Amikor a Király és Rózsa utca sarkán laktunk, tele volt az ablakom muskátlival. Sárga muskátlival, amivel a környék legmenőbb balkonkertészének számítottam egészen addig, amíg a szemközti ház apró teraszára oda nem állítottak egy kétméteres pálmafát.

A szomszédok közül sokan neveltek virágokat a gangon is – ezt, mondjuk, sosem fogom megérteni a pesti emberben: lefedi az udvart keramitkockákkal, aztán méregdrága ládákat meg kaspókat vesz, mert nincs hol kertészkednie. Na, mindegy.

Szóval reggelente fontos programpont volt lakóközösség életében a viráglocsolás, ami természetesen – ahogyan azt minden gondos hobbikertész tudja – egyben beszélgetést is jelentett. Mármint a virágokkal. A városi ember sokkal szívesebben beszélget a virágaival, mint a szomszédaival, ezt hosszú évek megfigyeléseként merem kijelenteni.

Egy ilyen reggelen hangzott el az egyik szomszéd férfitől az általam azóta is sokat emlegetett „párbeszéd” a muskátlikkal (nem tudta, hogy hallom):

– Na, szevasztok, hogy vagytok? Én jó szarul.

Ma reggel ez jutott eszembe, ahogy a gigászi méretű kövirózsáimat és a télálló kaktuszaimat locsolgattam a gangon (aztán nyilván eleredt az eső, kösz, Murphy!). Szevasztok, varjúhájak! Legalább ti sokkal jobban néztek ki, mint én!

Gondolom, kellene valami magvas gondolatot írnom, hiszen ez egy koronanapló, de a büdös nagy helyzet az, hogy ebbe a feljegyzésbe én most csak annyit tudok írni érdemben:

A cikk a hirdetés után folytatódik!

– Na, szevasztok, hogy vagytok? Én jó szarul.

Tegnap elkaszálták az összes nyári fesztivált. Gondolom, veletek is előfordult már, hogy valami teljesen random, kívülről banálisnak tűnő apróság miatt borultatok ki, miközben sokkal nagyobb(nak tűnő) csapásokat simán elviseltetek. (Marossy Kriszta pár hónapja írt erről ITT.)

Én aztán tényleg elég hardcore helyzetben tartom a fejem a víz fölé ebben az évben, csináld magad lakásfelújítás a karantén idején – extém sport az karantén nélkül is. De eddig egészen jól lavíroztam, leszámítva a múlt heti kiakadásomat, amikor kínomban rendeltem egy jelentősebb mennyiségű szobanövényt.

Ez egyébként remek stresszoldó, a kövirózsáim például mindig visszaadják az önmagamba vetett hitemet: nem lehet teljes csődtömeg az, akinek EKKORA kövirózsái vannak!

Szóval a tegnapi fesztiválhírek a falhoz csaptak. És az szintén nem segített, hogy amikor kiadtam magamból a bánatom, sorra tűntek fel az okostojások, akik szerint nem nagy áldozat ez, és ha felelősségteljes ember vagyok, akkor nem bánom, hogy idén nincs fesztivál.

Nos, a WMN szerkesztősége március elejétől home office-ban dolgozik, amióta kaptunk maszkot, abban járok, nem jutottam haza vidékre a szeretteimhez szilveszter óta, annyi fertőtlenítőt fújkáltam-kentem el, mint egy kisebb laboratórium, segítek a szomszéd néninek, még a lépcsőházban is fertőtlenítjük a korlátot-kilincset. Még a kutyasétáltatás nyolcvan százalékát is a belső kertben végezzük, ha nagyobb sétára indultunk, akkor azt emberektől távol, egy erdőben tettük. Szóval rám senki ne mondja, de ne is sejtesse, hogy nem vagyok felelősségteljes.

De engem az a halvány reménysugár éltetett, hogy hátha nyár végén azért kitombolhatom magam és az utóbbi hónapok nyomorúságát valahol, ahol otthon érzem magam (minden fesztiválon azonnal otthon érzem magam).

Mások azzal jöttek, hogy ugyan már, ennél komolyabb dolgokat is kibírtam már, van elég bajom enélkül is, nehogy már épp emiatt akadjak ki. Meg úgy egyáltalán: kemény csaj vagyok, a jég hátán is megélek, hát mi lesz akkor velük, ha már én is kiborulok?!

Miért van az, hogy az általunk keménynek kikiáltott embereknek egyszerűen nem engedjük meg, hogy néha szarul legyenek? Hogy még akkor is mosolyt meg érdemi működést várunk tőlük, ha jelzik, hogy most nincsenek jól? Hogy képesek vagyunk bagatellizálni az érzéseiket, csak mert SZERINTÜNK nem kéne kiakadniuk?

Ahogy olvasgatom a kommenteket a cikkeim alatt, azt látom, hogy sokan vagyunk, akik az erőnk végére értünk, és ehhez nem ritkán apróságok vezetnek. A házasság meg a le nem hajtott vécéülőke esete, csak kicsiben. És sokan vannak, akik azonnal ott teremnek, ha valaki panaszkodni merészel, és bőszen kommentelik is az üres frázisokat, hogy bezzeg a brazil favellák lakói nem járnak fesztiválozni, meg Kínában éheznek, és születhettem volna Szudánba is.

Köszi. Ahogy az egyik olvasóm írta: „nekem nem lesz attól jobb, hogy tudom, hogy másnak szarabb”. Legfeljebb még utálom is magam egy kicsit.

Ha meg vagy fázva, mindig jön valaki, akinek tüdőgyulladása van. Ha párkapcsolati krízisről beszélsz, tuti, hogy legyint rád valaki: áh, ez SEMMI az én válásomhoz képest! Ha válsz, akkor ketten állnak körbe, és elmondják, hogy annyira borzasztó úgyse lehet, mint amilyen az övék volt, úgyhogy szedd össze magad szépen, mert már túl sokat nyavalyogtál.

Ha leomlott a vakolat a felújításod kellős közepén, akkor másodperceken belül előáll valaki azzal, hogy AZ SEMMI, nála  beszakadt a mennyezet a kádban fekvő felső szomszéddal, a padlással, a tetővel meg a mennyországba vezető lépcsővel együtt, amin ott üldögélt Robert Plant, és a Stairway To Heavent énekelte (de ne aggódjatok, ő megmenekült!).

Úgyhogy én most azt mondom: elég volt.

Ölelek mindenkit, akinek most lett tele… Nem kérdezek, nem mondom el, hogy szerintem jogos-e, hogy eleged van, nem jövök éhező gyerekekkel meg afrikai népirtással.

Álljatok ki nyugodtan a gangra, és ha mással nem, legalább a muskátlikkal nyugodtan beszéljétek meg, hogy

– Na, szevasztok, hogy vagytok? Én jó szarul.

Mert ma ilyen. Holnap majd jobb lesz. Lehet, hogy épp egy mások szerint banális apróság miatt.

Csepelyi Adri