„Ennek éltem, és ebből feltöltődve éltem” – Milyen lesz a nyarunk fesztiválok nélkül?

– 

Noha a nagy fesztiválok közül az EFOTT és a Strand is bejelentette, hogy augusztus végén megtartják a rendezvényt, az bizonyos, hogy a szóba jöhető rendezvények már csak kapacitásuknál fogva sem tudják pótolni az összes nyári fesztivált.

Attól tartok, akkor sem lesz minden a régi, amikor mindezt újra élvezhetjük: az amerikai Event Safety Alliance már megjelentetett egy harmincoldalas, mintegy 200 szakértő bevonásával összeállított iránymutatást arra vonatkozóan, hogyan is nézzenek ki a jövő tömegrendezvényei. Kézfertőtlenítés, a sorban állás minimálisra csökkentése (ezt, mondjuk, díjaznám), ennek érdekében hosszabb várakozási idő az egyes koncertek között… Ezek nyilván könnyen megérthető és megszokható intézkedések. Ha azonban tovább nézzük az ajánlásokat, egyre több a kérdőjel: a tömött első sorok és a tömeg torlódása ellen felfestett rácsokkal védekezni (ezt szinte látom magam előtt egy punkkoncerten!), a crowdszörf és a moshpitek betiltása, a zenekarok tagjai is tartsanak egymástól kétméteres távolságot…

 „Most egy kicsit pityergek”

Szóval itt vagyunk egy csomóan, akik most tényleg nagyon magunk alatt vagyunk. Már többször megírtam, hogy nekem a nyári fesztivál a természetes közegem, ott sűrítve élek át mindent, ami az életben élvezetes, szóval eléggé megnyekkentem, amikor biztossá vált, hogy augusztus közepéig biztosan nem tombolhatok a sok-sok éve megszokott módon.

Így van ezzel Szentesi is: „Nekem a nyári fesztiválok a teljes önazonosságot jelentik. Akkor érzem igazán magam Szentesinek, amikor kint csatangolok picsagatyában, veszkócsizmában összeborulva a többiekkel, combomon sör, számban por, és ugrálunk a kedvenc zenekaraimra, meg még azokra a zenékre is, amikről azt sem tudom, micsodák. A porfelhőből szembejövőkre random mosolygunk, és lehetetlen emberekkel ismerkedünk össze, akiket aztán soha többé nem látunk.

Hajnalban a hosszú sorban kifelé pedig megfejtjük az élet értelmét. Szerintem még nem értjük, milyen lesz ez a nyár enélkül. 

És tudom, hogy nem ez a világ legnagyobb problémája, de kapd be szépen, Covid–19!”

Vigh Anna, a DigiSport riportere (aki korábban zenei televízióknál is dolgozott) azok egyike, akikkel üzembiztosan végignyomjuk a Szigetet minden évben. Ő is nehezen viseli az üres nyarat, azt mondja, fesztiválonként más hiányzik neki. „A Szigetből az, hogy mindenkivel spontán találkozol, akivel az azt megelőző évben megbeszélted, hogy »most már tényleg kéne«, a szabadság, hogy mindenki zenebuzi és egy nyelvet beszélünk, megérti, ha rohannod kell, mert kezdődik életed koncertje, ami neki ugyan tök lame, de elfogadja, hogy neked ott KELL lenned. Hogy öltözhetsz úgy, ahogy máskor »nem szabad«. Nekem a pillanat, amikor először rálépek a K-hídra minden évben ad egy »itthon vagyok« érzést. (Most kicsit pityergek.) Az energiák, amik egy-egy számnál felszabadulnak az együtt sírás-együtt örülésből. A hangerő. A naplemente. (Itt most eléggé tartanom kell magam, hogy ne bőgjek úgy igazán.)”

Jakócs Dorottya grafikusművész évek óta az Ozora Fesztivál látványelemeinek készítője. „A csodálatos egy-két hónapos elvonulás, Ozora építése és lebontása.

Ebből az érzelmi töltődésből éltem utána a következő Ozora építéséig. Amikor már tudtuk, hogy le fogjuk állítani, azon a napon szerintem két doboz jégkrémet ettem meg zokogva.

Ennek éltem, és ebből feltöltődve éltem túl Budapestet, adott mindig új hitet az emberiségben, találkozás a zenén keresztül a Jóistennel és ősi összekapcsolódás a többi fényes tiszta lélekkel. A szívem fele ott lakik. Nyilván sokat leszek most is a területen, de az nagyon fura-üres év lesz.”

Aki amúgy azt hinné, Dorka túloz, annak gyorsan ideírom megerősítésként Vigh Anna szavait: „Ozorábol pedig a végtelen béke, pozitivizmus, az egy közösségbe való tartozás fog hiányozni. Ott mindig visszanyerem az emberiségbe vetett hitem. Nincs egy darab csikk se, nem láttam meg veszekedő embert. A chillben túrni a homokot.

Ozorásnak lenni annak, aki sosem volt, egyenlő a »fujjdrogossal«, ezért ha utána magadon hagyod a karszalagot, még hónapokig összekacsintasz vadidegenekkel: »Ó, te is?!« És akkor tudod, hogy a másik is hisz egy kicsit a világbékében.”

Bokor Krisztián fotós már leszámolt azzal, hogy idén mi mindenből maradunk ki. Legalábbis azt hitte.

„– A psytrance-fesztiválokon az összepillantások alatt leélt életek.
– Ozorán a holdfényben teázni.
– Tánc a transzig és vissza. 
– Hasonló emberekkel együtt létezni
– Mágikus ábrákat rajzolni a Chill Dome homokjába Ozorán.

Meg az éjjeli séta a fesztiválokon a közös tértől a kemping felé, holdfényben, a hűvös nyáréji levegő, az egyedül töltött negyedóra, míg egy hatalmasat alszunk újra a sátorban, földön, természetben. Az nagyon. Adri, bmeg, mindjárt elsírom magam, komolyan. Eddig semmi bajom nem volt, és elfogadtam, hogy idén nem lesz, de ez most kezd hazavágni, úgyhogy én ezt most itt befejezem.”

Szünetel a valóság

A legtöbb válaszadó a végtelen szabadság mellett azt hiányolja majd, hogy a fesztiválozás közben egy kicsit kiszakadhat a valóságból. Nyáry Luca is szeret kizökkenni a hétköznapokból: „A külföldiek, más kultúrákkal ismerkedés. Nekem mindig nagy élmény volt, hogy mennyien, hány helyről jönnek például a Szigetre. Annyi jófej embert ismertem meg, és hiányozni fog a haverkodás.”

De a többiek is olyasmiket írtak, hogy:

„Hajnali tízkor lebotorkálni a Sziesztában reggelizni”

„És összefutni ugyanott veletek, minden évben meglepődni, hogy nahát, ti is itt vagytok?”

„Az az érzés, hogy most egy napra, egy hétre, pár órára szünetel a valóság. Hogy van egy ideiglenes univerzum, legyen az a hajógyári, Kapolcs vagy a Balaton-part, tök mindegy. Egy időre ott vagy otthon ott a családod és az a napirended, hogy mikor melyik színpadhoz, udvarba stb… fogsz menni.

 „A »mindenki mindenkire vigyorog« feeling, amit felerészt a túlárazott-túlvizezett pia, felerészt pedig a pause-olt valóság érzése okoz. A nyár élvezete ezekben a napokban tetőzik igazán, és mindegy is, milyen zene dübörög háttérzajként, a legszarabb slágertől sem fájdul meg a fej ilyenkor.”

„Egyáltalán nem vagyok nagy fesztiválarc, de így is hiányozni fog az a pár óra, amikor nem kell a valósággal, mondjuk, befizetendő számlákkal, munkával és hasonló unalmas baromságokkal foglalkozni. Hogy tényleg (szinte) mindegy, milyen zene van, iszom a bármimet, mellettem a számomra fontos emberek, és csak lelazulni. Ezt még klubkoncertekkel is el lehetne érni, de hát még az sincs…”

„A balzsamos nyári éjszakák, amikor tök oké este tizenegykor, de hajnali háromkor is úszni menni, a váratlan, ám vicces szituk, a régi és az új barátok nevetése, és a nosztalgiázások ezer év múlva, hogy »emlékszel, amikor?«…”

 „Nekünk a Sound a férjemmel a közös fesztiválunk, minden évben voltunk, amióta összejöttünk. (Előtte meg külön, csak egyikünk se tudott a másikról.)

Én még terhesen is végignyomtam, sőt, a kötelező facebookos jönagyerek-bejelentés is »Az első Sound hármasban« jeligére történt. Szóval nekünk ez már szinte rutin, és most nem lesz. Pedig kéne a lelki békémnek a szokásos gyerekmentes düdörgés.”

Akiket nem érdekel a dudorgás

A fesztiválozók egy része nyíltan vállalja, hogy nem ismeri már a Sziget line-up-jának 80 százalékát, és nem is igazán érdekli, hogy hajnali négykor még átcsámborogjon egy utolsó utáni DJ-szettre. És eleve sokan vannak, akik csak a hangulat és a társaság miatt mennek.

Különösen igaz ez azokra, akik a kisebb fesztiválokat, a kevésbé könnyűzenei profilú rendezvényeket preferálják. Ahogyan Both Gabi is, aki szintén eléggé el van kettyenve a járványügyi híreket hallva. Azt írja: „Én nem vagyok nagy fesztiváljáró, de az, hogy az Ördögkatlan Fesztivál is elmarad, eléggé összetörte a szívemet.

Már karácsonyra megkaptam a barátomtól a heti bérletet. Az egész éves munkarendemet úgy alakítottam, hogy biztosan el tudjak menni szabadságra, amikor lesz az Ördögkatlan.

Gyermeki hittel reménykedtem abban, hogy július végére visszatérhet az élet a régi kerékvágásra, ezért a XIII. Ördögkatlan sem marad el. Hát, babona ide vagy oda, ez most tényleg elég szerencsétlen számnak bizonyult…

Sokszor írtam már az oldalunkon erről az eseményről, mindig szeretném ilyenkor megfogalmazni, miért olyan jó katlanlakónak lenni. Talán most jöttem rá, mi a katlan lényege: olyan nehéz máshol megélni azt, hogy minden IGAZI. Sőt: igaz. Azt meg még nehezebb elérni, hogy te magad is igazzá válsz. Tavaly augusztus óta hiányzik a katlan, azóta számoltam a napokat, mikor kezdődik már a következő. A jó hír a rosszban, hogy a szervezők – bízva abban –, hogy októberre már írmagja sem marad ennek a konok vírusnak, október 22–25-ig tervezik az Ördögkatlan-napokat. És 2021-re is érvényes a megváltott bérletem…”

Somos Ákos szintén édes-bús nosztalgiával gondol most a kis fesztiválokra: „Én soha nem voltam és nem is leszek zenei fesztiválon. A kulturális fesztiválokból viszont minden hiányozni fog: a Művészetek Völgye egy kis darab idilli Magyarország volt, valami talán már nem is létező hippi- vagy kamaszromantikával a »béke völgyében«, a teljesen lazán kezelt programokkal, spontán találkozásokkal, tekergésekkel. Ez a része pótolhatatlan, semmilyen program nem tudja helyettesíteni. A rátelepedő üzleti máz, a méregdrága lacikonyhákkal, mindenféle árusokkal, mondjuk, pont nem hiányzik annyira, de hát ez is az egész része volt.

Két tócsni között belődörögni egy girbegurba udvarra, ahol a földre ülve hallgatom a Kalákát vagy Varró Danit, aztán elfekszem valamelyik fa alatt, és várom az estét, hogy megint legyen hova benézni: ez maga a szabadság.”

F. Szabó Emese újságíró azt írja: „Mi egy ideje már csak kis fesztikre járunk: Ördögkatlan, Bondoró. Ott minden. A fröccsök, hogy Másik János ott szivarozik a szomszéd asztalnál, hogy a gyerek azt mondja, elmegy megnézni valamit az új kis haverjaival, mi meg azt mondjuk, oké, mert úgysem lesz baja, hogy hazafelé keresztülmész a kis falvakon. Hát, ezek.”

Németh Anikó divattervező, a Manier márka megálmodója is rajong a pici fesztiválokért: „Egy ól szomszédságában a trágyás kertben sátorozni gyerekekkel az Ördögkatlanon, majd velük és más stopposokkal megrakva jönni haza Beremendről, a legemlékezetesebb Beethoven-koncertről a bálák között, a csillagos ég alatt, és közben imádkozni, ki ne fogyjon a sátorig a benzin, majd reggel arra kelni, hogy ja, pont a sátorig kitartott…”

Bőd Titanilla újságíró a Felvidék legnagyobb magyar vonatkozású fesztiváljának, a Gombaszögi Nyári Tábornak törzsvendége, maga is szokott kerekasztal-beszélgetéseket vezetni itt. „Ugye, én vagyok az, aki elmegy Gombaszögre, és egyetlen koncerten sem vesz részt. Vagyis nekem az fog hiányozni, hogy

reggeltől hajnalig ülök kábé ugyanott a kajás sátraknál, és mindig valaki más ül le mellém, és mindenkivel olyan jót beszélgetek, és közben a szabad ég alatt vagyok, egy csodálatos völgy közepén. És beszélgetek, beszélgetek, beszélgetek.”

És akiket csak az érdekel

Szerkesztőségünkben akadnak, aki elég sok mindenre képesek egy jó koncertért. De ennek is vannak szintjei, és őszintén reméljük, hogy ha Pásztory Dóri alábbi vallomása eljut az egykori Kispál és a Borz tagjaihoz, minimum kitüntetik az Emese-érdemrenddel!

„2004 augusztusában, három héttel a paralimpiai utazás előtt elszöktem az egri edzőtáborból,

felvezettem villanyoltás után a Szigetre, lenyomtam a Kispál-koncertet, majd visszavezettem hajnalban, és a hatkor kezdődő edzésen 1500 gyors felmérőt úsztam. Nem voltam friss. De hát Kispál…”

DTK kissé szkeptikusabb, ám akad(t) olyan ikon, aki miatt olyat tett, amit korábban soha. „Hát, én sosem voltam az a gigafesztiválozó. Nem bírom a port a számban, kiakaszt a 2000 forintos fröccs, fulladok a tömegben (tényleg fullad, egyszer együtt ragadtunk be egy hatalmas csoport közepére, és nem nevettünk! – a szerző) és utálok toitoiba pisilni. Aztán 2011-ben kimentem a Szigetre, mert Prince az Prince, és ha Prince, akit az ember gyerekkora óta szívből szeret, itt van Budapesten, akkor az ember kimegy, akár a Szigetre is. Hatvanezer ember között ott álltam valahol a hátsó harmadban, egy feje tetejére fordított homokozóvödrön, hogy lássak is valamit, legalább a feje tetejét ennek az Istennek. Életem egyik nagy élménye volt.

»Are you ready for me?« – így kezdte. És a Purple Rain közben esett az eső. Azóta szinte minden évben volt nagy élményem valamilyen zenei fesztiválon.

Tavaly óta a gyerekemmel együtt megyünk, és örülök, hogy vihetem. Elszomorít, amikor az elmaradó fesztiválokról szóló hírek alatt kárörvendést olvasok, meg olyan kommenteket, hogy »úgyse jók ezek semmire«, »minek a fesztivál, csak a drogosok járnak oda«…

Nekik üzenem, hogy kurvára nincs igazatok!”

Mónival minden évben rutinosan rohanunk egyik szigetes koncertről a másikra. Lassan két évtizede. És minden délután elmondjuk, hogy fáj mindenünk az előző napi tánctól – hogy aztán rohanjunk tovább valami őrült jó koncertre. Ő így fogalmaz: „Reggelig táncolni egy rossz cipőben, szarrá ázva, dagonya ide vagy oda, amikor semmi nem számít, csak élvezni bármit, amit az élet éppen kínál. Maga a ZEN(e).”

Paksi Erzsi újságíróval kapcsolatban muszáj megemlítenem egy egészen extra fesztiválélményt: életem első angol nyelvű interjúját a Szigeten kellett készítenem, méghozzá Rhoda Scott-tal. Mindez azonban félórával a személyes beszélgetés előtt derült ki, és akkoriban nemhogy internetem nem volt a telefonomon, de még térerő sem. Mire sorra kerültem volna, már szó szerint rosszul voltam az idegességtől. Erzsi, a rutinos kolléga látta ezt rajtam, úgyhogy karon ragadott, és együtt mentünk oda. Neki csak három kérdést kell feltennie, mondta, a többi idő az enyém, és addig legalább megnyugszom. Így lett. És ezért öröké hálás leszek Erzsinek, aki amúgy fáradhatatlanul szeli velünk minden évben a Sziget legeldugottabb útvonalait. Na, de hadd idézzem őt, neki mi fog hiányozni idén:

„Amikor élő jordán electróra összekapaszkodva táncol palesztin, zsidó, ír, holland, olasz és walesi (ennyien lobogtattak zászlót), azt a pillanatot örök időkre kimerevíteném.”

„Sem a nevét, sem a nemzetiségét nem tudta”

És akkor még szót sem ejtettünk a fesztiválsztorikról. Amik, ugye, nem azonosak az egyszerű bulizós sztorikkal, mert vannak olyan dolgok, amikhez egyszerűen szükséges a fesztiválok semmihez nem hasonlítható hangulata.

A WMN-csapat eleinte kissé húzódozva állt elő szaftos fesztiválsztorikkal, már majdnem megijedtem, hogy lesz ebből cikk, ha egyszer nálunk mindenki az angolkisasszonyoknál nevelkedett. Ám akkor Filákovity Radojka bedobta ezt, ni:

„A legutolsó Szigetemen olyan bátorra ittam magam három fröccstől, hogy én, aki rettegek a tűktől, odavonszoltam Fruzsi barátnőmet a tetováló részhez, hogy olyan szívecskés tetkót varrassak a fenekemre, mint Rachel a Jóbarátokból.

Mire kiálltuk az egyórás sort a harminc fokban, megláttam, hogy az egész egy hatalmas üvegablak mögött zajlik, rájöttem, hogy nem akarom az egész Szigetnek a seggemet mutogatni. Szóval, azóta sincs tetkó a popómon.”

Aztán jött Marossy Kriszta:

„Ja, ilyen kell? Én régebben évente házasodtam össze férfiakkal a sátorban, volt francia, olasz, német (ne kérdezd!) és egy, aki sem a nevét, sem a nemzetiségét nem tudta, így Horváth Ödön néven keltünk egybe.”

Dián Dóri: „Jaj, nekem most nagyon vérzik a szívem. Tavaly az államvizsga miatt hagytam ki a Fishing on Orfűt (előtte zsinórban öt évig mindig ott voltam), idén pedig a VOLT-ra mentem volna a kamaszkori óriási kedvencemre, a My Chemical Romance-re. A VOLT ezek szerint off, a Fishinget elnapolták augusztus végére. De nagyon remélem, hogy akkor viszont megtartják, szerintem a világ legjobb fesztiválja. Kellően kicsi ahhoz, hogy ne fulladj meg a tömegben, nagyon barátságos, jók a fellépők és nagyon szép környezetben van.

Innen származik az egyik kedvenc és legviccesebb emlékem is: épp a másnapos fetrengést megelégelve tartottunk lefelé az Orfűi tóhoz megmártózni kicsit, amikor az út közepén egy felfújható gyerekmedencébe botlottunk egy pasassal a közepén. Egy olyan ötven év körüli férficsapathoz tartozott, akik megállítottak minket azzal a felkéréssel, hogy nem mosnánk-e meg a haverjuk hátát a medencében, mert ez a fesztivál a legénybúcsúja, húsz év után végre elveszi szíve választottját, és ez egy ilyen legénybúcsús kihívás. Sokat nyomott a latban, hogy kaptunk cserébe hideg(!) sört, így lelögyböltük kicsit a férfi hátát, aztán mentünk pancsolni a sörünkkel. De iszonyú vicces volt, ahogy a mellettünk elsétáló fürdőzők tágra nyílt szemekkel néztek minket kerülgetve, hogy mégis mi a jó istent csinálunk.”

Egy barátnőm kommentje: „A Szigeten jöttünk hivatalosan össze Petivel – miután nálad megismerkedtünk. Esős idő volt, amikor alábbhagyott, romantikus sétára indultunk a part mentén. Két csókolózás között egyszer csak eltűnt. Lefelé. Belecsúszott egy sáros gödörbe. Fehéret viselt aznap.”

„Régemindenjobbvót!”

Szűcs Gyula újságíró, a Nerdblog szerzője azokba a régi szép időkbe vezet vissza, amikor még sorba álltunk a krisnás sátornál az ingyen vega ebédért. Én a kávéspoharakat kukáztam, amiért mindenféle remek ajándékokat lehetett kapni, például jégkrémet meg felfújható matracot. Mivel akkoriban az akkor még porbafingó unokaöcsémmel „szigeteltem” (az egész család kint dolgozott), hamar kidolgoztuk a tökéletes stratégiát, hogy minél több üres pohárhoz hozzájussunk: fogtam, és a lábánál fogva belelógattam őt a nagy, fém konténerekbe, ő pedig egy bottal kihalászott minden poharat. Egy idő után gyanúsak lettünk a kávéspultoknál, úgyhogy a Sziget egyre távolabbi pontjaiba jártunk beváltani. Szóval Gyula így mesél:

„Extrém fesztiválélményem csak annyi van, hogy a Pepsi által szponzorált Mezőtúri Rockfesztiválon hülyére ittuk magunkat ingyen Coca Colából, imígyen:

– Helló! Figyelj, tudnál adni két darab egyforintost?
– Tudok. De miért pont ennyi kell?
– Kétszer akarok kajálni a krisnásoknál.

A fenti párbeszéd akár a Sziget fesztiválon is elhangozhatott volna a '90-es években, de nem ott történt meg, hanem a szegény ember Szigetén, a Mezőtúri Rockfesztiválon, 2000 nyarán. Ekkoriban ugyanis a szüleink generációjában még mindig makacsul tartotta magát a nézet, hogy a Sziget maga a Pokol, a közép-európai Szodoma és Gomora, ahol bedrogozott punkok AIDS-es tűvel szurkálják halálra a naiv vidéki tinédzsereket. Mivel tizennyolc évesen én is az utóbbi csoportba tartoztam, a szüleim nem is engedtek el a Szigetre. Mezőtúrra viszont elmehettem az egyik évfolyamtársammal, mert a nagyszüleinek volt ott hobbitelke, és bármi gond esetén kocsival is pikk-pakk haza lehetett vinni minket. A Rockfesztivál a mi szemünkben viszont abszolút hozta a Sziget-feelinget! Külföldiek pisáltak és hánytak a sátrunk melletti bokrokban, horror áron adták a vizezett sört és a kihűlt sült krumplit, a krisnások némi adományért mindenkit megetettek, és a Tankcsapda volt az esti sztárfellépő.

Ekkortájt egy furcsa árukapcsolás miatt a korábbi évekből megmaradt, fel nem használt Sziget-karszalagok voltak a belépők Mezőtúron: a Sziget ugyanis 1996-tól 2001-ig Pepsi Sziget néven futott, a mezőtúri rockfesztivál fő szervezője és névadója 1998 és 2001 között Wanted magazin volt (egy csomó szám onnan volt meg, hogy Mezőtúron ingyen osztogatták a korábbi évfolyamokat), amelynek a fő szponzora szintén a Pepsi volt. Baromi jól járt így az egyik haverom, aki úgy gyűjtötte a karszalagokat, mint egyszeri szovjet katona a karórákat: mivel évekre visszamenőleg ott volt az összes Sziget-belépő a csuklóján, nem kellett Mezőtúron új belépőt vennie! Végül persze az igazi Szigetre is eljutottam, 2008-ban, az Index gyakornokaként, de az már közel sem volt annyira mókás, mint csóró gimisként a mezőtúri pszeudo-Sziget.

Az viszont nagyon vicces volt, amikor a Pepsi Sziget-karszalagokkal megtámogatott, 2000-es Mezőtúri Rockfesztiválra pont a konkurens kólagyár parkolt be egy irgalmatlanul nagy nyerges vontatóval! Engem persze akkor ez a vadkapitalista rivalizálás érdekelt a legkevésbé, lévén dögmeleg volt, a bulizó Napot ábrázoló Coca Cola-kamion klimatizált pótkocsijában viszont egy interaktív kiállítást rendeztek be. Odabent a brandhez kapcsolódó, menő reklámzenékkel mutatták meg az üdítősüvegeik dizájnjának fejlődéstörténetét. Aki mindent megnézett, kapott egy gyereknyomdás pecsétet a kezére a kamion túlsó végében ácsorgó hostesslánytól, és felmarkolhatott egyet a hűtőládákban sorakozó jéghideg kólák közül.

A pecsételős rendszer elvileg azt volt hivatott megakadályozni, hogy valaki egynél többször is végigrohanjon a kiállításon, extra üdítőt felmarva. A hostessek azonban csak a pecsétet nézték szigorúan, a fesztiválozók fizimiskáját már nem annyira. Így miután rájöttünk az évfolyamtársammal, hogy a nagyszülei telkén lévő, ektoplazmikus üledéknek kinéző ipari kéztisztító, az Ultra, és a legendás kocsikenőcs elegye simán lehozza a pecsétet, onnantól kezdve nem volt kegyelem! Kifosztottuk a Coca Cola italkészletét! Felvettük egymás ruháit, aztán hol napszemüvegben, hol szalmakalapban, hol egy Taurus sapkához felhúzott, ócska atlétatrikóban újra és újra végigszambáztunk a kamionon, estére pedig pukkadásig ittuk magunkat kólával, és mennydörgést megszégyenítő böfögőversenyt rendeztünk.

Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés… Oh, wait!

És igen. Vagyunk mi, akik a dübörgő hangfalak közt, a szemüvegünket belepő porban is koptatjuk a billentyűzetet, akik cipeljük a mikrofont meg diktafont, és akik azon dolgozunk, hogy minden flottul menjen. Nekünk duplán hiányzik a fesztiválélmény.

Budavári Dóra marketing-kommunikációs szakember A Szent György-hegy Hajnalig, a Gasztrohegy és a Laposa Birtok rendezvényeiért felel. Van, ami ezek közül elmarad, és vannak, amelyeket talán megtarthatnak majd – kicsiben. Dóra azt írja: „A szervezésük hiányzik majd, a rohanós nyomdai leadások, a programfüzet friss illata, a gyorskötöző meg a szigszalag, mert mindig van valami a helyszínen,

a fesztivál előtti napi kötelező káosz, aztán az arcok, amikor belépnek, amikor a kezükbe veszik a poharat, amikor végigmegyek, és csodálom a művemet. Hogy sikerült, és hogy most megint több ezer ember, pár órára önfeledten boldog.

A szemétszedés már nem hiányzik.”

Pápai Zsanett, az Imitation énekesnője azt írja: „Leginkább az a része hiányzik, amikor emberek véletlenszerűen botlanak bele a koncertünkbe, rácsodálkoznak, hogy mi ez, majd egyre lelkesebben hallgatják, buliznak a zenénkre.”

Mravik Gabriellának, azaz DJ Avikának a nappali zenélések fognak hiányozni. „Évek óta úgy jön ki a nyaram, hogy napközbeni szetteket játszom szabadtéren, és elég sokat. Iszonyatos feeling a közönséggel ugrálni, amikor lemegy a nap, és még meleg van, és mindenki mosolyog… Ahh, szóval ez a szelíd, kedves romantikázás, ez fog hiányozni a legjobban.”

Somogyi Dóra a Müpa produkciós menedzsere, a többi közt a Wagner-napoké is. Bevallom, nekem az az egy perc fog szinte a legjobban hiányozni az évemből, amikor A Rajna kincse elkezdődik. Dóra hasonlóan van ezzel: „A Rajna-nyitány és a Tűzvarázs. Utóbbi a díszlet mélyéről összekuporodva, hallgatózva.

Az utolsó Istenek alkonya után az a lélegzetvételnyi csend, mielőtt kitör a tapsvihar. Ott szerintem sokan a színfalak mögött visszatartjuk a levegőt.

De maga a két hónap nulla huszonnégyben előkészület. A kollégáim, művészek és még a lehetetlen telefonok is… Kábé minden perce.”

És ahogy Szabó Zsolt színpadmester szomorú iróniával felidézi azt a pillanatot, amikor a szakma fellélegezhet az egész nyáron át tartó őrületből:

„A vége.”

Mit nem adnánk most ezért a fáradtságért!

Csepelyi Adri

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van