„Aludtunk erdőn, mezőn, szántóföldeken, domboldalban és patakparton.” Avagy egy furgonlakó lány szabad, ám korántsem rózsaszín élete

–

Világgá lehet menni…

Öt évvel ezelőtt döntöttünk úgy a férjemmel, hogy lelépünk külföldre.

Nem lehetett minket megállítani, észérvekkel lebeszélni, be voltunk zsongva, hívott minket a nagyvilág. Csak azt tudtuk, hogy váltani és menni kell, most, amíg még megtehetjük, amíg még nem darál be teljesen… tudod, a „normális élet” vagy mifene. Világot látni, elszakadni, felkelni a számítógép elől, kijönni az irodából, elfelejteni a „kilenctől ötig munka, utána élheted az életed” típusú létezést.

Persze, számoljuk fel a vállalkozást (a férjemnek futárszolgálata volt), lépjünk ki a melóból (egy szerkesztőségben dolgoztam), és legyünk vándorvásárosok, áruljunk kürtőskalácsot Németországban! De mégis hol lakjunk? Itt a furgon, lakjunk abban! És a kutyákkal mi lesz? Hát jönnek ők is!

Nagyjából így nézett ki a terv. Nem volt teljesen légből kapott az ötlet, a bátyám akkor már szintén külföldön élt, és hasonlóval foglalkozott, így segített nekünk az elindulásban, intézni a német cégügyeket, bejutni a különböző vásárokra, fesztiválokra.

Mi pedig begyömöszöltük az életünket a furgonba, és már robogtunk is Nyugat-Európa felé, azt gondolva, hogy többé talán haza sem jövünk.

Aztán bilibe lóg a kezed…

Utólag visszatekintve csak nevetek magunkon.

Totál felkészületlenül és zöldfülűen vágtunk bele az egészbe, és elég romantikus elképzeléseink voltak a furgonlakó életmódról. Hogy mi majd hippik leszünk, alszunk az erdőszélen, megfürdünk a tó vizében… Na persze! Áprilisban? Németországban? Felejtsd el! Ez nem a jó kis langymeleg Kárpát-medence!

Tóban lubickolás helyett azon kaptam magam, hogy ülök a furgon rakterében a felhalmozott ládák között, egy leértékelve vett elektromos melegítő mellett (épp kempingben voltunk, úgyhogy legalább áram volt), pokrócokba burkolózva, és elgémberedett ujjakkal írok egy cikket a vaksötétben. Nulla fokban.

Olyan alapvető felszereléseket sem vittünk magunkkal, mint: elemlámpa, meleg hálózsák, bakancs és gumicsizma. Nemhogy száraz cipőm, de száraz zoknim sem volt egy hét után, éjszakánként két pulcsiban és kötött sapkában, dideregve aludtam el, reggel pedig a furgon plafonjára kicsapódó és onnan a homlokomra csepegő párára ébredtem. 

Az ember azonban tényleg elképesztő gyorsasággal képes az alkalmazkodásra. Az első néhány kemény hét és egypár ideg-összeroppanás után könnyedén hagytuk magunk mögött korábbi kispolgári énünket, hogy valódi – a szó jó értelmében vett – igénytelen hobókká alakuljunk át. Pár hónappal később pedig már a legnagyobb természetességgel vertünk tanyát akár egy benzinkút parkolójában, akár egy várrom tövében, vasúti pályaudvarnál és temetőnél, vagy éppen random német kerítések mellett. Azóta sem értem, hogyhogy nem szóltak ránk…

Aludtunk erdőn, mezőn, szántóföldeken, domboldalban és patakparton. Ha pedig a nomádkodásba belefáradtunk, vagy ideje volt a nagymosásnak, bevettük magunkat egy kempingbe. 

A luxus vajon mi?

Végre több időt tölthetünk együtt – mondtuk a férjemmel, amikor nagy lelkesen beköltöztünk a furgonba, mire az egyik ismerősünk kétkedő arcát látva, még majdnem meg is sértődtem. Akkor még nem tudtam, mi vár ránk. Összezárva két négyzetméteren.

Az „otthonunk” egy matrac volt, a fekhelyünk alatt egy beépített szekrény, benne a ruháink és a konyhai felszerelés, előtte ládákban a vásáros holmi egy része, a másik része meg hátul a raktérben. A vásáros bódénkat minden alkalommal apró darabokból raktuk össze.

Három hónapig bírtuk a folyamatos pakolászást és hogy állandóan egymáson taposunk, végül vettünk egy apró, öreg lakókocsit, azt húztuk magunk után. Ernőnek kereszteltük. Ernőben élni maga volt a luxus. Volt benne ágy, asztal, szék és ruhásszekrény, sőt még egy apró konyha is, a kutyák pedig elfértek az ágyunk alatt (korábban a vezetőfülkében aludtak).

Sajnos Ernő csak egy évig bírta, aztán nyugdíjaztuk, felajánlottuk egy szervezetnek, és ha minden igaz, azóta egy hajléktalan lakik benne.

Harmadik évben visszaköltöztünk a furgonba, ekkor már egy nagyobba. A férjem néhány hét alatt, minimális költségvetéssel, OSB lapokból és deszkákból lakórésszé alakította a furgon rakterét. A berendezés bármikor szétszedhető és a kocsi ismét haszongépjárműként használható. Minden megvan benne, ami számomra szükséges. Vagyis van benne ágy és kávéfőző.

Normál esetben tavasztól őszig vagyunk úton, az év másik felét otthon töltjük.

Ismerek olyan lakókocsis párost, akik eladták a lakásukat és annak az árából mentek világgá. Mi még évekkel ezelőtt vettünk egy lerobbant nyaralót vidéken, ami sokáig lakhatatlan állapotban volt. Minket persze ez sem zavart különösebben, laktunk a padláson, az építési törmelék mellett, levert falú, csupasz betonpadlós szobában. Néha a bejárati ajtó hiányzott, máskor az ablak nem volt a helyén. Ha jobban belegondolok, ehhez képest a furgon raktere nem is annyira extrém… Eleinte, ha hazalátogattunk, főleg rokonoknál húztuk meg magunkat, egyik télen pedig inkább elmentünk melegebb éghajlatra, Marokkóba, hogy ne kelljen a négy (bontott) fal között tölteni a telet. Aztán szép lassan nekiálltunk felújítani a házikót.

Mert rájöttünk, mégiscsak jó, ha van hová hazatérni.

Szóval mit tanultam ebből?

Ausztria, Németország, Svájc, Belgium, Hollandia, Olaszország. Elsősorban ezeket az országokat jártuk be az elmúlt öt évben. Nem mentünk messzire, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy alapjaiban változzon meg az értékrendem. Mert igen, beköltöztünk a furgonba, de az igazi kérdés az, hogy mit tanultam belőle. Lássuk csak!

Megtanultam értékelni azt, ami anélkül is adott, hogy bármit is tettem volna érte. Hogy viszonylag jó helyre születtem. Hogy van vécé a lakásban. Hogy ivóvíz jön a csapból. Hogy meleg vízben zuhanyozhatok odahaza. Hogy a boltban bármikor kaphatok kenyeret. Igaz, az utóbbi hónapokban azt is megtanultuk, hogy az élesztő egy pillanat alatt hiánycikké válhat.

Akármilyen abszurd, Európa országútjait járva fedeztem fel újra a természet nagyszerűségét. Sokszor csak ültem a furgon előtt, gyönyörködtem a fenyvesben, hallgattam a madarak dalát, a tehéncsorda kolompolását, a békák brekegését vagy figyeltem a vaksötétben a szentjánosbogarak táncát. Szentimentális vagyok? Lehet. Könnyű azzá válni a szabad ég alatt.

Rájöttem, hogy azt is lehet értékelni, ha éppen nem történik semmi. Ha nem forralja a kocsi a vizet, ha nem romlik el az önindító, ha egyik lámpa sem ég ki, ha nem zörög, csörög, kattog valami. És ez igaz a hétköznapokra is.

Megtanultuk, milyen valóban „együtt élni”. Néhány hónap karantén nekünk a férjemmel már meg sem kottyant. Az elmúlt időszakot inkább egyfajta ajándéknak tekintettem. Végre egy helyben lehettem, írtam, olvastam, veteményeskertet gondoztam.

Megtanultam kürtőskalácsot sütni, használni a fúró- és behajtógépet, megtanultam, hogy akkor is megszólalhatsz külföldön, ha nem beszélsz tökéletesen (sőt!) egy nyelvet, hogy az emberek jók is tudnak lenni, és néha tényleg minden ok nélkül segítenek, és hogy szinte soha nem ideális az időjárás, ezért ha mégis az, akkor annak örülni kell. Megtanultam gyertyaláng fölött kávét főzni (amikor kifogyott a gázpalack), kukazsákból esőkabátot készíteni (meg mernék esküdni, hogy egyik évben szinte végig esett), zsákvászonból napernyőt eszkábálni a kocsira (érdekes látvány voltunk a kempingben). Megtanultam, hogy nem ciki káeurópainak lenni, hogy igenis balkáni népség vagyunk, de nincsen ezzel semmi baj. A nyelvünk tényleg különleges, az ételeink baromi jók, és elég jellegzetes a fizimiskánk.

Rájöttem, hogy nem mondhatom azt, hogy ez az ország nem érdemel meg engem, mert olyan az ország, amilyet megérdemlünk. Hogy el lehet menni, de problémák máshol is vannak. Hogy Nyugat-Európában ugyanúgy, csak másért elégedetlenkednek az emberek.

Rájöttem, hogy furgonban lakni önmagában nem életcél, mint ahogy az sem az, ha bolyongsz a világban. Kell, hogy legyen egy „miért”, amiért nap mint nap felkelsz. Hogy mi az én miértem? Kezd már kikristályosodni. Öt évembe került, és sok-sok ezer kilométerbe. Hadd tartsam hát ezt meg magamnak. Mert megtanultam, hogy néha csendben is lehet maradni.

Végezetül néhány jótanács, avagy furgonlakó-egyszeregy, ha egyszer nekivágnál...

Dolgok, amik legyenek nálad (szerintem): vizesflakon, kaniszter és úgy általában néhány liter víz, elemlámpa, elem, gyertya, vécépapír, szappan, mosogatószer, étkészlet, meleg hálózsák, pokrócok, kempingszék, kempingasztal, kempinggáz, vízmelegítő, kávéfőző, kávé (!), barkácskészlet (főleg ha olyan öreg a lakókocsid, hogy esetleg menet közben is szerelni kell), átalakító, hogy kocsiban is tudj tölteni telefont és laptopot (ha szükséged van ezekre), bakancs, gumicsizma, esőkabát, meleg ruházat.

Vízlelőhelyek: benzinkút, kemping, temető, köztéri csapok, fesztiválok helyszíne.

Vécélelőhelyek: benzinkút, kávézók, éttermek, kemping, nyilvános illemhelyek.

Mosakodási lehetőség: vannak olyan benzinkutak, ahol néhány euróért lehet zuhanyozni, kempingek, strandok, tópart, patakpart. De igazából bárhol, ha van nálad néhány flakon víz.

Alvóhelyek: hivatalosan a legtöbb országban nem lehet vadkempingezni, de általában elnézik, ha kulturáltan teszed. Németországban parkolni szinte bárhol lehet, de ha lakókocsival vagy és leengeded a talpait, az már kempingezésnek számít, és elküldhetnek. Svájcban nehéz elhagyatott helyet találni, ahol táborozni tudsz. Európában több ezer Stellplatz van, ami tulajdonképpen lakókocsik számára kijelölt parkolóhely, ahol el lehet tölteni egy-egy éjszakát, és ahol lehet vizet és áramot vételezni. Ha kerülnéd az izgalmakat, egyszerűen válaszd a kempinget. Próbáld ki a park4night applikációt, ide autós utazók töltik fel az általuk felfedezett, vadkempingezésre alkalmas helyek koordinátáit.

Tipp 1.: Akárhol táborozol, tégy úgy, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, így mások is annak fogják tartani. Mindig úgy hagyd ott a parkolóhelyet, ahogy találtad. A szemetedet szedd össze, és vidd magaddal.

Tipp 2.: Olyan kocsit válassz, amiben fel tudsz egyenesedni, mert nagyon fárasztó hosszú távon a görnyedés. Habár nagyon trendinek tűnik a kompakt belső tér, vagyis a kinyitható, felhajtható, elrejthető bútorok, tapasztalatom szerint az a legjobb, ha mindennek fix helye van, így rengeteg pakolást megspórolsz. És egyébként is, a furgonban hatványozottan igaz: rend a lelke! Mindennek legyen helye, és mindig mindent oda is tegyél vissza használat után, különben hamar eluralkodik a káosz.

Bon Voyage!

Iliás-Nagy Katalin

A képek a szerző tulajdonában vannak