A dolgok néha csak úgy megtörténnek maguktól – Nekünk csak hagynunk kell

–

Tősgyökeres budapesti vagyok, de csak ha mindenképp a „parizerzabáló pesti” és az „aszfaltúton szédelgő vidéki” blőd, sztereotip ellentétpárban akarunk gondolkodni, mert esetemben ez nem vagy-vagy, hanem és, vagyis éppen annyira tartom magamat pestinek, mint vidékinek. Gyermekkorom nyarait ugyanis a Balaton mellett töltöttem, ahol a megroggyant falú vályogházban egy szobában aludt az egész család, a rezsón melegítettük a fürdővizet, a kútban hűtöttük a dinnyét, a vizesblokk és a budi pedig kint volt a kertben.

Reggeltől estig a szabadban voltam, mezítláb rúgtam az utcán a port, azt képzelve, hogy „Regős Bendegúz a böcsületes nevem”, fára másztam, és néha órákig le sem jöttem – hogyan is jöhettem volna le, alattam vérszomjas velociraptorok képzeletbeli hordái tanyáztak! –, cserkót szedtem és borsót fejtettem, amiből persze több jutott a bendőmbe, mint a fazékba. Földön csúszva kommandóztam az óriásira nőtt töklevelek alatt, Jedi-kardot készítettem a kukoricaszárból, és világgá mentem biciklivel, igaz, csak a falu határáig jutottam, és sötétedésre hazaértem, éjszaka meg kifeküdtem a kempingágyra a kutyánk társaságában nézni az augusztusi csillaghullást.

Aztán szépen lassan fölcseperedtem, és mindezt elfeledtem. Nem a kalandokat a balatoni telken, hanem az érzést, hogy milyen is az, amikor csak úgy, önmagától kerek a világ, és tökéletesen elég az, ami éppen van.

(Hogy masíroztak a hangyák! Micsoda izgalmakat rejtett a csigaverseny!) 

Tinédzserkoromban kezdett halványulni, gyengülni a vidék és a kert vonzása, már nem csábított a frissen ásott föld és az édes gyümölcstől roskadozó fák illata. Pest szippantott magába, a barátokkal együtt lógás, a lakótelepen bandázás, az éjszakai négyes-hatos, a Zöld Pardon és a klubkoncertek. A szüleim még mentek a telekre, de én ezt akkor már nem értettem. Főiskolásként az agglomerációs családi otthont lecseréltem a belvárosi albérletre, és nagyon-nagyon elfoglalt felnőtt lettem. Iskola mellett munka, munka mellett pluszmeló, aztán jöttek a külföldi és a rövid itthon töltött időszakok, és hiába volt már ismét saját telek, a gyors fűkaszáláson kívül sem idő, sem kedv nem volt semmire, és a kertet felverte a gaz.

Ha már elpusztul a világ…

Már egy ideje éreztem, hogy valami gond van, hogy nem a megfelelő ritmusban ketyeg az óra, mintha folyton magam mögött kullognék, vagy fordítva, mindig szaladnék magam elől. Aztán idén tavasszal beütött a vírus, és én megkönnyebbülten sóhajtottam fel: végre egy kis szünet.

Nem vagyok egy Coelho, de egészen konkrétan éreztem, ahogy elcsendesedik a világ, ahogy alábbhagy ez a folyton vibráló ideges rezgés (később meg is jelent a hír, hogy csökkent a szeizmikus háttérzaj, vagyis egyszerűen nem trappoltak annyit az emberek a bolygó felszínén), éreztem, ahogy kisimulnak az idegeim, és megnyugszik a testem. Megszűnt a frusztráltság, hogy mindig, mindig, mindig menni és csinálni kell. Akármit. Valamit. Bármit.

Nem jöttek a különböző eseményértesítések a Facebookon, így nem éreztem magam szar alaknak amiatt, hogy már az „érdekel” gomb megnyomásakor tudtam, úgysem megyek el. A legnagyobb lelki nyugalommal kávéztam reggelente a kanapén ülve (és megesett, hogy még délben is), mégis öt év után elkészült a konyha és a könyvespolc, lekerült a padlásról az utolsó doboz könyv is, valahogy mindenre jutott idő, nemcsak a munkára, de sportra, jógára, filmnézésre és olvasásra is. Közben a rokonok és barátok kezdtek egyre hívogatni, menjünk át vendégségbe, mi pedig a férjemmel teljes lelki nyugalommal csak annyit feleltünk: nem, köszönjük, nem megyünk, vírushelyzet van.

Márciusban persze ránk is hatott a tömegpszichózis, védőfelszerelést húzva expedícióra indultunk az áruházba, hogy felvásároljuk a vécépapírkészletet, és kétségbeesve konstatáltuk, hogy elfogyott az élesztő, amire nekünk is azonnal és mindenképpen szükségünk lett volna. Felötlött bennem, hogy talán mégis azoknak van igazuk, akik bunkert építenek és konzervekkel töltik fel az élelmiszerraktárakat, hiszen olvasva a híreket, már szinte biztos, hogy hamarosan eljön a világvége: a sarki jég olvad, az óceánok emelkednek, Magyarország elsivatagosodik, egymást érik majd mostantól a járványok, jönnek a háborúk, és egyébként is mind meghalunk.

Engem pedig egyre inkább maga alá gyűrt a kétségbeesés. Mert egyáltalán minek élek? Minek olvassam el ezt az újabb könyvet? Minek írjam meg a következő cikket? Van még bárminek bármi értelme? 

És azon kaptam magam, hogy napok óta mantraként dúdolom József Attila megzenésített versét: „Kertész leszek, fát nevelek, kelő nappal én is kelek.” Úgyhogy végül fogtam magam, és kimentem a kertbe. Mert azt gondoltam, hogy ennek talán van értelme. „Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.”

Homokszemben a világ

Azzal kezdtem, hogy vettem fűszer- és gyógynövénymagokat (kakukkfüvet, citromfüvet, mentát), és elültettem őket cserépbe. Aztán fogtam az ásót, és felástam a kertet. Mert, ugye, ha az ember veteményest akar, akkor azzal kezdi, hogy túrni kezd. Sajnos csak két-három nap megfeszített munka után jutott eszembe, hogy azért mégiscsak utánaolvashatnék, hogyan is kell ezt valójában jól csinálni. Vagy ha már a XXI. század gyermeke vagyok, megnézhetnék róla néhány YouTube-videót.

Elég gyorsan ki is derült, hogy ökokertem idén már biztosan nem lesz. Ugyanis, mint megtudtam, a termőföld ásása, szántása, folyamatos forgatása valójában csak rossz berögződés, amivel tönkretesszük a talajt és a talajéletet (tudtátok, hogy az emberiség által birtokba vett termőföldeknek mára csupán húsz százaléka termőképes, a többit tönkretettük?).

Ez volt az én tanulópénzem, de tudtam, hogy jövőre már okosabb leszek. Vagyis idén. Mert azt például már tudom, hogy ha jövő tavasszal kiskertet akarok, akkor már idén ősszel elő kell készítenem a talajt.

Tehát felástam a kertet, aztán fogtam a magokat (salátát, spenótot, répát, újhagymát stb.), és beszórtam őket a földbe. A föld göröngyei olyan óriásoknak tűntek az apró magokhoz képest! Öntöttem rá vizet. Aztán semmi. Aztán kisütött a nap. Majd semmi. Aztán jött a márciusi hóesés. És semmi. Aztán… megtörtént a csoda. Amiről én persze eddig is tudtam, ám valódi csoda mivoltát csak most értettem meg: hogy a magból növény lesz. Hogy a cseppben tényleg ott van a tenger, és én a kiskertemben megtalálok mindent, amit a kinti világban keresek. 

Néha csak leguggoltam a veteményeskertben, és néztem az apró, halványzöld hajtásokat. Mert most erre is volt időm.

A saláta volt az első.

Aztán kibújtak az első virágok.

Jött a hagyma és a retek.

Virágozni kezdett a meggyfa.

Elkészítettem életem első kovászos uborkáját. (Tökéletes lett.)

A fagyasztóban már ott van a saját termesztésű répa, zöldborsó és spenót.

Igaz, nem saját termés, de életemben először tettem el zakuszkát és lecsót.

Szedtem barackot, és tettem el néhány üveg kompótot.

Lassan eljön az utolsó szüret a kertben. Érik a bab, a patisszon, sárgul a sütőtök és piroslanak a fán az almák. Esténként megállok a kert végében, és végignézek a kiskertemen. Ilyenkor a szomszédban lakó pónik hangos nyerítéssel köszöntenek. Néha látom, ahogy a madáritatóban rigópár pancsol. Vagy ahogy a fán mókus szaladgál. Idén nyáron megfigyeltem, hogyan lesz a virágból tök. És láttunk a szomszédban megszületni egy kiskecskét.

Egyre kevésbé félek a világvégétől. Újra érzem a föld és a gyümölcsfák illatát.

 Iliás-Nagy Katalin

Ui.: A citromfű nem nőtt ki a cserépben. Gazolás közben viszont kiderült, hogy hátul tele van vele a kert. A dolgok néha csak úgy megtörténnek maguktól. Nekünk csak hagynunk kell.

A képek a szerző tulajdonában vannak