–

Tudom, hogy nem szereted, ha rólad írok, igyekszem is elkerülni – most az egyszer, utoljára engedd meg. Napok óta motoszkál bennem ez a köszönet, hála, meg némi ámulat azért, ahová eljutottunk, és képtelen voltam a szemedbe mondani. Nézem a hátad, ahogy mögötted biciklizem, köztünk a két gyerekkel. Néha hátrapillantasz, hogy mindenki megvan-e – olyankor a bal térded kifordítod, és aggodalmas tekintettel vizslatsz minket –, miközben azon kattog az agyad, hogy merre menjünk tovább, vagy pufogsz magadban egy hülye hír miatt. Mosolygok magamban, mert annyira ismerlek. És mert nekem ez most jó így. 

Jó az is, hogy utána elválunk, és mindenki megy vissza a saját életébe, a saját otthonába, abba a burokba, amit magának teremtett. Van egy közös metszete az életünknek, de már nem kell mindent megosztanunk egymással. Megtaláltuk az ideális távolságot-közelséget egymás között, és ez egyensúlyban tart minket. Egy közös ebéd, egy pingpongmeccs vagy egy kanasztaparti így a világ legtermészetesebb harmóniájában zajlik le, és kimaradnak a hétköznapi súrlódások, bosszúságok. Ott segítünk egymásnak, ahol tudunk, és nem számolgatjuk a forintokat. 

Ki hitte volna, hogy az elmúlt két évünk ide vezet? Én biztosan nem. Vagy ki hitte volna tizenöt évvel ezelőtt, amikor megismertelek? Nagy utat tettünk meg.

Ez is biztos csak egy állomása, amire egyszer majd visszaemlékezünk, már egy másik világban, más emberekkel körülvéve, de nekem legalábbis olyan emlék lesz, amihez visszanyúlhatok – talpkő és támasz. Nem mindenkinek adatik meg.

Egyszer régen azt mondtad, hogy szerinted belőlünk jó patchwork family válna, ami akkor nagyon megbántott. Nem itt tartottam, és nem tudtam mire vélni azt a mondatot. A családról egy sokkal egyszerűbb, merevebb kép élt a fejemben, nem akartam számolni azzal az eshetőséggel, hogy másképp is alakulhat. 

Hol szexelnek a szeretők? – Fullra járatott pár órás búvóhelyek, karanténban

WMN Life – 2020. május 6. – WMN

Most, hogy kitört ez a járvány, megértettem, mire gondoltál, és azt is, hogy igazad volt. A közös értékrend ilyenkor mutatja meg magát, nem is kellenek hozzá szavak. 

A legjobban azon ámulok, milyen gyorsan oldódott meg minden. Milyen természetes volt összezárni és együttműködni. Milyen mélyről jött fel bennünk ugyanaz a reakció, megmutatva azt, ami mégis csak közös bennünk. Azelőtt a különbözőségeink kontúrjai élesedtek ki, most az azonosságok. Ez olyan biztonság hálót adott, amibe bele lehetett dőlni. Nincs okunk pánikra, mert kiderült, hogy erős a hátországunk.

Széthullottunk ugyan két éve, de ma már köszönetet mondok érte. Köszönöm, hogy rá kellett lépni erre az útra, ami önismerethez és elfogadáshoz vezetett.

Kellett az a másfél év, amíg keresztülverekedtük magunkat a saját lelkünk dzsungelén, és levagdostuk az indákat, amik megbéklyóztak, akadályoztak. Kellett az is, hogy ezeket a csatákat egyedül vívjuk meg. 

Amikor az embert veszteség éri, el sem tudja képzelni, hogy végül így járhat jobban. Álmokat kergetünk, és azt hisszük, akkor leszünk boldogok, ha azokat beteljesítjük. Aztán az álmot szerteszét fújja a valóság, és ott maradsz csalódottan, illúziók nélkül. És csak akkor, ha sikerül a valósággal szembenézni, megbarátkozni és feloldódni benne – akkor lelhetünk igazi csodákra. Például egy nem szabályos, de annál igazibb családra.

Gyárfás Dorka