-

Amíg az ember maradéktalanul boldog, kissé beszűkül a látótere, el van foglalva az élet végtelen nagyszerűségével, minden nagyon csodálatos, mindenki nagyon kedves. Aki meg nem, azt jó szándékkal ugyan, de ki lehet iktatni a valós és a gondolati terekből. Semmi sem számít, hiszen mi számíthatna, mint a való pillanat. A boldogság sebezhetetlenné tesz.

De vannak nem várt fordulatok: például egy sarkon felbukkanó ölelkező pár.

Akinek az egyik tagja nemrég még te voltál.

Egy pillanat az egész, nem nagy ügy. Ekkor még nem tudod, de hosszú időre ez a pillanat határoz meg mindent.

Csak nézed, hogy mi az, ami történik: nem volt, és nincs már semmi közötök egymáshoz. Úgy érezted, ennek már rég vége. Elmúlt, meggyászoltad, eltemetted. Ha eszedbe jutott, már nem fájt. Nem sírtál, régóta már csak örültél, hogy egyáltalán megtörtént.

És egyszer csak felbukkannak egy sarkon. Csupán néhány másodpercig látod őket, de a kép a retinádba ég. Nem akarod, ám azóta is folyton látod. Abban a pillanatban kiugrik a szíved, a mellkasod összeroppan, légszomjad lesz, megszédülsz, és nem tudod, hol vagy. Nem tudod, mi ez, csak azt, ennyire nem fájt még hiány. Hogy nem éltek már, nem nevettek, nem sírtok és nem örültök együtt.

Ti már nem „mi" vagytok, hanem az a két önálló párhuzamos, amelyik sohasem találkozik többé, pláne nem a végtelenben.

Hogy a közös dolgaitok, ha voltak, már nincsenek, hogy minden, ami volt, örökre véget ért. Már nem is fontos, mi volt, hogy volt. Miért lett, miért múlt el... Csak egy ellobbanó nyár, amire korán jött őszi estéken megsajdul a szív: nem igazán fáj, de az a tompa, folyamatos szúrás heteken át megmarad. Ezzel alszol, erre ébredsz, minden éber perc vánszorog, fénytelen a tekinteted, magadba merülnél, ha volna rá idő, hely, alkalom.

De folyton menni kell valahová, tenni kell valamit, élni kell valahogy.

Addig is, míg jönnek a jobb idők, amikor már tényleg nem fáj az, ami már nincs is.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/True Touch Lifestyle