Nagyon mélyről fáj, és nagyon mélyről oldoz fel. Talán ahhoz hasonlít, amikor a régi házra gondolok. Sokáig, amikor a nagypapámra gondoltam, csak akkor éreztem ebből a világból valamit. Megsemmisülés. Annyira kell a léleknek ez a halálélmény, mint a testnek egy falat kenyér. Tudom, hogy nem úszhattam meg.

Persze közben időnként előjön annak a hűséggel és alázattal teli állapotnak az érzése, ami három éve kísér, ringat. Ami benne tartott a társszerepben.

Szerettem társ lenni. De félek, hogy nem tudtam úgy az lenni, hogy közben a magamé is maradok.

Egy ponton valaki, nem tudom, hogy hívják, de vészesen jelezni kezdett a mélyből kiabálva, hogy nem hagyhatom őt egyedül. Sokszor eszembe jutott az anyukám.

Az első pont, amikor azt éreztem, hogy meg kell állnom, pánik formájában tört a felszínre egy éjszaka. Megint veszekedtünk, ő már utált engem. Éreztem, hogy utál, és én utáltam magam és féltem tőle. Csukva volt a szemem, és azt kiabáltam, hogy nem normális, amiket gondol és mond, mire egy méterről tiszta erejéből vágott hozzám egy párnát, ahogy korábban soha. A garatom benyomódott, és egy pillanatra nem kaptam levegőt. Minden, ami kifelé áramlott belőlem felé, kapálózva, hogy mentsen meg: beszorult. Megnémultam.

A lényem nem tudta, mi a következő gondolat, mi a következő érzés, aminek ébrednie kéne. Az üresség szorongást hozott. Ami előtte kifelé áramlott belőlem a haragtól, most bent ragadt, és feszíteni kezdett valahol, ahol már nagyon rég jártam.

Remegni kezdtem, és valahogy kimondtam, hogy baj van. Eltörtem, és nem tudok már hozzá bújni, nem tudom befogadni a simogatását. Tudom, ez nem itt kezdődött. Itt végződött. Nem akarok ringatózni. El akarok menni. Még sohasem éreztem a fizikai erejét magamon, és tudom, hogy nem szabadott volna ide jutnunk. Szeretni akartam. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ettől az éjszakától kezdve már csak kifelé tudtam zuhanni kettőnkből. Időnként kapaszkodni próbáltam, hátha még visszahúz, de nem tette. Szóltam, ha nem fog meg, leesek, és nem fogok tudni már visszamászni.

Könyörögtem, hogy szeressen. De kifogyott, nem tudott miből és miért tartani engem. És én értettem őt. Éreztem, hogy ő is fél.

Még egy hétig jártam hozzá haza, mert nem volt más választás. Az élet nem állt meg. Egyik nap sem akartam hazamenni. Más emberekre akartam figyelni, akiket szerethetek, akik emlékeztetni tudnak arra, hogy az életet élvezni is lehet. Belefáradtam a savanyú életbe, a feszengésbe, a baljós világra tekintgetésekbe, amiket mellette tanultam, és amik ellen zsigeri szinten tiltakoztam.

Az éjszakák nem voltak nyugodtabbak az érintésétől. Három év után talán először volt jobb érzés érintés nélkül feküdni mellette, mint összegabalyodva. Olyan volt, mintha nem én döntenék. Mintha egy felsőbb én vezetne, mert meg akar óvni. Mert csak ő lát, és csak ő tudja, mit áldozok fel és mit teszek magammal. Elkezdett leválasztani róla. Én meg végignéztem, ahogy eltűnik belőlem. Ahogy elkezd feloldódni a semmiben az a fonál, amit három éve erősítgettünk magunk köré, hogy jó szorosan összetartson. A feloldódás hatalmas terheket kezdett leemelni rólam. Csak ezért nem féltem a fonalunk nélkül maradni egy üres térben lebegve. Becsukva a szemem, éreztem, ahogy a fonál leoldódásával minden leolvad rólam. Nem szorít semmi. Könnyű vagyok.

Persze a gyomrom a lebegésben összeszorult, és arra késztetett, hogy kihányjam az életünket. A felépített valóságom a gyomromon keresztül fordult ki belőlem.

Ez volt a legnehezebb rész. Mert nem tudod, mi az új valóság. Emberek közé menekültem, akik kilátást mutattak. Nem hagyták, hogy elhiggyem, hogy a kapcsolódásom eltűnésével én is meghalok. Tovább éltem. Bennük még csak most születtem meg. Most pedig egyedül vagyok.

Anna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images