–

Hajnali hat van

Immár négy órája görcsöl mindenem, annyira, hogy mozdulni sem bírok, de mikor pár órával ezelőtt, kínszenvedések árán sikerült végre megnyomnom a csengőt, és megjelent a nővér, nyakában az orvossal, azt mondták, hogy nem adnak gyógyszert, mert „árthat a babának”. Én meg erős vagyok, ugye, mit nekem egy kis fájdalom, ha kilenc hónap múlva majd a kezembe adják a kis pihe-puha, jó illatú Szezámmagot, akit annyira várunk. Kilenc hónap, mert ez még csak az ötödik hét, illetve, ha már hajnali hat van, akkor jelentem, megkezdtük a hatodikat.
Három napja dekkolok a kórházban – koronavírus ide vagy oda –, a szobánkban öten vagyunk velem együtt: három koraszülöttes kismama, meg egy lány cisztákkal. Itt senki nem irigyli a másikat, még ha én azt is hittem első nap, amikor bekerültem.

Aztán, amikor egyik éjszaka hangosan felzokogott a lány a középső ágyon, akinek a háromból egy babája sem volt 900 gramm felett, akkor megértettem, hogy a kórháznak egy teljesen másik szárnyában kellene lennünk ahhoz, hogy minden rendben legyen.

Mert nem volt minden rendben

Akkor még igen, amikor kilenc hónapnyi próbálkozás után megpillantottuk a két csíkot. Én személy szerint ugráltam örömömben, ahogy felnőtt nőhöz illik, és végtelen ideig ölelgettük egymást a fürdőszoba közepén. Mert egyszerűen csak, nincs rá jobb szó, helyére kattant a világ. A hónapban, amikor minden ovulációs teszt negatív lett, és kissé fel is adtuk az egészet, mondván, majd a karantén után beleugrunk az orvosi vizsgálatok tengerébe, akkor megfogant a kis élet kettőnkből. Természetesen egy órával később már az internetet túrtam, és 3D videókat néztem arról, hogy mi történik a testemben (munkanap volt, és persze dolgoznom kellett volna helyette, de hát hogyan tudtam volna?), és ráleltem egy oldalra, ami azt írta, hogy az ön kisbabája most akkora, mint egy szezámmag. Hát ez nagyszerű, egy szezámmag az már látszik is ultrahangon, nem? Már hívtam is az orvost, kaptam is időpontot következő hétre.

A következő két nap leírhatatlan boldogságban telt, fejben már kifestettük a kisszobát, megvettük a pelenkázót, sőt a férjem azt is megkérdezte „Ez szuper, mikor csináljuk a következőt?”. Persze tudtuk, hogy tízből hét baba nem éli túl az első három hónapot, de ha mi nem hiszünk benne, akkor ki fog?

Az időpontra azonban már kevésbé lelkesen érkeztem. Mire odáig jutottam, már hat napja véreztem, és ugyanennyi éjszakát bőgtem végig.

Nem fájt a hasam, nagy volt a mellem, de véreztem. Bejelentkezéskor megkérdezték, hogy „Ön terhes?”. Mit lehet erre válaszolni? Mondtam, hogy „hát, korai terhesség”.

Ismerős arc, ismerős történet

Az orvost onnan ismerem, hogy anyukámnak volt egy méhen kívüli terhessége, és akkor megmentette az életét. Én akkor tizenkét éves voltam, és azt kérdeztem, „nem lehet valahogy átrakni a kisbabát a jó helyre?” Ő pedig barátságosan elmosolyodott és megrázta a fejét. Pedig olyan logikusnak tűnt akkor.

És most itt vagyok tizenhat évvel később, még az is lehet, hogy ugyanazon az asztalon, amin anyukám feküdt akkor, és ugyanaz az orvos nagyot sóhajt, majd kimondja ugyanazt a halálos ítéletet: „Én azt gondolom, hogy ez egy méhen kívüli terhesség”. 

Bumm.

Jó, hát, sejti az ember, hogy nem véletlenül vérezget, de rettenetes szembesülni az igazsággal. Vagy féligazsággal. Mert még van remény, hogy minden rendben lesz, vagy lehet, hogy még kicsi a magzat, és amit a petevezetékben látnak, az valami más – de be kell feküdni, hogy kiderítsék.

Akkor még nem tudtam, hogy időzített bomba vagyok.

Haza nem engednek már, de a szobába se, „amíg nincs kész a koronavírus-tesztje, addig tessék itt ülni ezen a padon, majd szólítjuk”. A fene se tudja, miért van egy nőgyógyászaton az összes pad jéghideg fémből, de rárakom a kabátot, és felhívom a szüleimet, hogy megtudják: nagyszülők lehettek volna, de valószínűleg nem lesznek. Legalábbis nem most. Ez ám a hír!

Az első nap pocsékul telik

Látogatási tilalom is van, se be, se ki… senki. A férjem hoz be pizsamát, a szüleim ételt, a portáig maszkban kimehetek, és kétméteres távolságból beszélgethetünk pár percet – amíg a nagyon mogorva portás hagyja. 

Már nem úgy gondolok a babára, már nem is gondolok rá egyáltalán, és ezért szégyellem magam. Micsoda anya az ilyen… De csak haza akarok kerülni innen. Pedig a körülményekhez képest nem rossz hely, tündéri az összes ápoló, kedvesek a szobatársak, és a vírus ellenére is mindenki megteszi a tőle telhető maximumot.

Másnap a viziten az orvos hatalmas mosollyal fogja meg a kezem – hihetetlen mennyit számít ilyenkor egy érintés – és azt mondja:

– Képzelje, a HCG-szintje 23.000!
– És az jó?
– Az nagyon jó! Ilyen magas HCG-szintnél kicsi az esélye, hogy méhen kívüli terhesség legyen! Hétfőn is megnézzük, és ha megduplázódik, akkor minden rendben!

De hát az épület másik szárnyában kellett volna lennem ahhoz, hogy minden rendben legyen.

Másnap

Hajnali hat óra van, és én kettő óta megállás nélkül görcsölök, felállni nem tudok, mert azonnal ájulok. A nővérke kocsit tol be a szobaajtón, én tiltakozom, hogy ne vigyenek sehova, el fog ez múlni, de nem tágít. „Azt majd a szülőszobán eldöntik”– mondja, és már tolnak is félájultan az ultrahang felé.

Áttesznek egy vizsgálóágyra és hümmögnek felettem hárman, majd a doktornő, aki vizsgál, felém fordítja a monitort:
„Látja, ez itt a méhe, nincs benne semmi. És látja, ez itt a petevezetéke. És látja azt a kis pontot ott jobbra? Látja, hogy a közepében a másik pont hogy lüktet? Az ott a magzat.” Nem magzat, hanem úgy hívják, hogy Szezámmag – gondoltam magamban, de annyira fájt, hogy csak a kezembe temettem az arcom, és elsírtam magam – nem mondtam én az égvilágon semmit.

Tegnap még azt mondták, lehet, hogy minden rendben lesz, most pedig arra ébred a férjem, hogy jajgatva hívom: visznek műteni.

Ha verseny lenne, akkor sem tudnám megmondani, melyikünk érzi pocsékabbul magát. De én hangosabban ordítok, az biztos. Rettenetesen fáj minden.

Kezem-lábam széttárják, és kikötöznek

A fickó, aki az előbb átpakolt a tolókocsiból az ágyra, a lábam közé lép, és borotválni kezdi a szeméremdombomat. Feljajdulok, hogy legalább szóljanak, mi történik, még itt vagyok, beszélgessenek velem! Bocsánatot kérnek. Szürreális az egész. Így alszom el.

Egy gyerekkel és egy petevezetékkel kevesebbel ébredek fel. Az ürességre, amit érzek, nincsenek szavak. Legalább két cső lóg belőlem, de korántsem az fáj a legjobban. Félálomban megkérdezem a dokit, hogy jól sikerült-e a műtét, azt mondja:

– Igen, kivettük a bal petevezetékét.
– A balt?? De hát a jobbról volt szó! 
– Ja, igen, akkor azt.

Másnap kiengednek a kórházból, a laparoszkópiás eljárás miatt gyorsan gyógyulok, a lélek meg úgysem a kórházban gyógyul meg. Ha meggyógyul egyáltalán. Egy héttel később iszonyatos fájdalmak között leszakad a hullóhártya, és megindul a menstruáció, talán túl korán is. Két héttel később megint vérezni kezdek, és az orvos megint nagyot sóhajt: „Lehet, hogy ki kell kaparjuk”. Nem állt helyre magától a hormonszint.

Csak káromkodni tudok hazafelé. Mit lehet erre mondani?

Először is: semmit.

Csak hallgatni a nagy csendet. Ahogy összetörtek a cserepek, és most nem maradt semmi. Először a semmi, aztán a düh.

Nincs olyan gomb a Facebookon, hogy ne jöjjön fel több babaruha hirdetés? Őssejt központ reklámja? Lehetne, hogy a számtalan esküvői fotós, akit anno bekövettem, ne posztoljon gömbölyödő hasú, kutyával naplementében romantikázó párokat? Lehetne, hogy a gyanútlan kollégák ne kérdezzék meg, hogy „Na, mi van, csak nem Föld körüli úton voltál?” Lehetne, hogy a Skype-os baráti beszélgetésben ne merüljön fel a téma, hogy „És nálatok mikor jön a gyerek?”

Aztán, amikor a düh elmúlik, marad megint a semmi… meg a hála

Hogy ebben az iszonyú nagy nyomorúságban ilyen szerető és odaadó társam van. Aki némán simogat, míg összesírom a pólóját, aki jobban aggódik értem, mint én magamért, aki kiméri a cseppeket a gyógyszerből, mert tudja, hogy én unom kivárni, míg kifolyik az üvegcséből, aki minden nehézség ellenére a jót látja az egészből, és azt mondja „Legalább már tudjuk, hogy sikerülhet”. Nem tudok elég hálásnak lenni érted.

Kamaszlányként, akkor, tizenkét évesen, azt írtam a naplómba: „Ha szerelem van, minden van”. És látod, igazam volt, pedig akkor még nem is ismertelek. Még most is, amikor úgy érzem, hogy nem maradt semmim, akkor is gazdagabb vagyok, mint akkor, amikor még nem ismertelek. Mert együtt túl leszünk ezen. Meg bármin, amit elénk sodor a jövő. Elég elcseszett egy szerelmi vallomás ez ebben a formában, de most ezzel kell beérned. Ezt a lapot húztuk az „élet” nevű társasjátékban.

Meg vissza is kellett lépnünk a startmezőre, és ki is maradunk egy körből. De együtt vagyunk, és mi már így is egy család vagyunk. Nemcsak azért, mert tavaly megígértük egymásnak, hanem az ilyenek miatt is, hogy itt vagyunk egymásnak 

jóban-rosszban, 
tűzön-vízen,
ketten-hárman 
(négyen-öten).

Máté Fanni

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images