–

Ebben a szobában fogok megrohadni. Ez ma a napnál is világosabb lett előttem, hiszen saját szülőanyám is ezt mondta nekem, miközben kedélyesen kevergette a reggeli kávéját. Nekitámasztotta a hátát a hűtőnek, a lábát elöl keresztbe tette, és mielőtt belekortyolt volna a bögréjébe, fürkészve rám nézett. Talán el is mosolyodott. Aztán, mint aki végre rájött valami nagyon fontos, egyszersmind egyszerű igazságra, így szólt: Édes kislányom, te abban a szobában fogsz megrohadni, ahova kétéves korodban beköltöztettünk. 

Azt hiszem, ez az az eset, amikor mást jelentenek a szavak, mint amit az értelmező szótár szerint jelenteniük kellene.

Soha nem voltam az édes kislánya, akkor sem, amikor tényleg édes kétéves kislány voltam még, nem pedig egy megkeseredett, harmincöt éves vénlány.

A kettő között eltelt évekkel jó lenne valamit kezdeni, de nem nagyon tudok másból, csak anyám mondataiból meríteni. Azok meg egy rakás szar, ugye, lenyomnak a föld alá, nem tudok kimászni alóluk. Márpedig szarból nem lehet várat építeni. Történetesen ezt is tőle tudom. Szar alatt természetesen engem ért, ki mást. Egy beszédes, kifejező csonka metafora lettem. 

Kérdezhetné bárki, hogy mindeközben hol van az apám, vagy hol volt akkor, amikor belőlem ez az elevenen elrohadó alak lett. Nos, apám, mindig ott volt, ahol nyugalmat talált: kocsmában, haverokkal, tóparton, bárhol… Otthon a legkevesebbet igyekezett lenni. Meg lehet érteni, ahogy anyám egyszer rámutatott: ő sem bírta a búvalbaszott képemet. Tizenkét éves voltam ekkor. Egyenként sem értettem a szavakat, nemhogy együtt.

Azóta persze tudom, az olyan szerencsétleneknek van olyan arcuk, mint nekem, amire ha ránéz egy egészséges lelkületű ember, menten elmegy az életkedve.

Tényleg így van, ahol csak megjelenek, az emberek elhallgatnak, lesütik a szemüket, csak hogy ne kelljen rám nézniük.

Eleinte zavart, aztán szórakoztatott, most meg, ha csak lehet, nem megyek emberek közé. Inkább megrohadok a szobámban, úgy legalább ebben is anyámnak lesz igaza. Sajnos attól még, hogy ugyanazon a tizenhat négyzetméteren élek kétéves korom óta, ezt nem tehetem meg: van munkám, és emiatt mindennap ki kell mennem az emberek közé. Kénytelen vagyok, ha otthon akarom még rontani a levegőt, fizessem ki szépen a villany, gáz, fűtés rámeső részét. Továbbá ruházkodjak (nézzél már ki valahogy), főzzek (nem fogod életed végéig a mi kenyerünket zabálni), önállósodjak (mások már húszévesen ellátják magukat ). Anyám csak azt felejti el, hogy olyan diplomát sikerült szereznem, amivel annyit se keresek, mint egy villamosvezető. Nem vicc. Sajnos. Tanár lettem, abból is olyan, aki még a pályát sem tudja úgy elhagyni, hogy ne fizessen rá. A volt osztálytársnőm papírboltjában vagyok félállásban. Remek munka strigulázgatni, hogy aznap hány darab félfamentes rajzlapot sikerült eladnom.

Volt egy LGT-szám, egészen addig imádtam, amíg rá nem jöttem, hogy rólam szól: „Lehettem volna valaki más, de más az valaki más lett.” Tökéletes. Itt bezzeg minden szónak az a jelentése, ami. A tetejébe rólam szól: más az valaki más lett… Különben nem szeretek erre gondolni, kényelmetlen érzés beismerni, hogy csak sodródom, miközben más lubickol az önazonosságban. És hát, itt van nekem anyám, mindennap emlékeztet rá, hogy mennyire elcsesztem mindent. Ebben a családban amúgy is mindenki hibáztat valakit valamiért. Olyan még nem volt, hogy valaki azt mondta volna, bassza meg, ezt én szúrtam el.

Ennyiben én is abszolút ennek a családnak vagyok a része: szerintem anyámék baszták el az életemet. Ők viszont azt mondják, én nyomorítom meg az övéket.

A nagyanyámék persze folyton anyámékat szidják, hogy ilyen szerencsétlen lettem. Ezt nem azért mondják, hogy engem a védelmükbe vegyenek. Sokkal inkább azért, hogy magukat védjék. Ha élne még a Dédi, nyilván megmondaná, ki a hibás. Nem ő. 

Jó lenne máshogy élni. De fogalmam sincs, hogy kell azt. Már arról sincs, hogy mit szeretnék igazából. Nem olyan régen még tudtam: első lépésként egy saját lakást. Saját vécét, saját konyhát saját bögrékkel. Piszokból is sajátot akartam – elég nyomorult érzés apám fanszőrzetét kimosni a kád aljából. Már pasira sem vágyom. Egész egyszerűen azért, mert már nem tudom, hogy kell vágyakozni. Ahhoz lágynak és reménykedőnek kell lenni. Én meg száraz és kiégett vagyok. Arra meg ki kíváncsi? Senki. Megértem különben. Én se nézek tükörbe. Nem az amerikai filmek menő szinglije vagyok, hanem a magyar realista mozi maga.

Nem szól zene, ha feljön a Hold vagy lemegy a Nap. Felmegy, lejön, ennyi. 

Persze Márti (ő a papírboltos osztálytársam) nem tágít. A saját életét már megoldotta, lett férje, két gyereke, saját üzlete. Jöhet a következő megoldandó probléma: én. Szerinte szedjem össze magam, és rugaszkodjak el, meglátom, mennyire felszabadító érzés rátalálni önmagunkra. Túl sok önfejlesztő posztot olvas, az a baj. Rám semmilyen hatással nincsenek a hullámzó tengerre vetített mondatok. Nagyon szépen hangzanak, de arra nem adnak választ, hogy havi százhúszezerből hogyan leljek rá az útra. (Bocsánat, Az Útra.) Ennyiből csak egy társbérletig tudok rugaszkodni, azt meg minek.

Legalább otthon lakhatok, anyámék nem idegenek. Nem akarja megérteni, amit én már rég tudok. Sokkal régebben megérettem, mint ahogy anyám ma diadalmasan kimondta a bögréje fölött. Soha nem fogok elköltözni onnan. Abban a nyomorult szobában fogok maradni. Nem tudok mit csinálni, én így nőttem fel, a haszontalanság és értéktelenség biztos tudatával. Ha elmennék, már nem lehetnék haszontalan és értéktelen többé. Elveszíteném a biztos fogódzóimat. És szerintem anyámnak is jobb ez így.

Ragaszkodik hozzám, kellek neki, hogy ne maradjon egyedül a gondolataival, amik a fülébe ordítanák, hogy az élete üres. Jobb ez így, hogy azt hiszi, miattam. 

Úgyhogy már egészen biztos, hogy abban a szobában fogok megrohadni, ahol csak a falak színe és a bútorok mérete változott az évek során. A lakója az maradt, akinek szánták. Egy szerencsétlen.

Pölös-Marton Zsófia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Arman Zhenikeyev