A kicsinek délutáni alvás van, így csak egy gyerek percenkénti hetven kérdésére kell válaszolnom, miközben én persze takarítok, mosogatok, munkaügyi üzeneteket váltok, hajtogatom a végtelennek tűnő ruhakupacokat – és közben elkalandozom egy párhuzamos univerzumba. 

Kinyitom a szemem

Ebben az univerzumban a gyerekek az ágyunkban tobzódnak, kacarásznak. Közben próbálják kitalálni az isteni illat alapján, hogy vajon ma mi a reggeli. (Nem árulom el nekik, hadd legyen meglepi!) A hálószobaajtón lévő fogason a köntösök és az ágy mellett sorakozó mamuszok, papucsok előmelegedve várják, hogy beléjük bújjunk.

Kimegyünk a konyhába, amit előző éjjel beállítottam, hogy 8.00-ra palacsinta és gyümölcssaláta legyen az asztalon.

Az önterítő funkciót kikapcsoltam, hogy a gyerekek is segítsenek, de az automata polc azért óvatosan adogatja egyesével a tányérokat a kezükbe.

A legújabb modelleknek már kisgyerekes funkciói is vannak, például közös sütésnél automatikusan a borulásbiztos edények kerülnek elő, amik rögzülnek a munkalaphoz, és a legmegátalkodottabb apró kezek sem tudják felbillenteni.

Miközben reggelizünk, a hűtő jelentést ad, hogy mi fogyott el, és mit lehet a konyhában található hozzávalókból főzni, megtervezi a menüt a következő három napra, és jelez, hogy ha még bármit hozzáírnék a bevásárlólistához, azt még ma megtehetem a telefonomon, a többit ő intézi. Imádom!

Ma indiait fogunk enni, a férjem főz – és amióta okosotthonunk van, végre hátradőlve tudom élvezni a főztjét, mert az utána maradó kupival szép csendesen és nyugodtan elboldogul maga a konyha.

Rend a lelke mindennek!

A kicsi megunta a legózást, és már szedné elő a szekrényből a kirakókat, de az ajtó addig nem nyílik ki, míg a legó a helyére nem kerül. Ezt már tudja magától mindkét gyerek, és így szépen mindig elpakolnak maguk után, hisz nincs más választásuk.
Megírok pár e-mailt, közben perverz örömmel lesem, ahogy a ruhatisztító rendszer dolgozik. A szennyest színek és anyagtípus szerint mossa, a mennyiséghez igazítva, hogy mennyi vizet és energiát használjon. A mosásból anyagtípustól függően mennek a holmik a szárítóba vagy az automata fregolira.

A száraz ruhák a szárítógép tetejéhez csatlakozó hajtogatón alakzatba rendeződnek (ráadásul be lehet állítani konmaris rendszerre is, olyankor élükre állítva sorakoznak a cuccaink), és nekem már csak be kell pakolnom a szekrénybe őket.

Szóval e-maileket írok, a férjem online gitárórát tart a hangszigetelt dolgozószobájában (igaziból nem minket véd a szigetelés, hanem őt a gyerekzsivajtól), a kisfiam, Mór viszont picit nem akarja magát lefoglalni, így összebújva olvasunk kicsit. Mivel a házimunkával gyakorlatilag alig kell foglalkoznom, sokkal több időm van a gyerekekkel lenni, így már rég nincs lelkifurdalásom amiatt, hogy ilyen otthonba költöztünk.

Ráadásul az egész társasház önfenntartó, úgyhogy a sok kütyü működése a környezetet sem terheli. 

„Leugrom játszani!”

A gitáróra véget ér, a férjem főzni kezd, vele párhuzamosan a konyha folyamatosan öntisztul, viszont hamarosan konferenciahívásom lesz, a kicsi álmos, már ebéd előtt ki fog dőlni, a nagy meg kiborul, és kimondja a varázsszót: UNATKOZOM!

Ekkor a nappaliban a központi monitoron megjelenik egy kiírás: Zsombi, 6 éves, III/7. Felhívod?

Erre a bővítményre a társasház a múlt hónapban áldozott, és odavagyunk érte. Ha valamelyik otthonban elhangzik egy gyerek szájából, hogy unatkozik, akkor a házban élő, hasonló korban lévő gyerekeket összeszedi egy esetleges közös játékra. Az unatkozó gyerek számára ez egy lehetőség, amivel élhet, ha szeretne. Utóbbi esetben felhívhatja, és megbeszélhetik a találkozót.

Ilyenkor a lakás előtti folyosó végén lévő hiperbiztonságos csúszdán lecsúszhatnak a közös játszókomplexumba. A játszószobában történteket biztonsági kamerán figyelhetjük az otthonunkból, folyamatosan kommunikálhatunk.
Olyan, mintha a szomszéd szobában lennének.

Ha a gyerekek között bármi konfliktus lenne, egy perc alatt ott teremhetünk a csúszda segítségével. A játszószoba teljesen balesetbiztos, kizárólag puha játékok vannak. A szülők számára van egy elkerített rész, ha személyesen felügyelnék a játékot, nekik van masszírozós fotel, kávéautomata és dugicsoki (de ezt a gyerekeknek nem áruljuk el).



Lent buli, fent nyugi

Szóval Mór és a bizonyos Zsombi már javában játszanak odalent, én fél füllel figyelek, hogy mit csinálnak éppen, a kicsit lefektettem a szobájában, a beépített okoshangszóró tengermorajlással segíti a szép és mély álmokat. Persze amikor kijövök tőle, eszembe jut, hogy a redőnyt nem eresztettem le, ha viszont visszamegyek, a kilincs hangjára tutira felébred… szóval a telefonnal irányítom a redőnyt.

Nem könnyű megszokni ezt a rengeteg lehetőséget, de persze ez olyan nehézség, amivel boldogan megküzdök!

Ha belegondolok, hogy nemrég még minden kimozdulásunkat szétgörcsöltem: lekapcsoltam-e a villanyt, elzártam-e a tűzhelyet, kikapcsoltam-e a fűtést… Most már mindezt akárhonnan ellenőrizhetem, és tudok intézkedni, ha kell. Zseniális.

A konferenciahívásomnak pont vége, amikor a játszószobából közvetítő monitoron villog az ÉHES VAGYOK felirat. Zsombi anyukája már ott is terem, megvárja, míg a gyerekek elpakolnak (mert az okosszekrény ebben a szobában is szigorúan ügyel a rendre), mire végeznek, én is lemegyek, és felhozom Mórt.

A kicsi pont felébredt, a tányérok előbújnak az okosasztal mélyéről, ebédelünk. Minden isteni volt. A tányérokat a konyhapultra tesszük, és onnantól nincs dolgunk velük.

Ebéd után leheveredünk a kanapéra, közösen nézünk egy kis mesét, aztán közlöm a csapattal, hogy nekem dolgoznom kell, a férjemre maradnak a gyerekek. Nincs annyira ötletük, hogy mit csináljanak, kint esik az eső, fúj a szél, megkérdezik a mindentudó okosmonitortól, hogy van-e javaslata. Erre az máris kinyitja nekik a hangszeres szekrény ajtaját, és azt tanácsolja, hogy kezdjenek indián törzsi zenélésbe. Megjegyezte, hogy a múltkor mennyire nagyot ment az indiánosdi.

Én elvonultan dolgozom, közben picit elálmosodom, a telefonomon rendelek magamnak egy teát, kapom a jelzést, amikor elkészült, csak kiszaladok a konyhába érte, és megyek is vissza dolgozni.

Mire végzek a munkával, már vacsoraidő van

Kipakolunk mindenfélét az asztalra, megterítünk, és közben megbeszéljük a hűtővel, hogy mit ehetnénk a héten, ő javaslatokat ad, és közben elvégzi az utolsó simításokat a bevásárlólistán, holnap reggelre megérkezik minden, amit éjfélig megrendelünk.

Amíg a vacsora után magától helyreáll a rend a konyhában, megeresztjük a vizet a kádba, ami magától tudja, milyen hőmérséklet és mennyi víz kell a gyerekeknek. Miközben fürdenek, a köpenyeket, pizsamákat felteszem a melegítőfogasra, a törülközők meg eleve melegek, mert olyan polcon tartjuk őket.

Az ágy is melegen várja a gyerekeket. Esti mesét olvasunk, aztán a beépített hangszóróból kellemes zene szól, és gyönyörű csillagvetítés van a falakon. A gyerekek alszanak, mi pedig lehuppanunk a nappaliban a kanapéra.

Altatás alatt suttyomban rendeltem a konyhától egy pohár bort és csokit, ezek már ott várnak a pulton, amikor kimegyek.

Énidő, miidő

Nézünk valami filmet, utána a telefonomon beállítom, hogy mi legyen a reggeli, mikor legyen kész, mikor induljon be a mosásceremónia. Leteszem a telót a nappaliban, lemosdok, és bebújok az ágyba, ami már felmelegedve várt, a falból vízcsobogás és madárcsicsergés hallatszik, a beépített diffúzorból levendulaillat árad. Lehunyom a szemem, és átalszom az éjszakát.


Aztán magamhoz térek a mosatlanhegyek, befejezetlen cikkek, unatkozó gyerekek, home office, karantén és az idegbaj kellős közepén, és jön a férjem, aki maszkban, kesztyűben áll, és várja, hogy válaszoljak a kérdésére: mi lesz holnap az ebéd, mit hozzon a boltból? Én meg csak állok, és próbálok nagyon erősen koncentrálni, hátha a gondolat erejével egyszer csak megszólal a hűtőnk: „Rakott krumpli lesz az ebéd és már rendelem is a hozzávalókat.”

De a hűtőnk meg se mukkan.

Viszont Mór odarohan hozzánk, és közli, hogy tojásos nokedlit szeretne, nagyon-nagyon, és mindenképpen vegyünk tojást, mert a múltkor is elfelejtettük.

Hát ennyi. Ő a mi okoshűtőnk. Azért ez is valami.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció