Heal Edina: Könyörgök, ne térjünk vissza oda, ahol a járvány előtt voltunk!

–

Csak éljük túl

Rengeteg beszélgetésen, vitán, belső monológon vagyunk túl mindannyian a koronavírus-krízis miatt. Egyszer fent, egyszer lent, de a végére mindig összezavarodva.

Egy-két dolog azonban ordít, üstökösként világít elsötétült gondolatainkban. Egészség, biztonság, étel, iskola, rendszer. Ennyi legyen meg. Csak éljük túl, mi és szeretteink, csak legyen mit enni, csak mehessen a gyerek iskolába…

Ezek nélkül nem lehetünk emberek, a Maslow-féle szükségletpiramisunk alapjait rakosgatjuk újra. Kinek kell már a siker, a drága nyaralás vagy a csillogás? Csak éljük ezt túl, nem kell már semmi más.

Több munka, kevesebb fizetség: nő a neved

A mostani krízis sokkal nagyobb terhet rak a nőkre, mint a férfiakra. Ez nem valakinek a hibája, ez így volt kódolva a rendszerünkbe: természetesen adódott így, abból az életmódból, azokból a hagyományokból, amikkel élünk. Az élet a vírus előtt is nagyobb terhet rakott a nőkre. De hogy ez most még nagyobb lett, nehéz és szomorú. 

Az alulfizetett szakmákban, mint az ápolás, tanítás, most sokkal többet, nagyobb stressz alatt és abszolút veszélyben kell helytállniuk, a túlnyomó többségükben női dolgozóknak. A legtöbb embert leépítő munkahelyek, mint például a vendéglátás, a (nem élelmiszer) kiskereskedelem, főleg női munkaerőt alkalmaztak, és a rengeteg láthatatlan takarító(nő), aki mások otthonát, irodákat tartotta rendben, most nyom nélkül vált rejtett alkalmazottból munka- és bevételnélkülivé.

Nagyon sok családban csak a nők végeznek házimunkát és segítenek az otthoni tanulásban, gondozzák a gyerekeket, viszik az ételt az időseknek. Számtalan nő ismerősöm tépi a haját nap mint nap az elviselhetetlen mennyiségű otthoni és online munka miatt.

Átlagban megint sokkal keményebben érvényesül a régi alaptézis: ha nő vagy, többet dolgozol, és kevesebbet kapsz. A mi munkánk kevesebbet ér.

Az ápoló, aki életeket ment és fogja idős rokonunk kezét, amikor haldoklik a kórházban, kevesebb pénzt kap, mint a férfi, aki a boltok bejáratánál morcos arccal nézi a vásárlókat. Vajon miért? Tényleg ezt tartja helyesnek a társadalom? A tanítók, akik gyermekeinkkel megszerettetik a tanulást, kevésbé értékes munkát végeznek, mint egy bejáratot felügyelő biztonsági őr?

Esténként sok helyen tapsolnak az ápolóknak, orvosoknak világszerte. Sokuk az életét áldozza arra, hogy minket ápoljanak, és mégis, ezek az emberek szinte mindenütt szégyenteljesen alacsony fizetésért dolgoznak. Aki most tapsol, ha dönthetne, ennyi fizetést adna nekik? Kétlem. És a tanítóknak? Azt is kétlem. Mégis, miért nézzük mindezt tétlenül?!

Mit rontottunk el?

A rengeteg otthon töltött idő alatt volt alkalmunk gondolkozni. Mit rontottunk el? Az rendben, hogy várjuk a megmentést az államtól, vagy a mindenhatótól, de mit tehetünk mi, vagy mit tehettünk volna másképp mi?

Mit kellett volna megtenni sok évtizede, hogy ma kiváló kórházaink, iskoláink és ott motivált és lelkes, jól képzett ápolóink, tanáraink legyenek? Hogy az élet alapjai, ami a legfontosabb: egészség, biztonság, gyerekek és idősek jólléte rendben legyen. Hogy addig ne hajszoljuk a szórakozást, vakációzást, pénzt, amíg nem rakjuk rendbe az alapokat. Mert azok nélkül nincs erős ház. Csak csillogó falak, amelyek most omlanak össze. 

Most, hogy megálltunk, még egyértelműbb, hogy idáig túl sokat pörögtünk. Hogy túl sokan vagyunk a földön, és túl sokat utaztunk. Hogy egy ilyen vírust a tenyerünkön hordoztunk, minden esélyt megadtunk neki.

Most, hogy szinte rögtön érezzük: szebb és tisztább lett a környezetünk, szégyelljük magunkat, amiért olyan sok benzint égettünk el. Legszívesebben elnézést kérnénk a most olyan szépen csiripelő madaraktól, amiket végre van időnk látni és hallani is.

Rájöttünk, hogy el lehet menni sétálni és biciklizni pénztárca nélkül is, hogy ha nem pörgünk annyit, akkor a sok zsúfolt kávézóban kapucsínóra költött forint is megmarad.

És kinek hiányzik a vásárlás? Könyörgök, hogyan is lehettem annyira materialista, amikor ennyivel kevesebb elég az élethez? Hogy megörültem, amikor végre élesztőt kaptam a boltban! Kit érdekel, milyen márkája van a szappannak! Csak tisztítson, csak legyen.

Könyörgök, ne legyen az, ami volt!

Pár hét csend és lassulás és elkezdtünk rettegni: mi lesz, ha minden visszaáll? Újra szmog, tömeg, dugó, zaj és idegösszeomlás? 

Nem, nem akarom!, kiáltok fel a rémálomból ébredvén. Könyörgök! Ne menjünk vissza abba, ami volt!

Ne versenyezzünk állandóan az órával és magunkkal, és tanuljunk meg odafigyelni a rokonaink, barátaink életére! Törődjünk egymással és beszéljünk a szomszéddal hosszasan, ahogy eddig soha nem tettük! Pedig velük élünk együtt.

De kapja vissza mindenki a munkáját és a lehetőséget, hogy haldokló rokona kezét foghassa a kórházban, amikor elmegy ebből a világból. Mert ezek a legfontosabb dolgok. Nem az, hogy kinek van több pénze a bankban, amikor meghal.

A megoldás ott van, hogy vissza kell térnünk az alapokhoz. Azokat kell megerősítenünk, mielőtt újra elkezdjük felhúzni a falakat.

Ezek az alapok társadalmunkban: az egészség, az oktatás, a gondviselés – és a természet egyensúlyának fenntartása. Egészséges élet és környezet nélkül nincs gazdaság, és főleg nincs gazdagság.

Egymás megbecsülése és tisztelete nélkül, szolidaritás nélkül nem létezik erős közösség, anélkül pedig nem lesz fenntartható gazdasági növekedés.

Nézzük meg, mi folyik a nagyvárosokban világszerte, ahol a legszegényebbeknek és a hajléktalanoknak nincs esélyük saját, intim térre, mosakodni és orvoshoz menni, de ott vannak a közösségi területeken, és kölcsönösen megfertőzik egymást és másokat. A középosztálynak tovább kell látnia a saját orra hegyénél; a „szegényosztály” megsegítése nélkül nincs boldogság és biztonság. Minden mindennel összefügg, és mára az egész bolygó lakossága szorosan össze van kapcsolva. Még ha sok ezer mérföld választ is el minket… a vírust átadjuk egymásnak.

De át tudjuk adni a szeretetet is. Ezért kell mindenkivel törődni, és senkit nem hátrahagyni. Most, a halálban, a járványban, a gazdag is egyenlő a szegénnyel.

Nők, férfiak, szerepek

A világ változásával a nők és a férfiak természet, majd a társadalom által kiosztott szerepei is változnak.

Válság idején sok minden alapjaiban változik meg, és tudjuk korábbi válságokból, háborúkból, hogy az átmenetileg felvett szokások sokszor megragadnak a válság utánra is. A nők a második világháború után kezdtek el a gazdaságban dolgozni. Vegyük végre észre, hogy a társadalom gondoskodóbb, az életet elhivatottabban fenntartó fele, vagyis a nők nélkül nem lehet sikeresen alapokat építeni és újraépíteni.

Vigyük be az erős, védelmező, gondoskodó, tanult nőket a döntéshozásba, és fogadjuk el, hogy nem lehet kihagyni őket az élet alapjainak lefektetéséből!

Ők nevelték eddig is a gyermekeinket, ápolták a nagyszüleinket, gondoskodtak a nőkről, férfiakról.

De ne lökjük félre a férfiakat sem! Engedjük őket be a gondoskodás tereibe, a gyermekeink oktatásába is, az időseink támogatásába, és vegyük le a rájuk pakolt hatalmas terhet, miszerint nekik kell anyagilag gondoskodniuk a családról, nekik kell mindig erősnek és keménynek lenniük.

Most nem úgy áll a világ, hogy keménykedni kéne. A sok ápolónő, pénztárosnő partnere ma otthon iskoláztatja a gyerekeket. Sokan otthonról dolgoznak mellette, vagy ha most nem ők keresik a pénzt, mert elvesztették munkájukat, a nő lett a kenyérkereső.

Sok családban látjuk: a nők a fronton harcolnak, a férfiak vigyáznak az otthon melegére. Fogadjuk el, hogy ez is rendben van.

És rendben is lesz minden, ha közösen gondolkodunk, egymásért cselekszünk. Az ember társas lény. Egymásra vagyunk utalva.

Heal Edina

A szerző digitális és kommunikációs szakértő, az Egyenlítő Alapítvány alapítója. Az alapítvány célja olyan változásoknak az elindítása és támogatása, amelyek eredményeként több női vezető lesz a magyar gazdasági, kulturális, tudományos és politikai életben. További célkitűzéseiről és munkájáról ITT OLVASHATSZ.

Kiemelt kép: Republic Group/Krasznai Zoltán