–

Hogy érteni lehessen, miről is beszélek, először is tisztázni szeretném, hogy szerintem az igazi probléma nem a kijárási tilalom, a karantén ilyen-olyan fokozata, a boltok korlátozott nyitva tartása. A probléma a világ, amelyben elvesztek a kapaszkodók és utat tört a bizonytalanság.

Persze azt sem állítom, hogy a világon mindenhol és minden biztos alapokon nyugodott eddig is, sőt! De legalább a mindennapi rutin jelentett valamiféle kapaszkodót. Most viszont az emberek nagyjából elvesztették a szabadságukat, a szabad mozgásuk illúzióját is.

Persze nem mindenki kuporog otthon szorongva

Szerencsére találunk ezekben a hetekben, hónapokban is szép, fontos dolgokat és kapcsolódásokat. De nap mint nap szembesülhetünk azzal, hogy nincs receptünk a most kialakuló világra. Igen-igen, bárki kijelentheti, hogy „leszarom az egészet, majd minden szépen olyan lesz, mint volt, és kész”. „Én most sem élek más életet, nem is fog befolyásolni hosszú távon sem”. Valóban?

Az ilyen kijelentések alapján feltételezhető például, hogy hosszú távon ez az ember nem töri a fejét azon, hogyan lesz képes gondoskodni az idősebb felmenőiről, illetve mi lesz, ha nem tudja esetleg fizikailag és/vagy anyagilag támogatni őket. És nem nyomasztja, hogy jelen pillanatban nagyjából semmi biztos jövőképet nem tud a gyerekei elé festeni.

Persze lehet, hogy egyedül van, és nem is kell szembesülnie ezekkel a kérdésekkel. De akkor ő mit lát a saját jövőjét illetően? Van-e egy olyan séma, minta, amiben gondolkodhat, amihez visszanyúlhat a történelemben iránymutatásért?

Erre semelyik, „mindent leszarok, rendben lesz” kijelentéssel élő vitapartnerem se tudott válaszolni. Legfeljebb annyit, hogy majdcsak lesz valahogy, a pestis után is volt élet, a 9/11 után is, na meg a 2008-as válság után is.

Élet lesz, ezt egy pillanatig nem kétlem, a „milyenen” aggódom.

Konkrétumokat megfogalmazó jövőkép nélkül pedig nagy valószínűséggel jelentkezik a szorongás, mint az addig még soha nem tapasztalt élethelyzetekben gyakorta. Szorongás benned akár most is van, és bármikor jöhet is még. Akkor is, ha kinyitották az ajtókat. Akkor is, ha újra bezárják. Akkor is, amikor szembejön az utcán egy fontos, kedves arc, és az utolsó pillanatban lefékezel, mert nincs puszi, nincs ölelés.

Az ember intim tere annyira beszűkül, hogy nem tudom elképzelni, hogy ez tényleg megúszható ép bőrrel, vagyis ép ésszel.

Tudjátok, mi az érdekes?

A legtöbb, egyedül élő, a karantént magányosan vállaló ismerősöm ugyanazt a dolgot hiányolja a legjobban. Nem, nem a szexet… Az összebújást, az ölelést, a közelségét valakinek. Ez az igazi intimitás, az igazi megnyugvás, az igazi biztonságérzet. Enélkül hosszú távon tényleg sérül a lélek, sérül a személyiség, bármilyen idős legyen is az ember.

Mi meglepően sokkal többször ölelgetjük egymást családilag mostanában. Nem tudatosan, így alakult. Valószínűleg automatikusan, mert tényleg erre van a legnagyobb szükség. Ez valami ősi bizonyosság és nyugalom lehet, ahogy elnézem a mindig összebújva alvó állatokat is.

Ma a lányomnak online ballagása volt

Napok óta fájt érte a szívem, nagyon nem így tervezték a búcsút, egy szakasz lezárását és közösségből való kilépésüket. Hallgattam az igazgató beszédét, és arra eszméltem, hogy ő pontosan azt a fajta szorongást próbálja oldani az egész évfolyamban, amit én is érzek. Mindezt úgy tette, hogy ő maga is végigjátszhatta fejben milliószor, hogy nem tudja, mit ígérhet nekik a jövőre nézve. Nem hétköznapi módon, egészen lenyűgöző mondatokkal megfogalmazta, értette a távolból ezeknek a gyerekeknek az összes kétségét, szorongását és szomorúságát.

Tudta, hogy semmi nem pótolható ilyen módon, életszakaszokat, barátságokat, tanár-diák viszonyokat, bajtársiasságot, szeretetet nem lehet így lezárni, illetve megünnepelni. A rítus része együtt lenni, együtt járni végig az iskolát, együtt, egymásba kapaszkodva erőt meríteni a múltból, a jelenből. Olyan erőt, ami visz valami határozott út felé.

Hát, jelenleg egyetlen határozott útjuk, biztos pontjuk van ezeknek a gyerekeknek: hétfőn bemennek az iskolába, egymástól távol, érkezési sorrendben, maszkban, kesztyűben beülnek a padokba, és eddigi életük legnagyobb megmérettetésén vesznek részt úgy, hogy nem simíthatják meg egymás vállát, nem adhatnak puszit a másiknak, nem ölelhetik meg a barátaikat.

Az igazgató pedig ennek a helyzetnek a dermesztő mivoltát egy csodálatos mondattal oldotta fel: „Legyetek azok, akik képesek szemmel ölelni, és akkor már érettebbek lesztek milliónyi embernél!”

Szóval hajrá, szemmel ölelés, hajrá, drága érettségizők, és hajrá, emberek! Szeretni mindig kell valahogy, annál erősebb kapaszkodó nincs. Talán ez majd kisegít minket a gödörből…

Marossy Kriszta