-

Néha csak úgy sétálgatok, mit sem sejtve, és úton-útfélen boldog szerelmes párokba botlok. A sulis radiátorokat is romantikusan összekuncogó fiatalok lepik el... jobb híján. Olyan, mintha körülöttem mindenhol tombolna a szerelem.

És én? Hát, én meg még mindig magamnak veszem meg a Túró Rudit a büfében, a Leánkákkal járok forró csokit inni, és a szombat estéket Katalin hercegnőnél, a barátnőmnél töltöm nagy egyetértésben (mondjuk, őt a világ összes fiújáért sem cserélném el!

Egyébként nincs semmi problémám a fent leírtakkal. Szeretem én (látni) a romantikát. Mi több, az egymás kezét fogó idős nénik-bácsik láttán egyenesen szipogó gyagyává változom.

Mindezek tudatában akár hiszitek, akár nem, voltam már szerelmes. Igen, szerelmes. Úgy igazából. Olyan sírósan-nevetősen, őrülten, dilisen, nagyon szerelmes. Vagyis... akkor úgy éreztem, hogy az vagyok... De az is lehet, hogy annyira nagylánynak akartam tűnni, hogy csak az ilyenkor elvárható tüneteket produkáltam. A sok-sok nyálas lányregénynek, az amcsi romantikus filmeknek, valamint a világ nagy problémáira választ kereső tinimagazinoknak köszönhetően az ember lánya egyből szakértőnek gondolja magát. Tudja, milyen érzés olyannyira szerelmesnek lenni, hogy az már fáj, vagy pillangókkal a gyomrában elaludni, mert hát, na!

De most tegyük fel, hogy tényleg az voltam. Szóval, adott volt ez a fiú, ott volt ez a remek kék-fehér közösségi oldal, és, hát, ahogy lenni szokott, elkezdtünk beszélgetni. Nem emlékszem pontosan, de a kezdetek kezdetén mintha én írtam volna először. Már régebben kinéztem magamnak, egész helyes volt. Csak hát pár évvel idősebb. De mit számított az! Visszaírt, érdeklődött, mi újság velem, elvoltunk. Jól mentek a dolgok. Teltek-múltak a napok, hetek, volt, hogy ő írt rám, de eleinte főleg én kerestem a társaságát. Nem tűnt cikinek, hogy én kezdeményezzek. Ugyan már, hiszen akkoriban olyanokat posztoltam,  mint „szám üziben és kiírom, mit gondolok rólad”. Mondanom sem kell, nem vagyok büszke a 13–14 éves énem közösségi médiás produkciójára... borzasztó.

Na, de vissza a tárgyra. Mindenféléről csetelgettünk, és a fiú rohamos ütemben kezdett nagyon szimpatikussá válni. Eljutottam arra a pontra, hogy alig bírtam ki, mire végre megjelent a neve mellett az ikonikus zöld pöttyöcske (– a Facebookon ez jelzi, hogy az illető ismerős elérhető – a szerk.). Támadtak a lepkék, nem volt mit tenni. Úgy éreztem, jó irányba haladunk, egyre többször írt ő rám először. Megnevettetett, néha elszomorított, sőt sírtam is miatta. Tökéletes tüneteket produkáltam, látjátok? Még mindig minden... és közben meg mégis a semmi volt a téma. Mármint értitek, szóba került „a fű zöld" kijelentésétől kezdve az iskolán át az aktuális kedvenc zenéinkig minden. De közben meg a témák komolyságára való tekintettel nagyjából a semmiről dumáltunk szinte napmintnapmintnap. Órák hosszat.

El sem hiszem, de annak idején miatta akartam okostelefont. Hogy még ágyba bújás (nem úgy!) után is tudjunk pár üzenetet váltani. Jellemző rám, hogy épp akkoriban lett meg végül az áhított szerkentyű, amikor már szinte nem is kerestük egymást? Talán.

Mert egyszer csak eljött az az idő, amikor leállt a világmegváltó eszmecsere... Ő nem írt többé, sőt egy hétvégi buliban másik lánnyal láttam. Azzal a lánnyal, aki ránézésre több mint valószínű, hogy ugyanolyan sírósan-nevetősen szerelmessé varázsolta őt, mint ő engem. A mai napig fogalmam sincs, hogy tekintett rám: mint egy kis pisisre, akinek azért szórakoztató a társasága? Vagy egy havercsajra, akivel a kibertérben jót lehet dumálni? Netán a pillék a gép túlsó oldalán is elő-előbukkantak néhanapján kiskedden? Valószínűleg már nem is fogom megtudni a választ.

De ma már azt mondom, jobb így. Marad, ami marad, egy szép emlék, zsenge tinédzseréveim fénykora, naplóírós korszakom egyetlen igazán termékeny időszaka.

Határozottan érzem és tudom, hogy ma már nem vagyok szerelmes. Rég nem vagyok az. A legkevésbé sem. Kigyógyultam belőle, mint valami betegségből. Bár remélem, csak ideig-óráig.

Hiszem, hogy valahol nekem is van egy foltom, mint V-nek, vagy bárki másnak ezen a világon. Hiszen a Föld bármely sarkán találunk jó pasikat, nem igaz? Milyen kár, hogy a Kékbolygó gömb alakú, így aztán egyszer csak mindenképpen körbeér az ember...

Az meg, hogy ez a fiú egyszerűen azóta sem nem tud teljesen közömbössé válni számomra, csak valami keserédes hab a tortán. Amikor rám köszön az utcán, a suliban, vagy ha cicás matricával felköszönt a szülinapomon, akarva-akaratlanul vigyorognom kell. Még akkor is, ha a madarak néha csicseregnek róla ezt-azt, és sokszor nem csak szépet és jót. Sőt, van, hogy én is látom őt olyan helyzetekben, hogy nem akarok hinni a szememnek. Másik lánnyal... sőt, lányokkal... brrr.

De nem tudok rá haragudni, sem csúnyán nézni.

Szeretnék örökké úgy gondolni rá, mint az első, megismételhetetlen és utánozhatatlan, nagy, bár viszonzatlan szerelmemre.

Arra, ami totál bolonddá tesz, amitől egyszer a rózsaszín felhők fölött jársz vagy három méterrel, aztán onnan lezuhansz a kőkemény valóságba, és összetörsz kismillió darabra. Végül pedig valahogy összerakod magad, és csak nevetsz az egészen. Mert megérte, mert szép volt. És mert tényleg ilyen volt.

Deli Csenge

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/littlenySTOCK