–

Egyre több pályaelhagyó, vagy a pályáját épp elhagyni készülő gyógypedagógustól olvasok cikket

És egyre több pályaelhagyó gyógypedagógussal találkozom. Egyre többen mondják nekem, hogy nem éri meg. Ne csináljam végig. Ez az első évem, váltsak, amíg még könnyű. „Olyan fiatal vagyok, előttem az élet, inkább most, mint később.”

Először nem vettem komolyan ezeket a tanácsokat, hiszen tizenhat-tizenhét évesen olyan messzinek tűnt az egyetem, hát még a diploma utáni életem! Hittem benne, hogy addig talán történni fog valami. Most már egyre jobban foglalkoztat, és inkább elbizonytalanít a helyzet. 

Nem akarok pályát váltani. Hát, akkor „találjak egy gazdag férjet”, ahogy a magukat viccesnek gondoló ismerőseim mondják. Ha nem hallottam a „nem baj, majd gazdag férfihoz mész feleségül” mondatot és variációit ezerszer ebben az évben, akkor egyszer sem. Nem szeretnék anyagilag függeni senkitől, és nem a pénz miatt szeretném összekötni valakivel az életem. 

Persze „el lehet menni külföldre, ha ennyire nem tetszik, ami itthon van”, ahogy azt néhány jószándékú kommentelő megjegyezte a pedagógusbérekkel- és megbecsültséggel kapcsolatos posztok alatt. Bevallom, többször felmerült már bennem ez a lehetőség, néha komolyabban, néha kevésbé. Nem is egy külföldi hallgatót kérdeztem már meg az országa gyógypedagógusokhoz fűződő viszonyáról. De biztosan velem van a baj? Biztosan a választott szakmámmal van a baj? És, ha mind elmegyünk, akkor ki marad?

Biztosan nekem kell elmennem máshova azért, hogy ne éhbérért dolgozzak és valamennyi megbecsülést is kapjak? Nem lehetne itthon is megteremteni a megfelelő körülményeket?

Megdöbbentő, de még a fiatalok körében is vannak olyanok, akik szerint nem is munka, amit egy pedagógus csinál és akik szerint egyébként is teljesen reális a bérezés, mert „a pedagógus reggel nyolcra bemegy az iskolába, délután kettőkor pedig elindul haza. Az első pár évet leszámítva pedig, amikor még felkészül az óráira, otthon semmi dolga – hiszen a pár évvel ezelőtti óraterveit használja.” Ezt nem most, írás közben találtam ki, a szemembe mondták a legnagyobb nyugalommal. 

Hiába próbálom elmagyarázni újra és újra a pedagógusok helyzetét azoknak, akiknek nincs pedagógus a környezetében és azoknak is, akiknek van – mert már ilyennel is találkoztam –, a helyzet változatlan. Mintha az emberek nem is próbálnák megérteni. Ez talán még jobban is aggaszt, mint a leendő fizetésem. 

Úgy gondolom, elsőéves hallgatóként nem ilyesmiken kellene aggódnom

Nem az kellene, hogy foglalkoztasson, hogyan nem fogok éhen halni a diplomám megszerzése után. Jelenleg a vizsgáimnak kellene a szakmámmal kapcsolatos legnagyobb problémámnak lennie. A jövő kapcsán pedig inkább a pár év múlva esedékes államvizsgámtól kellene félnem, esetleg attól, hogy nem felelek meg a majdani állásinterjúkon. 

Valószínűleg nem csak én gondolom így. Közvetlenül azelőtt, hogy leültem ezt megírni, az egyik szaktársam megosztott egy WMN-cikket egy gyógypedagógustól.

Szinte biztos vagyok benne, hogy őt is hasonló kérdések nyomasztják, mint engem. És még csak elsőévesek vagyunk. 

Vajon hány szaktársam gondolja meg magát az évek alatt? Vajon én meggondolom magam? Vajon hányan maradnak itthon? 
Hiszen, ha pályát váltunk, ha külföldre költözünk, ki fog tanítani?

Ki fog holnap, egy hónap, egy év múlva tanítani?

Zsé

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/zoranm