető alapanyagok variálását illetően.

És nem, nem haragszom a férjemre azért, mert nem főz ránk soha, mert ő meg csinál mást, amiben én béna vagyok, például autót vezet helyettem, vagy telefonálgat végtelen hosszan hivatalos ügyekben, mert azt meg utálok, és például reklamálni is ő szokott különféle szolgáltatóknál, mert ő az ijesztőbb, teszteltük, engem néha még a kutya se vesz komolyan, ha roppant szigorúnak akarok látszani.

No de igazából nem a családi munkamegosztásról szerettem volna ma írni nektek, hanem arról, hogy november 5-e a „ma a férfiak főznek” napja Amerikában. Az „ünnep” lényege, hogy felhívja a figyelmet a sok láthatatlan (illetve nagyon is látható, csak nem az értékén kezelt) házimunkára, amit a nők végeznek tradicionálisan és aktuálisan egyaránt mintegy második-harmadik-sokadik műszak gyanánt odahaza. 

 

És az a szokás/szabály, hogy bármit főzhetnek ezen a napon a férfiak a családnak, de nem rendelhetnek pizzát, nem hozhatnak hamburgert a mekiből, és a barbecue-t is elfelejthetik (mondjuk, ezt a kitételt nem nagyon értem, mindegy).

Az ötlet egyébként tetszik. Nagyon tetszik. Egyrészt, mert bár nem rajongok a konyhai műveletekért, enni nagyon is szeretek, az ízérzékelésem teljesen független a tűzhelyspleentől, másrészt, mert imádom, ahogy és amit a férfiak főznek. Mivel számukra a főzés öröme általában nem kopott el a délutáni-esti leharcolt kapkodásban, jó nézni őket, ahogy belefeledkeznek az alkotásba, ahogy egészen más módszerekkel készítik el az ételt, mint ahogy, mondjuk, én készíteném (gyorsan, hatékonyan, minél kevesebb összekent edénnyel, bizonyára fantáziátlanabbul).

Mondjuk ki, egy (nekünk) főző férfi szexi! 

Mondom ezt úgy, hogy igazából csak a tévében láttam ilyen jelenetet. (Szexi pasi szexin főz a nőnek, hogy levegye a lábáról.) De, de komolyan, a kolléganőim is csóválták a fejüket, amikor ezt bejelentettem, mert szóba került a téma. Nem hitték el, hogy még sose történt meg velem az, hogy egy férfi, aki az én párom-flörtöm-kiszemeltem-akárkim, vacsorát készít nekem a saját kezével.

Pedig tényleg nem, de mielőtt még sajnálni kezdenétek, hogy szegény Adri, nyomorult pára, satöbbi, rögtön kiegészítem az információt azzal, hogy szerelmi életemet ugyan nem fűszerezte soha férfi által összerakott vacsora (vagy ebéd), viszont meghatározó élményeim vannak mégiscsak férfiakról, akik valamilyen okból megetettek, és ezt soha nem fogom elfelejteni nekik. Az más kérdés, hogy a viszonylat jellege folytán egyik sem „szexi” történet, mégis nagyon értékesek számomra. El is mesélem őket. Aztán ti meg majd mondtok jó kis pikáns sztorikat (is), és irigykedem. Jó lesz így a munkamegosztás?

Na szóval, az első tárgykörű emlékem az apukámhoz kötődik. Csinált ő mindent otthon, sose macsóskodott, sose érezte férfiatlan dolognak se a takarítást, se a pelenkázást, de még a vasalást se.

Főzni csak azért nem főzött, mert három nő (anyám, nagyanyám meg a Tánti) jutott egy tűzhelyre, és mind a három szeretett főzni, vagy inkább etetni (Borcsák voltak mind, vagy borcsásak, hogy köznevesítsem a mi etetésről messze földön híres Fialánkat), apámban meg nem buzgott annyira az önmegvalósítás vágya ezen a téren, hogy furakodjon.

Szóval elég rutintalan maradt a főzésben. Csakhogy egyszer (lehet, többször is, de én csak erre az alkalomra emlékszem) anyukám külföldre utazott, és a két másik háziasszonynak is dolga akadt valahol, ámde a két gyereknek (azaz a húgomnak meg nekem) ebédet kellett rittyenteni. És akkoriban (nyolcvanas évek eleje) fel se merült, hogy ilyen helyzetekben rendel az ember valahonnan, valamit, éttermekbe amúgy se sűrűn jártunk, a reflex még az volt, hogy spájz, konyha, házikoszt, ha korog a gyomrod. Legalább egy tejbegrízt összedobott az ember. No de apukám nem adta alább a rántott csirkénél! És krumplit is pucolt, meg sütött hozzá, sőt talán még leves is került valahonnan, mert az egytálétel az én családomban nem létező fogalom.

Lestük a még egészen mini tesómmal rettenetesen aggódva szerencsétlen apánkat, aki épp elhagyta a komfortzónáját, mondanánk ma, de akkor nem beszéltünk ilyeneket, ahogy áll a rezsónál, feszülten toporog, lesi, hogy átsüljön minden rendesen, ráncolja a homlokát is hozzá kicsit, aztán mikor végre elkészül minden, akkor felragyog az arca, peckesen vonul, szervírozza nekünk a menüt, mint egy békebeli étterem pincére, épp csak frakkot nem húz, és nem kérdezgeti, mint a nők folyton, hogy na, na, na, finom?!

Sok év telt el azóta, három nőből kettőt és ebből kifolyólag egy csomó le nem írt receptet és ízt elvesztettünk, viszont apukám már magabiztos a konyhában. Sőt, ő a leglelkesebb bográcsozó és grillező a családban. De, ha ránézek főzés közben, nekem még mindig az a harmincöt éves, fekete hajú apu ő, aki lámpalázasan tologatja a sercegő olajban a rántott húst, hátha úgy ügyesebben sül, vagy nem tudom.

A második esetnek, amelynek emléke e gyerekkoriról rögvest beugrik, a szívemhez van köze, akkor törték össze ugyanis először, ha nem számítjuk azt a csalódást, amely hatévesen ért, amikor rájöttem, hogy Gojko Mitić túl öreg hozzám. (Amúgy nem, csak mondom, ha mégis érdeklődne.)

A legjobb barátom, mert hála az égnek volt nekem már akkoriban is olyan, szeretett volna megvigasztalni valahogy a nagy bánatomban, amelynek az oka egy másik srác volt, úgyhogy miután gyalogolt velem úgy másfél millió lépést Magyarországon (nekem mindig a kószálás kellett), és megittunk egy csomó olcsó fehérbort, de én még mindig szomorú voltam, egészen elbizonytalanodott. Már nem volt több programötlete, úgyhogy csak hevertünk náluk a nappaliban (még a szüleivel lakott, meg én is) a kanapén, a témából is kifogytunk egészen, annyit szövegeltünk egész nyáron, és akkor jobb híján kitaláltuk, hogy együnk valamit, mert erről az aktusról ugyan egészen leszoktam a búskomorság okán, de a sok járkálástól azért megjött az étvágyam. Viszont csak sertésparizer volt náluk otthon, egy fél guriga. Pénzünk persze semmi. Az én barátom úgy vélte, felturbózza kicsit a párizsit, és szelt szép ujjnyi szeleteket belőle, majd mentek a forró olajba fürdeni, úgy à la nature, bárminemű bunda nélkül.

De tinédzserek voltunk, és éhesek, felfaltuk az olajban cuppogó, kérges iszonyt egy perc alatt, mintha valami különleges étek lenne – és az is volt. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A fiú, aki miatt szomorú voltam akkoriban, ma középkorú férfi, fogalmam sincs, milyen ember lett belőle, azt se tudom, szokott-e főzni bárkinek parizert vagy bármi mást. A barátom viszont tudom, hogy igen, igaz, húst már régóta nem eszik, nemhogy felvágottat, de amellett, hogy író, jól is főz, el se hinnéd, ha a parizerre gondolsz a bő olajban például.

És akkor a harmadik történet – hogy miért pont hármat ígértem, nem tudom, ja nem is ígértem hármat, mindegy, szép szám, de a ráadás a tiétek, jó!?

Szóval a harmadik „főzős sztori”, úgy öt-hat évvel a parizer után történt. A baráti kör fiú tagjai kitalálták, hogy vacsorát főznek nekünk, lányoknak. Nagyon kitettek magukért, elképesztő franciás menüsorral vártak minket, ámultunk, na. Volt desszert is, almatorta, pompás illatú, könnyű, mennyei. Csak azt nem értettük, miért olyan furcsa alakú a sütemény. Miféle formát használhattak a srácok? Kiderült, hogy teljesen normális, kerek tortaformában sült az almás, csak mikor letették hűlni a kőre, egyikük a főzéshez elkortyolt vörösborok hatására véletlenül belelépett. Úgyhogy épp egy cipőtalpnyit ki kellett némi ráhagyással metszeni belőle. Megoldották. Megettük. És lám, nem a fűszervaj, nem is a porhanyós, szaftos hús, hanem a, fogalmazzunk így, kreativitásuk tette felejthetetlenné a vacsorát.

Úgyhogy, uraim! Szabad a pálya, lepjetek meg minket, félre a skrupulusokkal! Néha egészen, khm, rendhagyó módon is felettébb emlékezetessé lehet tenni egy estét, egy nőt meg boldoggá!

Kurucz Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images