„A legelső követelmény egy kórház iránt, hogy ne ártson a betegeknek!” – A modern nővérképzés 150 éve

–

„Tanulatlan iszákosok” kontra szakképzett nővérek

Az orvosi tevékenységet már a kora középkor évszázadaitól a betegápolás egészítette ki a kolostorokban vagy az ispotályokban. Természetesen a mai értelemben vett kórházak ekkor még nem léteztek, az ápolószemélyzet betanításáról pedig a szerzetesrendek és a városi szabályrendeletek intézkedtek. A modern értelemben vett ápolónői hivatás kialakulására a XIX. századig kellett várni.

Az alábbiakban tehát tekintsük át a szakma és a képzés fejlődésének főbb állomásait, és egyúttal gyorsan engedjük is el a makulátlan fehér ruhát viselő, a betegek körüli rendre és tisztaságra ügyelő, hozzáértő és erkölcsös nővérek vízióját! A szakma ugyanis az 1800-as évek közepéig rendkívül alacsony presztízsű volt, hiszen képviselői túlnyomó többségének szakismeretei erősen hiányosak voltak. Számos forrás tudósít ápolatlan, kicsapongó életet élő, és az alkohol rabjaivá vált nővérekről is.

A nightingale-i modell

A körülmények javításában és a képzés intézményes kereteinek kidolgozásában oroszlánrészt vállalt Florence Nightingale (1820–1910), akit angol arisztokrata szülei éveken át tiltottak a nővéri hivatástól – sikertelenül. Gyakorlati tapasztalatokat nagyrészt a krími háború tábori kórházaiban (1853–1856) szerzett, ahova 38 társával együtt önkéntesként érkezett. Nightingale alapelvei – a címben idézett, ma is felettébb aktuális gondolatai mellett – a következők voltak: 

az orvosi ellátáshoz mindenkinek joga van, nemzetiségtől, anyagi helyzettől, lakhelytől, vallási felekezettől és persze nemtől függetlenül. 

A hangsúlyt a betegségek megelőzésére és az egészséges táplálkozásra helyezte, ám az általa jegyzett nővéri szakkönyvekben a higiénés szabályok betartásának fontosságát (mindenekelőtt a gyakori kézmosást) is kiemelte. A kapuit 1860-ban, Londonban megnyitó ápolónőképző intézete ekkor úttörő módon egy működő kórházhoz (Saint Thomas Hospital) kapcsolódott, lehetőséget adva a növendékeknek elméleti tudásuk mellett gyakorlati képzettségük elmélyítésére. Nightingale a betegápolás etikai alapjait is lefektette, hiszen a kiemelkedő szakmai jártasság mellett „erkölcsi tisztaságot” várt a nővérektől. 

Elítélte, sőt tiltotta az ápolószemélyzet és a betegek közti testi érintkezést, amelyre a korábbiakban számos példát találunk. 

A nővéri hivatáshoz az alábbi tulajdonságokat tartotta nélkülözhetetlennek:

„Az ápolónő legyen józan; becsületes és megvesztegethetetlen; Legyen igazmondó és megbízható; Legyen pillanatra pontos és hajszálig rendes; Gyorskezű, de nem kapkodó; Szelíd, de nem lassú; Nyájas, de nem fecsegő; Tapintatos, de sohasem tétovázó; Legyen derűs és bizakodó, tiszta saját személyében és tisztaságot teremtő a beteg körül; Legyen szíves és szolgálatra kész, a betegekre gondoljon és nem önmagára.” [i]

Innovációival az ápolónői hivatás társadalmi megbecsültségre tett szert, képzési modellje pedig néhány évtized alatt világszerte elterjedt. Ebben egyébként kulcsszerepet játszott a svájci származású Jean Henri Dunant (1828–1910) is, akit ma a Nemzetközi Vöröskereszt alapítójaként ismerünk.

Magyar (majdnem) első…

Míg Nightingale már életében világszerte az ápolónői hivatás jelképévé vált, a történetírók méltánytalanul feledkeztek meg Kossuth Lajos legfiatalabb húgáról, Zsuzsannáról (1817–1854), aki az 1848–1849-es szabadságharc idején elsőként indítványozta Magyarországon a nők ápolói hivatásra történő szakszerű felkészítését. Bátyja a honvédség főápolónőjévé nevezte ki:

„Kossuth Zsuzsannát az összes tábori kórházak főápolónőjévé nevezem, azon erős meggyőződésemben, hogy […] megsértett vitézeink kórodai ápolása iránt mindenkor akként gondoskodik, mint ezt egy anya, testvér és hazánk hő leányától várni lehet.” [ii]

Zsuzsanna nagyszabású tervei a magyarok függetlenségi harcainak bukása után feledésbe merültek, s csak a levéltár dobozai őrizték meg őket…

„Csatlakozzon szakmája organizációjához!”

A XX. század hajnalára a Nightingale-modellre épülő iskolák egy új típusú képzésnek adták át a helyüket, amelyben a kórházi gyakorlat a korábbinál is hangsúlyosabb szerepet kapott. Ekkor a német polgári nőmozgalom ünnepelt aktivistája, Agnes Karll (1868–1927) – aki egyesült államokbeli tanulmányútja után Lipcsében első nőként állhatott főiskolai katedrára – már hosszabb ideje a hároméves nővérképző intézményekért agitált. 

Szívügyének tartotta az ápolónők szakszervezetekbe tömörítését, ami ekkor már elodázhatatlannak tűnt, hiszen az egészségügy a nővérekben mindinkább az olcsó és a végtelenségig kiszipolyozható munkaerőt látta.  

Munkáját siker koronázta: a századfordulóra Németország, Anglia és az Egyesült Államok kezdeményezésére létrehozták az Ápolók Nemzetközi Tanácsát, amely napjainkra világszerte több mint húszmillió nővér érdekeit védi. Az ápolónők szervezésében „az amerikai Nightingale-ként” emlegetett Margaret Sanger (1879–1966) is élen járt, aki a szexuális nevelés hangsúlyozása mellett fáradhatatlanul kampányolt a fogamzásgátlás előmozdításáért. Kevesen tudják, hogy a „születésszabályozás” szónak a köztudatban való meghonosítása is az ő nevéhez köthető.

Nővérek a frontokon

A nővérképzés számos problémája az első világháború előestéjére is megoldatlan maradt. Az Osztrák–Magyar Monarchia országainak egészségügyére reflektáló, 1914 márciusában napvilágot látott sajtóforrásból is érzékelhető, hogy a szakoktatás minősége meglehetős kívánnivalót hagyott maga után.

„Elég nehéz küzdelem jut osztályrészéül az egészséges szegény embernek is; de ha megbetegszik, sorsa valóban kálvária. Otthon még a legsúlyosabb anyagi áldozatok árán sem gyógyítják eredményesen, kórházaink nagy többségében pedig, ha ugyan sikerül bejutnia, ki van szolgáltatva műveletlen, nem mindig önzetlen és ritkán jólelkű ápolónők kegyének, akik minden képességüket és jóindulatukat fenntartják az őket pénzelő vagy protekciós betegek számára. Nagy tisztelet a kivételnek, de bizony a mi közkórházainkban olvasót pörgető ápolónők többsége nem áll a helyzet magaslatán.” [iii]

A cikk szerzője sietett leszögezni, hogy a szakmai hiányosságokért az ápolónők a legkevésbé sem okolhatók, hiszen képesítésüket jobbára olyan hathetes, korabeli szóhasználattal élve „zugtanfolyamokon” szerezték, amelyeken a háborús felkészülés jegyében kizárólag férfi betegekkel találkozhattak.

Mindezek ellenére az első világháborúban rengeteg önkéntes nővér szolgált. Áldozatvállalásaikra jellemző példa a veszélyre fittyet hányva a frontra induló angol Vera Brittain (1893–1970) később bestsellerré vált visszaemlékezése. Pillanatok alatt szembesült azonban a harcok borzalmaival, s a nővérek kilátástalan helyzetével. Egy lelkes, ám önéletrajzában szakképzése hiányosságairól is valló osztrák nővér sorai hasonló személyiségfejlődésről árulkodnak. A tábori kórházba való megérkezése után így lelkendezett: „Végre teljesen szabad voltam!” Röviddel ezután, sokkos állapotban már a következőt jegyezte fel: „A kórházat teljesen lebombázták! Úgy éreztem, megérintett a halál angyala!” [iv]

A képzéssel kapcsolatos szerkezeti problémákat az 1920–1930-as években világszerte a közegészségügy kereteinek fejlesztésével és új intézmények alapításával igyekeztek orvosolni, utóbbiakban a jelentkezők két-három év alatt szerezhettek ápolónői oklevelet.

A második világháborúban a britek és az amerikaiak az önkéntes ápolónőket a tengerentúli hadszínterekre is magukkal vitték, a német hadseregben pedig negyvenezer nővér szolgált. Közülük sokakat a tömegmészárlásokban való részvételre kényszerítettek, később kitüntetésekkel (például Vaskereszt) „honorálták szolgálataikat”.

Kitekintés

1945 után több olyan változás is tetten érhető a nővérképzésben, amiknek az eredményei napjainkig érzékelhetők. A középfokú szakirányú kurzusok mellett immár négyéves egyetemi és posztgraduális szakok közül válogathattak a szakma iránt érdeklődők, továbbá nagyobb lendületet vett az ápolószemélyzet szervezkedése is. Nemzetközi szakfolyóiratok indultak, emellett pedig világszerte igyekeztek előmozdítani az ápolónői szakma gendersemlegessé válását. Utóbbi megvalósítása a statisztikák szerint nem bizonyult egyértelműen sikeres kezdeményezésnek: míg az Egyesült Államokban és Kanadában például 1980 és 2000 között húsz ápolóból csupán egy volt férfi, addig Spanyolországban vagy Csehországban az ápolószemélyzet húsz százaléka. 

Czeferner Dóra 

A szerző a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos segédmunkatársa.