–

Kriszta negyedik publikált kötete a Kaláris, de ez nem meglepő annak fényében, hogy tízéves korától élete része az írás. Akkor kapta meg ajándékba az első kis csatos naplóját, kulccsal és lakattal. Azt meséli, talán azért is, mert egyke volt, rengeteget olvasott és írt már kamaszként is. Emellett a Kölcsey Ferenc Gimnáziumba járt, ahol magyartanárai kifejezetten pártolták a kreativitást, biztatták a diákokat versírásra, fogalmazásra. Kriszta a József Attila Tudományegyetemre készült, fel is vették volna, csakhogy egy szerelem átírta az útirányt.

„Nagyon hamar családot alapítottam” – mondja.

„Mint az életben sok mindent, tulajdonképpen ezt is a kutyáknak köszönhetem. Az őrmezői lakótelepen sétáltatás közben megismertem egy nagyon sármos, nálam tizenkét évvel idősebb férfit. Óriási szerelem volt, tizennyolc évesen férjhez mentem. Tizenkilenc éves voltam, amikor megszületett Zsófi lányom. Három év múlva a nagyfiam.

Aztán jött a tragédia, öt év házasság után özvegy lettem. Autóbaleset érte a férjemet, a kisfiunk hat hónapos volt, a lányunk négyéves.”

Kriszta pedig még mindig csak huszonhárom éves akkortájt. Akkorra már eldöntötte, hogy bölcsészet helyett a nagynénje nyomába lépve az egészségügyi pályát választja. A nagynéni bába volt. Családi példakép generációk óta. „1988-ban szereztem meg az első ápolói végzettséget. Elkezdtem dolgozni, de a humán érdeklődés megmaradt. Anya magyartanár volt. Belém égett, hogy mennyire kétségbeesett, amikor férjhez mentem az egyetem helyett. Könyörgött, ne hagyjam abba a tanulást.”

Kriszta írni igazából csak akkor kezdett újra, amikor már mindegyik gyereke közel nagykorú volt.

A „mindegyik gyerek” akkor már négyet jelentett.

„Két fiam született a második házasságomból is. Mert férjhez mentem megint. Igazság szerint sok döntést hoztam pánikból. Azt gondoltam, Zsófit fel tudnám nevelni egyedül, de egy fiúgyereknek kell a férfi minta a háznál. Belerohantam egy kapcsolatba. És tíz év múlva ott ültem immár négy gyerekkel ugyanannál az asztalnál, emlékszem, mint amelynél akkor is, amikor meghalt a szerelmem. No, gondoltam, két gyerekkel nem tartottam magam képesnek a boldogulásra, most négy gyerekkel kell tovább lépnem! Szerencsére sikerült. Azt azért el kell mondanom, hogy a szüleim végig mellettem álltak. Pedagógusok voltak, anyagilag szinte nem tudtak segíteni, de jöttek, vigyáztak a gyerekekre, akkor is, amikor hosszú műszakban voltam a kórházban.”

Az első könyv is egy (majdnem) tragédia feldolgozásából született.

„A második fiam nagyon beteg lett. Kruppos volt, fuldoklott, nyolc hétig volt intenzív osztályon, majdnem meghalt. Azért kezdtem újra írni, hogy képletesen levegőt kapjak én is. Terápia volt nekem.

Van, amit egész egyszerűen nem tudok elmondani, csak leírni. Aztán besétáltam a kézirattal Medicina Kiadóhoz, és csodálatos módon kiadták 2000-ben A gyermek címmel. Elfogyott pár ezer példányban, nagyon boldog voltam. Úgy gondoltam, érdemes folytatni, ha ennyien kíváncsiak rám, és olyan emberek is biztatnak, akiket nagyon tisztelek. Évekkel később elkezdtem művelődéstörténetet hallgatni az ORZSE-n (Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem). Állandó éjszakás lettem a Szeretetkórházban, a krónikus belosztályon, hogy nappal tudjak tanulni. A kultúratörténetet kifejezetten édesanyám miatt választottam. Nagyon büszke volt arra, ahogy nevelem a gyerekeket, de úgy éreztem, elvettem tőlük valamit, azt, hogy bölcsészdiplomás legyen a lányuk. A sors fura fintora, hogy egy nap ültem anyukámnál a teraszon, és kihallgattam egy telefonbeszélgetést. Miközben kanalaztam a töltött paprikát, hallom, hogy mondja anya, igen, köszönöm, jól vagyunk, Krisztina is, diplomát szerzett, nagyon büszke vagyok, de tudod, én mindig ápolónő szerettem volna lenni, és úgy örültem, hogy ő ezt a hivatást választotta. Soha nem mondta nekem… Megállt a kanál a kezemben. Kijött, megkérdeztem: anya, miért hallgattál erről? Azt válaszolta, azért, mert nem akartalak befolyásolni a saját álmaimmal. Persze így is befolyásolt. Mindig a kedvükre akartam tenni.

2008-ban diplomáztam, egy évre rá anya meghalt.

A töltött paprika utáni őszön diagnosztizálták a betegségét. Hatvanhét éves volt.”

Mit adott neked az egészségügy? – kérdezem Krisztát. „Sokkal többet, mint vártam. Állandó visszajelzést, hogy jó, hogy vagyok, és hogy tudok valami jót tenni. Segítesz valakin, és azonnal visszakapod a szeretetet. Erőt ad, mindennap, ma is az élet nehézségeihez.”

Harminc év: MÁV Kórház, Tűzoltó Utcai Klinika, SOTE Endokrinológia, I. Számú Nőgyógyászati Klinika, Kardiológiai Intézet, Szabolcs utca, Onkológiai Intézet, Amerikai út… Aztán külföld.

Kriszta az édesanyja halála után döntötte el, hogy elmegy.

„Őszintén szólva tizenhat éves korom óta bennem volt a vágy, hogy éljek kicsit más országban. De ezt elfojtottam. Tudtam, hogy anya nem viselné jól. Talán bele is betegedne. Egyke voltam, és ő nagyon szigorú volt, következetesen nevelt, de tudtam, hogy mindennél jobban szeret engem. Elmehetsz, de én kiugrom az ablakon, mondogatta… De amikor ő már nem volt, és apa rátalált egy osztálytalálkozón a kamaszkori szerelmére, aki szintén megözvegyült, és ők ketten összekapaszkodtak, lehetővé és szükségessé is vált, hogy nekivágjak a világnak.

Százhúszezer forintból nem jöttem ki sehogy sem itthon. A gyerekeim közül kettő még érettségi előtt állt, és ahhoz, hogy tudjak venni nekik egy cipőt, vagy befizessem a hatvanezres gázszámlát, személyi kölcsönt kellett felvennem. Tarthatatlan volt. Pedig nem voltak nagy igényeim. Egy évig Izraelben voltam, de nem fogadták el a diplomámat, úgyhogy hazajöttem, aztán kis szünet után jött Anglia. 2015-ben költöztem ki. Hideg van, undokok az angolok, nincs humoruk, gondoltam, csak addig maradok, amíg gyűjtök egy kis pénzt a jövőre. De kiderült, hogy mekkorát tévedtem: kedves, befogadó közösségbe kerültem. Oké, a »brexitesek« nem szeretik a bevándorlókat, de a mindennapi életben én ebből nagyon keveset érzékelek. Jól érzem magam kint. Most a járvány kapcsán is erős volt az összefogás, az együtt fogjuk ezt végigcsinálni érzete. Ez még a nyomorúságos helyzetet is élhetővé tette. Szórólapokat dobtak be a boltosok, és a mindenféle segítő szervezetek, alapítványok, ha szükséged van valamire, csak telefonálj vagy jelezd interneten, ők kihozzák, és ha elfogyott a pénzed, hiteleztek. Szerintem könnyű Angliában otthon érezni magad. Sok a mosoly. Nem érdekel, őszinte-e. A mosoly az mosoly, jólesik.

De hazajönnék, ha megváltozna a hangulat itthon. Az, ahogy bánunk egymással. Kicsit mindig bűntudatom lesz, amiért elmentem. Úgy tűnhet, a könnyebbik utat választottam. De nem volt más lehetőségem. Negyven felett már nem a kalandvágy hajtott. Hanem a szükség.”

De kint sem volt sima ügy az újrakezdés.

Azt mondja, nyomorúságos tizenhét hónap volt a beugró. „Vártam a nővérengedélyt, addig feleannyit kerestem, mint most. Egy otthonban segédápoló voltam, a pénzből mindössze egy szoba bérletére futotta. A bérelt házon többedmagammal, más bevándorlókkal osztoztam.

Egyedül mentem ki, de ma már kint van mind a három fiam, kettő még velem lakik, most már van saját, bérelt otthonunk. A fiaim házhoz járó idősgondozók. Úgy alakult, mind a négy gyerekem az egészségügyben dolgozik. A két nagyobbik fiam már Magyarországon is kollégám volt a Szeretetkórházban. Örülök, hogy át tudtam adni nekik a szolgálat szeretetét. De lehet, a nagynéném és édesanyám hatása. A lányom Norvégiában él, dentálhigiénikus, fogorvosi rendelőben dolgozik. Csak ritkán tudunk mindannyian együtt lenni sajnos.”

Kérdezem, mi a helyzet a kórházban – vihar előtt, vihar után.

„Csendes most minden. Félve várjuk a második hullámot. Amerikai szakértők hatvanezer brit áldozatot prognosztizáltak augusztusig. Negyvenhatezernél tartunk. Holott a kormány azt ígérte, nem lesz több huszonötezernél. A második hullámban száztízezer halott várható, ezt állítják az amerikai szakértők. Nem szeretnék visszamenni az intenzívre dolgozni. A szakmai életemben ez egy rémálom volt. A reménytelenség miatt. Nem a lélegeztetőgép kezelése probléma nekem, hanem feldolgozni azt, hogy a hat általam is kezelt koronavírusos betegből ötöt elvesztettünk. Egy túlélőről tudok, ő április másodikától kórházban van, annyi idős, mint én, ötvenhárom éves. Most járni tanul épp újra, de furcsa neurológiai tünetei vannak még mindig, a tüdeje súlyosan károsodott, sose lesz olyan, mint volt.

Nagyon dühít, amikor idehaza valaki megjegyzi, hogy fel lett fújva ez vírus. Magyarország szerencsés, hogy sikerült megfékezni a járványt, de ez nem jelenti azt, hogy nem is volt vagy nincs is veszély.”

Kérdem Krisztát, min dolgozik most, folytatja-e az írást. Azt feleli, a kórházi történetekből is készül egy novelláskötet, ha minden jól megy, még az idén megjelenik, és van ezen kívül két történelmi regénye is fiókban, amelyeknek legalábbis a szinopszisuk kész. „Az egyik 1686-ban játszódik, Buda visszafoglalása idején. A másik 1968-ban, ezt a korszakot jól ismerem, és azt a korosztályt is, amely elindította a prágai tavaszt. Rendkívüli emberek a szűken egy generációval felettem járók, az ötvenes években születettek. Energikus, álmokkal teli, megalkuvást nem ismerő, szabadságszerető emberek. Korszakváltók, innovatívak, fejlődéspártiak.

A török hódoltság kora pedig a három világvallás kapcsán érdekel nagyon. Keresztény, muzulmán, zsidó vallású fiatal nők sorsán át szeretnék mesélni erről a korról, fejezetek, jelenetek, részletek vannak már belőle, nagyon szeretném befejezni. Ha elkészülne ez a két regény, úgy érezném, megtettem a dolgom.

Ki tudja, mit hoz a jövő? Mennyi időm lesz írni? Teljes állás mellett komolyan írni, regényt írni szinte lehetetlen feladat. Az írás is hivatás. Egy másik főállás. Kemény munka. Valamelyikből vissza kell vonulnom, hogy a másikat képes legyek jól végezni. Talán majd, amikor nyugdíjba megyek, akkor megszülethetnek a regények. De ezt sem lesz egyszerű ütemezni. Túl későn vándoroltam ki ahhoz, hogy jó nyugdíjam legyen, innen meg korán mentem el. Valószínű az életem vége is küzdelmes lesz. De már megszoktam, hogy ilyen, és most már megpróbálom bölcsen intézni a dolgaimat. Amilyen bölcsen csak lehet.”

Kurucz Adrienn