Régi rolleresként mondhatni, elvi kérdést csináltam eddig abból, hogy csakis humán erőforrással hajtható verzión száguldok a városban – már a második példányomat koptatom belőle, szóval nem vagyok nyeretlen kétéves a szeren. Ámde az Iparművészeti Múzeum újonnan meghirdetett, a járványügyi helyzetre tekintettel szabadtéri programjának épp az a lényege, hogy gurulás van, humán erőforrás nincs. (Legalábbis fizikai értelemben. A szellemiekről később.)

Én pedig, hivatása iránt elkötelezett újságíró lévén, úgy éreztem, nem volna valami szép dolog tőlem, ha nem vállalnám be az e-rollert. Így aztán önmagam rövid győzködése után félretettem rollerezési elveimet, és felpattantam a múzeum által biztosított, ott előttünk (és utánunk) becsülettel fertőtlenített járgányok egyikére. 

They see me rollin’ they hatin’, ugye.

Közszolgálatilag annyit szeretnék meghagyni a kezdő e-rollerezőknek: igaz, hogy csak két gombot kell nyomni, de nem mindegy, melyiket mikor. Erre elég gyorsan rájöttem. Az egyik ugyanis a gáz, a másik meg a fék, és fog, mint a háborodás.

Túránk fókuszában a XIX. századi híres művészek álltak: hol, hogyan éltek, alkottak, milyen társadalmi eseményeken vettek részt, hogyan alakították ki környezetüket, azaz a Városligeti fasor, a Kodály körönd, az Epreskert környékét. Joó Julianna művészettörténész, a túrák megálmodója és Cselovszki Zoltán építész, az IMM főigazgatója (mindketten szintén rollerrel) művészettörténeti adatok mellett sok-sok korabeli sztorival színesítette a délutánt.

Amiket amúgy nagyon szívesen elmesélnék töviről hegyire, de akkor lelőném a poént, így maradok az ízelítőnél.

Vendégségben Ráthéknál

A túra (amely ennél eredetileg hosszabb, mintegy két-két és fél órás, de mi most csak egy zanzásított betekintést kaptunk) a Ráth György-villából indul, akinek a nevét szinte minden belvárosi ismeri, de közben vajmi keveset tudunk róla. Ráth nem más, mint az Iparművészeti Múzeum alapító főigazgatója: tulajdonképpen az ő saját gyűjteményének tárgyai alkották az intézmény gyűjteményének alapját, villája pedig múzeumként funkcionál.

Ráth jogász volt és igen sokoldalú figura – a többi közt Kossuth beszédeinek egy részét is ő írta álnéven. Több mint hatszáz műtárgya volt, ezek egy része ma is a főbb magyar múzeumok előkelő helyein látható. Például Rubens és Tintoretto műhelyében készült festmények, Rippl-Rónai festette… tányérok – de erről majd később. Legyen elég annyi, hogy Ráth igen vagyonos ember volt: aki nem hiszi, lépjen csak be a mai szemmel is lenyűgöző villába, és nézze meg, mondjuk, a tálalószekrényét.

A vas apostola

Ha néhány házzal odébb sétálunk (rollerezünk, mi több: száguldunk, hiszen ekkorra már tudjuk, melyik gomb melyik), egy gigászi méretű, míves vaskaput figyelhetünk meg, amelynek csúcsán a JG monogram olvasható.

Noha igen visszahúzódó életet élt és emiatt szinte semmilyen feljegyzés nem tanúskodik erről, a kapu önmagáért beszél: itt lakott Jungfer Gyula, a vas apostolaként emlegetett díszműkovács.

Jungfer sem véletlenül lakott a korabeli elitnegyedben: tehetsége messze földön híres volt, műhelyében csakis a legjobbak tanulhattak, megrendelői pedig nyilván saját környezetéből kerültek ki. Ő készítette például a Ráth-villa korlátját is – de Jungfer nem csupán remekül keresett, nagyvonalúan adakozott is: ajándékozott vasmunkát például a Bakáts téri templom és a bazilika számára, de az Országház kandeláberei is az ő keze munkáját dicsérik.

Selyemhernyótól jelmezbálig

Következő állomásunk, az Epreskert nevét kézenfekvő módon az itt álló eperfákról kapta. Ezekre az akkoriban hazánkban is dívó selyemhernyó-tenyésztés miatt volt szükség, ami ma, a belvárosban már eléggé elképzelhetetlen, de nagyon is így volt. Az Epreskertben álló épületben működött Benczúr Gyula Festészeti mesteriskolája. Benczúr (ezt ma már kissé talán szkeptikusan fogadjuk, de igaz) korának nemzetközi sztárja volt, aki Párizsban élt műteremlakásban – ezt nyilván már akkor is kevesen engedhették meg maguknak a francia fővárosban.

Amikor Budapesten 1882-ben elkezdődött az intézményes művészeti képzés, Benczúrt hazacsábították. A festőművész egy tízszobás lakásban élt az Andrássy úton, ám az oktatást (tíz-tizenkét diáknak) az Epreskertben végezte. Benczúr szigorú tanár hírében állt, és nem vette jó néven, hogy a kert területén mások kissé kicsapongóbb életvitelt folytattak.

Egész pontosan Stróbl Alajos, a szobrászműterem vezetője, aki bohém mód élte mindennapjait: imádott bulizni, és ő kezdte el színpadi díszlethez hasonlóan berendezni a kertet az elkészült műalkotásokkal. 

Az egy dolog, hogy Stróblnak volt egy-egy pávája, de háziállatként tartott egy oroszlánt is, amelyet kedélyesen sétáltatott a környéken. Miután az állat elpusztult, Stróbl kikészíttette a bőrét, és sétáltatáshoz kutyája testére rakta. 

És a bulizást is elég komoly szinten űzte: az akkoriban nagyon divatos jelmezbálokat úgy turbózta fel, hogy aktmodelleket bérelt fel az estére, akik igen ledér (vagy olykor nem is létező) öltözetben ültek például a lovas szobron. Stróbl (hasonlóan a kor számos művészéhez) maga is szívesen hordott tógát egyébként, és frivol partijaival sok borsot tört Benczúr orra alá.

Jókai rózsakertje

Jókai Mór az Epreskerttől nem messze, egy velencei hangulatú villában élt, amelyet látványos rózsakert vett körül. Akkoriban Budapesten is tombolt a rózsakultusz, így ebben önmagában nem volt semmi különös – ám az épület maga nem véletlenül lett velencei hangulatú: stílusával Jókai és Laborfalvi egyik utazásának állított emléket.

A sztáríró és felesége, a legendás színésznő, Laborfalvi Róza negyven esztendeig éltek boldog házasságban. Jókai kertészkedett, a nála idősebb (ez akkoriban meglehetősen szokatlan volt) Laborfalvi imádott főzni, és természetesen hatalmas háztartást vittek, szalonjukban megfordult mindenki, aki a korabeli fővárosban számított. Jókai hetvenedik szülinapján például itt bulizott Bródy Sándortól Rippl-Rónai Józsefig mindenki – a korabeli pletykák szerint alig fért el a tömeg az emeleten.

Laborfalvi halála után Jókai mellett a színésznő házasságon kívül született lánya, Benke Róza („Kisróza”) élt a villában, s nemsokára beköltözött hozzá Feszty Árpád festő, aki olyan sikeresen folyamodott protekcióért, hogy beleszeretett Kisrózába, és el is vette feleségül.

A három ember viszonya akkor kezdett megromlani, amikor (szintén protekció reményében) bekopogtatott a Jókai-villába Nagy Bella, a ház uránál ötven évvel fiatalabb színésznő, és hamar szoros kapcsolatba került az íróval, aki egyengette pályáját, s mellé maga is rendszeresen járt Bella előadásaira.

Benke Róza veszélyesnek ítélte az affért, emiatt Jókai háta mögött le akarta fizetni Nagy Bellát, hogy szakítsa meg a kapcsolatot Jókaival. A színésznő ellenállt, Jókai pedig tudomást szerzett Róza szándékairól, és tajtékzott. A történet vége az lett, hogy az író dühében rögvest feleségül vette a nála ötven évvel fiatalabb színésznőt.

Ez országszerte hatalmas botrányt kavart (gondoljunk csak bele: Jókai a kor írófejedelme volt, elhunyt felesége pedig szintén legenda), Jókai kitagadta örökségéből Fesztynét, aki férjével elűzte az írót a Jókai-villából… amelyet aztán az előbbi okból a házaspár nem tudott megtartani.

Rippl-Rónai és a tányérfestés

Túránk végén visszakanyarodtunk a Ráth-villába, ahol elidőzhettünk a lélegzetelállítóan szép szecessziós gyűjteményben. Engem nem nehéz levenni a lábamról egy-egy eozinos csempével vagy szépen faragott tükörrel, de aki kevésbé alél el egy-egy art nouveau műtárgytól, az is szeretni fogja a múzeumot. Betekinthetünk a szecesszió brit és osztrák hangulatába, és láthatunk olyan csillárokat, amelyek önmagukban is elképzelhetetlenül aprólékos mesterművek. 

Néhány tárgy restaurálását (például az egészen pazar pálmaágas csillárét vagy a Bugatti cég készítette, felfoghatatlanul különleges asztalkáét) videón is megnézhetjük, de érinthetünk korabeli szépségápolási eszközöket (most a járvány miatt nem, de amúgy minden további nélkül), és láthatunk Tiffany tükröt is.

A kedvenceim az étkezőben kiállított festett tányérok voltak, amelyek alapja a Zsolnay-gyárban készült. Mivel a városi legenda szerint Zsolnay Vilmos eléggé spórolós volt, lényegében a selejtes darabokat adta oda Rippl-Rónainak, hogy a művész festegessen rájuk. 

A Ráth György-villa műtárgyairól külön kiadvány mesél a múzeum kiadásában – nagyon érdekes végigszemezgetni a leírásokat, mert milliónyi érdekességre bukkanhatunk még a legegyszerűbb tárgyakkal kapcsolatban is. 

Az e-rollerezést megúsztam ép bőrrel, és tulajdonképpen meg is szerettem: ha rendes járgánnyal megyek, a saját humán erőforrásomat használva, tutira nem tudom a felét se megjegyezni vagy lejegyzetelni a fentieknek. Így aztán elvek ide vagy oda, néha belefér ez is. 

A túrát pedig végig fogom nyomni teljes hosszában is. Csak a gombokat ne keverjem össze megint.


Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak