Nem tudom pontosan, hogyan vészelném át a karácsony és a nyár közötti időszakot, ha nem volna szülinapom februárban – mindig szeretek koccintani, tortát enni és lakomákat rittyenteni, de a nyarat szinte állandó hejehujaként élem meg (akkor is, ha dolgozom), pusztán azért, mert végre nem fázom, és nem kell sok ruhát hordani. Télen viszont a szilveszter elmúltával nagyjából február közepéig tudom tartani magamba a lelket, így nagy szerencse, hogy 19-én érkezik el a születésnapom. 

Idén épp Isztambulban ért, ahol kellemes száműzetésben éltünk, míg a férjem nem térhetett vissza az EU területére vízumproblémák miatt, ráadásul már az előszobában volt a koronavírus-para – a kedvesem mégis egy olyan meglepetés-dominót indított el közel egy héttel a születésnapom előtt, hogy nem győztem kapkodni a fejem. Voltunk kerengő dervis-ceremónián, hajókázni, törökfürdőben, és érkezett hozzánk profi fotós is, aki elkísért minket a fűszerbazárba.

Napokon át méterekkel a föld fölött lebegtem, kicsit „kikapcsolva” az agyamban a mozit, melynek cselekménye szerint nem tudhattuk, mikor jutunk haza, és nem zárják-e le a határokat „se ki, se be” alapon, mielőtt megtehetjük.

Bár végül szerencsésen hazajutottunk Görögországba, de akkor meg a járvány miatt kezdhettünk aggódni. Több mint két hónapja élünk a kijárási megszorítások korlátozásában, melyből három hetet házikaranténban töltöttünk, sokak szerint szégyenletes módon afféle második nászutunkként – evidens aggodalommal a szenvedők iránt, de ami a mi személyes kis buborékunkat illeti, boldogan. 

Többek közt ezért is okozott egy kis fejtörést, amikor egyre csak közeledett és közeledett Nimi születésnapja, és a két dolog, amit általában születésnapjainkon tenni szoktunk egyenesen lehetetlennek tetszett: egy újabb hedonista utazás ki van zárva, hátradőlve élvezni a nyugalmat és a csendet, a „kettesben levést”, ez pedig egy átlagos hétfőnk napirendje volt. 

„Süss neki egy tortát, aztán majd megünneplitek rendesen, ha lezajlott a világvége” – javasolta egy jó barátom, én pedig azt feleltem: „Azt nem lehet, mert addigra már más ünnepelnivalónk lesz!” 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Persze nem mindenki szereti a születésnapokat – vannak barátaim, akik egyenesen gyűlölik, ha bárki felköszönti őket, és inkább kikapcsolják a telefonjukat, távol maradnak a közösségi médiától, hogy ne kelljen egyenként megköszönni mindenkinek a köszöntést. Néhányan vannak csak közülük, akik azt viselik nehezen, hogy múlnak az évek – többnyire inkább csak afféle felesleges stresszel párosul a fejükben, hogy ezen a „különleges napon” valami megszokottól eltérőt „kell” csinálni, és az évek során eljutottak arra a felismerésre, hogy a nagy elvárások többnyire még nagyobb csalódásokba futnak ki, például idő előtt értesülünk a meglepetéspartiról, és akiket tényleg szívesen látnánk, nem jelennek meg, totálisan felesleges ajándékokat kapunk, és bár „a szándék a fontos”, rémesen unjuk már pakolgatni a porfogókat a lakásban, továbbajándékozni meg kínos lenne, mert magunktól sose vennénk senkinek ilyen… kedves kis ajándékot. 

Az én módszerem a csalódások kiküszöbölésére, hogy nem egyetlen nagy ajándék van, hanem sok kicsi, és egy ünnepi lakoma helyett minden közös étkezésbe becsempésszük az ünnepélyességet. 

Így, ha ne adj’ isten lucskos marad egy torta belseje, csak nevetünk rajta, hiszen annyi minden vár még ránk!

Néha-néha elmerengek rajta, hogy akár mehettem volna hivatásos szülinap-szervezőnek is, mert szenvedélyesen imádom a születésnapokat, és bár most mondhatnám, hogy a „jobb adni, mint kapni” szellemében másokét szervezni mindig sokkal jobb, de hazudnék: a saját születésnapomat is úgy élem meg, mintha napokra kiragadnának a mindennapokból, és szinte mindent szabad volna. Vallom, hogy a szülinap afféle személyes kis fesztivál, amit nem kell megosztanunk az egész világgal – mint, mondjuk, a karácsonyt vagy a Szigetet –, így aztán mindegyiket a saját képünkre formálhatjuk: a kedvenc ételeinket fogyasztjuk, a kedvenc filmjeinket nézzük, a kedvenc emberi lényeinkkel beszélgetünk, a kedvenc zenénkre táncolunk, vagy – mivel mindez egyáltalában nem kötelező – a kedvenc tevékenységünkkel múlatjuk az időt, ami akár lehet az alvás is, vagy egyszerűen csak egy séta a természetben. 

Óriási mázlim, hogy a párom, Nimi szintén „szülinap-szörny”, így kapcsolatunk ötödik esztendejét töltve, a tizedik közös szülinapunkon vagyunk túl, és mivel nálunk nem szülinap vagy szülinapi hétvége, hanem „szülihét” van, nagyjából hetven napot tölthettünk folyamatos ünnepléssel. 

Ugyanakkor, vállaltan „hedonista-pistaként” senkit sem fogok meglepni azzal, ha bevallom: bárki más szülinapja, vagy a kínai, a tibeti és a zsidó újév, vagy a találkozásunk évfordulója, meg még egy csomó másik nap remek alkalmat ad arra, hogy okot találjak az ünneplésre, 

nem beszélve arról, hogy tudom, valójában egyikünknek sincs szüksége piros betűs napra, hogy ünnepeljünk, mert egy átlagos napon is eldönthetjük, hogy egy napra, vagy épp egy estére, de akár csak egy órára díszbe öltöztetjük a szívünket, és örülünk annak, ami van.  

Kristóf és Nimi - Kép forrása: Sághy Tímea, Random Shooting Day projekt

Mindezekért volt olyan fontos nekem, hogy ha ez a világ legutolsó szülinapja, akkor is ünnepélyes legyen – és most, több minnt egy héttel a #Nimi29 szüli-feszt kezdete után a kedves állítja: élete legemlékezetesebbike volt. Az elő-előszülinapon kapott egy tepsi görög spenótos pitét, és – ha már nem juthatunk el spa-ba egy kis dögönyözésre – magam masszíroztam meg, majd beültünk az autóba, és elkocsikáztunk a megyénk határáig, ameddig az engedélyezve vagyok, hogy (ha már a virágboltok is zárva tartanak) egy kertészetben kiválaszthasson magának valamit, amibe beleszeret. 

Az éttermek is vesztegzár alatt vannak, így elcsentem a kulcsot a szülei üresen álló apartmanjához, vacsorát rittyentettem, tortát sütöttem, majd „terülj-terülj asztalkám!”-mal vártam, mintegy hat méterre az otthonunktól. 

Egy nappal a hivatalos ünnepnap előtt összetrombitáltuk a falu teljes népét (ami kereken hat embert jelent), mindenki hozott egy fogást, és késő éjszakáig beszélgettünk. Másnap reggelre beszerveztem Nimi szüleit egy Zoom-köszöntésre, sütöttem egy csicseri-omlettet mustárvirág-29-essel a tetején, majd előbb a szomszéd faluba ruccantunk át, ahol csacsit és kecskét simogattunk, utána a közeli kisváros pékmesterének nagypapáját látogattuk meg, pontosabban a kecskéit és csacsiját – Nimi szerint ugyanis a világ legszebb állata minden kétséget kizáróan a szamár

Ezek után megmásztuk a Methana-vulkánt, és a lankáin leereszkedtünk a „vadstrandra”, ahol ruhátlanul lubickoltunk, és „találd ki, ki köszönt fel” játékot játszottunk, órákon át hallgatva a barátok áldásait, akik kérésemre mind elváltoztatott hangon üzentek Niminek. 

A következő napokban pedig a környékünk kedvenc, csak elvitelre nyitva tartó tavernáiból rendeltem görög „véletlenül vegán” klasszikusokat, tekeregtünk a közeli mocsárvidéken, és mivel az egyetlen nyitva tartó üzletben, a kisboltban mégsem vehettem neki ajándékot, kapott egy egész éves, korlátlan Masterclass.com előfizetést, hogy Martin Scorsesevel, Annie Leibovitz-cal, és megannyi más csodálatos művésszel, tanítóval, mesterrel gyarapíthassa tudás- és tehetség-tárházát.  

Tudom, amennyien meghatódnak, elérzékenyülnek, és kellemes bizsergést éreznek mindezek hallatán, épp annyian gondolják azt, hogy: „persze, aki megteheti…” Ám az igazság az, hogy valami hasonlót Budapesten, Tel-Avivban, Londonban… vagy bárhol máshol is megvalósítottam volna akár nem létező büdzséből – mert négylevelű lóherét keresni, kártyapartit tartani, karaokézni, csiriót mondani, napfelkeltét nézni bárhol lehet. 

Az egyetlen, elengedhetetlen hozzávaló a szándék, hogy – legyen bár világjárvány, gazdasági válság vagy kijárási korlátozás – márpedig mi most mindenképpen ünnepelni fogunk. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak