„A jegygyűrű sem lesz már ugyanaz, ha egy másikért egyszer is lehúztad” – Így teszi tönkre a lelkeket a hazudozás (Olvasói vallomás)

–

Tudjátok, mi volt az, amire egyáltalán nem számítottam 15 év házasság és az elmúlt évek drámái után?

Arra, hogy visszakerülök a „piacra”. Pedig a Tindert nagy ívben kerülöm, ugyanis nem hinném, hogy 42 évesen gyors összefekvésekkel kellene kezeltetnem az önbecsülésem.

„Láttalak. Jól nézel ki!” – Régi munkatárs. Ha összefutunk, pár mondat, aztán rohanunk tovább. Késő éjjel ír rám.

Küldenék egy „Kösz, kedves vagy!”-ot, de megelőz. „Pedig tavaly még… úgyis tudod… Aggódtam érted. Nem ezt érdemelted.” 

Tudom. Ahogy azt is, a három pont nyilván a csonttá fogyva és a zombi kifejezéseket takarja szemérmesen. Ezt nem osztom meg vele, de nincs hiányérzete. „Felejtős! Túl vagy rajta.”

Majdnem írok egy újabb aha-t, de úgysem érném utol, mert már 2010-ben jár, az avarillatú éjszakában, a céges összetartást vezetjük le egy pohár fehérbor mellett (olaszrizling). 

„Tudod, mennyire kívántalak?” – kérdezi, majd porig rombolja a hatást egy cuppogós emojival.

„Kávézunk?”
„Mikor?”
„Hol?”

Én a nappalimban – az első kávéhoz olvasom a hajnali kettőkor küldött üzenetét. De a kávé sem segít, úgyhogy rákérdezek:  

„Mit szeretnél, Lacikám?”

Azonnal válaszol: „Szerinted?” Én viszont lassan kapcsolok. Kell hozzá egy másik volt kolléga, meg egy szülőtárs a nagyok régi sulijából – múltból feltűnő árnyak. Az üzenetek apropója ugyanaz: „Nem ezt érdemelted”, élénk színű emlékek, plusz kazalnyi felkiáltójel. Ahogy a következtetés is: Tulajdonképpen mikor szexelünk?

Valószínűleg naiv vagyok (betegesen), de azt hittem, hogy miután kiderült: a gyerekeim apja évek óta életvitelszerűen hazudik és átver, majd rögtön ezután rám borult a környezetem szánalomba hajló sajnálata, szóval azt hittem, több alázás nem lesz. Tévedés!

Ha megcsaltak/elárultak/elhagytak, akkor nyilván kétségbeesett/bizonytalan/sérült vagy, és hopp! máris a húspiacon találod magad, homlokodon a felirattal: „Gyors vigasztalásért vihető!”

Nem, egy pillanatig sem estek jól az ajánlatok. Nem dobogtatták meg a szívem a „kívánlak”-ok meg a cuppogós emojik. Inkább sugárban hánytam tőlük. 

Ezért – a további éjszakai írogatások megelőzése érdekében – hadd mondjak el valamit.

Kedves Aggódó Árnyak és Sajnálkozó Ismerősök, Ismeretlenek!

Igen, jól hallottátok: átvertek és elárultak. Igen, összetörtem. Szilánkokra. Borzasztó volt minden pillanata. De – ezt is jól látjátok – talpra álltam. Most pedig leveszem magamról a címkét, mert ha van két dolog, amire egészen biztosan nincs szükségem, akkor az egyik a sajnálat, a másik meg, hogy gyors összefekvésekkel kezeltessem az önbecsülésem.

Meggyötört, ami történt. Majdnem belenyomorodtam. De végül megértettem, hogy egyetlen dolgom van: felemelni a fejem, és lerázni magamról, mint kutya a vizet.

Az árulás ugyanis nem az én szégyenem. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy azt semmivel sem lehet kiérdemelni.

Lehet, hogy túl sok vagyok (vagy túl kevés). Lehet, hogy nem tudom kézben tartani a dolgokat (vagy túl önálló vagyok). Lehet, hogy túl sokat dolgozom (és soha nem érek a végére). Lehet, hogy kövér vagyok (vagy sovány). Lehet, hogy nem vagyok elég nőies (vagy túlságosan is). Lehet, hogy önző vagyok (vagy épp alárendelődő). Lehet, hogy nimfomániás vagyok (vagy aszexuális).

Folytassam? Minek? Hisz mindez akkor sem jogosít fel senkit arra, hogy hazudjon és eláruljon, ha mindig a rosszabb verzió jön be, vagy ha éppenséggel mindegyik egyszerre igaz. 

Ahogy a másik oldalon nem mentség az árulásra a „nagy természet”, meg hogy „benne van a vérében”. Ugyan mi? A gerinctelenség? A hazudozás? Nem elég, nem jó, ami van? Más kell? Erre van egy jó módszer: belenézni a másik szemébe, és megmondani, mi a pálya. Lehetőleg még azelőtt, hogy sikerül bemászni egy másik nő/férfi ágyába.

Sokáig tartott, míg szilánkokból összeraktam a képet

Jártam terápiára és tagja voltam csoportoknak, ahol érzelmileg bántalmazott emberek mesélték el egymásnak történeteiket. Hadd mondjak el egyet!

Egy férfiról szól, aki megnősült, majd pár évvel később megszületett a kisfia. Nem mondom, hogy habnyalás volt az életük, de akár működhetett is volna. Aztán egy nap kiderült, hogy a kissrácnak, akit rajongva szeretett, nem ő az édesapja. Az élete kártyavárként omlott össze. Sokan szerették, és megpróbáltak segíteni: biztatták, hogy ne adja fel. Olyanokat mondtak neki, hogy „Van ilyen”, meg hogy „Ne törődjön vele”, hisz a gyereket ő nevelte fel, ezen semmi sem változtathat. És ő megpróbálta elhinni, amit mondtak: nem vált el, dolgozott tovább, ment a gyerekért az oviba.

Amikor elkezdett inni, a környezete szinte természetesnek tekintette. Tompítani kell a fájdalmat, majd elmúlik. De nem múlt el. És ő egyre durvábban ivott.

A barátok segíteni próbáltak, és rábeszélték az elvonóra. Végigcsinálta. Letette az italt – pár évre. Amikor másodszor is inni kezdett, már nem nyúltak utána. Látták, hogy már nem érdekeli, feladta. Az asszony beadta a válópert. A bíróság neki ítélte a házat és a gyereket. A férfi kivett egy albérletet, de a munkahelyén is ivott, ezért kitették a szűrét. A segélyből annyi pénze volt, hogy a város egyik lerobbant negyedében kivett egy szobát. Amikor legutóbb hallottam róla, még élt.

A volt feleség, köszöni, megvan. A gyerek vér szerinti apja is. Ő a családjával él.

Van ilyen? Hát, van. És szerintem minimum büntetőjogi kategória. Pontosabban: annak kéne lennie. Mert jelenleg a bíróság szarik a bántalmazásnak erre a formájára.

Nézem a híreket, és nem hiszek a szememnek

Tényleg van, aki azt gondolja, hogy a szivárványos zászlótól kell megvédeni a családokat?

Nem lehet, hogy inkább azzal kellene foglalkozni, ami kapcsolatok és házasságok ezreit viszi gajra, és ami rendszerszintűen zajlik körülöttünk: a hazudozással? Mert annak tényleg súlyos ára van: aki elszenvedi, rommá sérül.

De nem ússza meg azt sem, aki a lapokat osztja. Talán nem fizet meg a vagyonával (sőt!), talán megmarad a társadalmi presztízse is (sőt!), de a személyisége egész biztosan rámegy. Egyetlen hazugságot sem lehet kimondani anélkül, hogy ne hagyna nyomot rajtad, ahogy a jegygyűrű sem lesz már ugyanaz, ha egy másikért egyszer is lehúztad.

Márpedig, aki úgy dönt (naná, hogy nem a szél fújja arra), hogy kapcsolatban élve viszonyt kezd, nemcsak egyszer fog hazudni, hanem életvitelszerűen, és szükségszerűen két irányban: hazafelé sok munkáról, stresszről, felelősségről, teherről, a szerető(k) felé meg kiüresedett kapcsolatról, frigid/impotens/hideg/önző párról, akivel – ez fontos! – már rég nincs szex. (Nyilván… Van, aki ezt még elhiszi?) 

Az igazi „profit” a hazudozás idővel annyira átrajzolhatja, mintha két különböző személyisége volna

Az egyiket otthon használja, a másikat a világban. Az egyik folyton fáradt, mogorva, kivételezett figyelmet és feltétel nélküli támogatást igényel, hisz annyi rajta a teher, amit egyedül a családért vállal, úgyhogy köszönd is meg, hogy folyton magadra hagy! A másik általában laza társasági figura, az élet császára, könnyen bonyolódik viszonyokba, bár ezt rendszerint tagadja, hisz tisztességes ember, soha senkit nem árulna el – legfeljebb a családját, de azt is csak miattad, mert olyan ellenállhatatlan vagy. Aztán, ha mindent megkapott, könnyen lehet, hogy kijátssza a „családkártyát”, hisz a gyerekeit nem hagyhatja el egy ilyen rendes ember.

Higgyétek el, már azzal többre mennénk, ha végre hagynánk az amatőr pszichologizálást. Narcisztikus, szocio- és pszichopata… megfigyelünk, utánaolvasunk, majd miután ráismertünk és felcímkéztük, napirendre térünk fölötte, és végül elfogadjuk.

Mit? A hitványságot?  

Mi lenne, ha inkább mindent annak neveznénk, ami?

A hazugságot hazugságnak. Az árulást árulásnak. Ez fekete és fehér.  Ha árnyalatokat keresel – „bizonyos helyzetben”, „adott esetben”, „a körülményekre való tekintettel” – pont abból lesz az „Így megy ez” rendszere. Amelyben mindennapos, hogy a férj/feleség és egy-két-három gyerek mellett ott van (pár) szerető. Ahol akár a hálószobából lecsetelhető a másnapi szex („Visszaigazoltam a beszámolót. Már az is baj?”), és a csajozós-pasizós estén két vodka között a vécé csempéitől visszhangosan hallatszik a telefonban a „Még tart a megbeszélés, szívem!”. Sőt, amelyben egy „Ez van!”-nal az is elintézhető, ha egyszerre szül a feleség és a szerető. És ha repedések keletkeznek a rendszerszintű hazudozás falán, a legegyszerűbb felháborodni és fenyegetőzni („A gyanakvásoddal tönkreteszed a házasságunkat és a gyerekeink biztonságát! Ezt akarod?!”), ezzel ugyanis nincs is probléma, hisz „Más is így csinálja. Ha tudnád, hányan!” …

Vagányan? Tökösen?     

A gyerekeink meg végignézik. Mert mindent látnak, ebben biztosak lehetünk. Akkor is, ha nincs nyílt beszélgetés, sőt, a képmutatásig túltoljuk a diszkréciót. Általában nem vágják a képünkbe, hogy mit gondolnak – pedig, lehet, hogy ránkférne.   

Sajnálkozás helyett inkább ezen kéne eltöprengeni, annak több értelme lenne, ebben biztos vagyok.   
Engem meg, lécci, hagyjatok! Ugyanis már elég jól vagyok.

Remélem, ti is. Bár az, ugye, nyilvánvaló, hogy ebből szex nem lesz.   

Csók:

Vera

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images