Molnár Lamos Krisztina: Mi mindent meg fogunk tenni értetek

–

Még a magyar nyarakhoz szokott testnek is szokatlanul forró idén az angol nyáridő. Az ajándékba kapott csoki megolvad munka közben a tunikám zsebében. És ez nem vicc. Teljesen megolvad, szétfolyik! Kövér barna folt terpeszkedik a zsebem sarkán, kívülről is jól látszik, az egyik beteg szól nevetve miatta.

Nincs a kórházban légkondi, vagy csak nem kapcsolják be, vagy elromlott, én ezt már nem tudom eldönteni. Az egyetlen tény, hogy már sehol, az irodában és az ultrahangos vizsgálóban sem lehet hűsölni. Nemcsak éjszaka nem, hanem soha. Ventilátor van légkondi helyett, levegőt keverő kerek fan – itt így nevezik –, ami vajmi keveset segít. Minden beteg ágya felett ott egy kicsi ventilátor, és a pultban, a folyosókon egy-egy nagyobb, az orvosoknak és nővéreknek.

A hátunkon folyik a víz,

hajnali kettőig nem enyhül a meleg, alig lehet lélegezni. A kórtermek hőmérsékletét műszakonként kétszer kell mérni, majd az adatokat az aláírásunkkal együtt rögzíteni egy a bejárati ajtóra kifüggesztett lapra. Ha a kórterem hőmérséklete eléri a 27 fokot, akkor be kell sötétíteni, értsd: le kell húzni a redőnyöket, és a betegeknek kancsókban frissítőket kiosztani. Örülünk az újabb feladatoknak, úgyis annyira ráérünk, hogy csoda! (Szarkazmus. Senki ne vegye komolyan.)

Telt házzal megy az osztály már június vége óta. A karantén idején kezelésektől távol maradó betegek most mind megjelentek, és nyűgösebbek, rosszabb állapotban vannak, komolyabb ellátást, több törődést igényelnek, mint valaha…

A csokit Ana hozta ajándékba, az az ápolási asszisztens, aki annyira szereti a pogácsát, a paprikát és a gulyást, és aki megtanított portugál nyelven káromkodni. Ana, aki tavaly megnézte Budapestet, és aki tizenegy év munkaviszony után most kilép a kórházból, hogy máshová, egy női klinikára, járóbeteg-ellátásba menjen dolgozni. Ott csak fiatal és nőgyógyászati betegek vannak. Járvány idején pedig zárlat, szünet.

Idén a kórházban Ana is elkapta a koronavírust, de még sincsenek a vérében antitestek, viszont van egy barátja, akivel jövőre esküvőt terveznek, és mielőbb kisbabát is. Ana azt mondja, még élni szeretne… Én megértem. Ami azt illeti, én is folyamatosan figyelem az álláshirdető portálokat. De az én koromban már nem szívesen változtat az ember, a hivatásomat pedig biztosan nehéz lenne feladni vagy akár csak lazítani bármilyen irányban is.

A szabadnapjaimon a tengerparton csámborgok, ebben a nagy melegben, ha csak tehetem

Ez a jó egy szigetországban például – hogy pár óra alatt szinte bárhonnan elérhető a tenger. Amely tenger ugyan nem a Földközi, tehát cseppet sem langyos, de a klímaváltozás következtében annyira mégis átmelegedett, hogy megmerülni benne sem tűnik már olyan vad ötletnek, mint akár pár évvel ezelőtt. A homokos partokon hosszan tart, és hosszúra nyúlik az apály. Amikor kiteljesedik, olyankor több száz métert kell gyalogolni az iszapos homokban, hogy a vízhez érjünk, a kutya és én. Kagylókat gyűjtögetek, akár egy kisgyerek. Találok egy szép fajtát, egy igazán különlegeset, amilyet még soha, sehol nem láttam. Hosszúkás, tintakék, csodálatos színe van!

Ez az indigókék kagyló a legeslegtörékenyebb mind közül, óvatosan kell tartani a tenyérben, úgy hazavinni, mert egy szempillantás alatt könnyen összeroppan…

Anával jó volt dolgozni, ismertük egymás gondolatait is, kimondatlanul.

De a tavaly érkezett új lányokkal is gyorsan összecsiszolódtunk az elmúlt hónapokban, a viszontagságos idő alatt. Tavaly filippínó és afrikai és karib-szigeteki munkaerőt toborzott a kórház, és teljesen feltöltötte a hiányzó pozíciókat a külföldi nővérekkel. Ezek a lányok hároméves szerződéssel jöttek, munkavízummal. Nincs sok esélyük elhagyni az intézményt, mert rengeteg pénzt kellene akkor az ügynökségnek és a kórháznak vissza- és kifizetniük. Szegény kis nővérek pont egy világjárvány kellős közepébe csöppentek. Páran éppen ezért mégis azon gondolkodnak, hogy tovább kéne állniuk, hazamennek vagy más munkát keresnek. De nem a Fülöp-szigeteki nővérek. Őket kemény fából faragták. A Fülöp-szigeteki lányok érzékenyek, gondosak, és nagyon szeretnek dolgozni. Mosolyognak még a legkeményebb műszakokban is, és nagyon kimagaslón képzettek, semmire nem kell őket külön figyelmeztetni.

Itt van Anne például, aki alig múlt huszonöt éves. Gyönyörű fiatal nő, magabiztos, udvarias, kedves. Vele szinte mindig együtt voltunk beosztva az intenzív osztályon is, egymás melletti betegekhez.

Minden időben barát a barát, de testvérré a nyomorúság idején válik. Ez is egy óriási igazság. Szorongtunk együtt, ettünk és pihentünk együtt a szüneteinkben. Imádkoztunk és sírtunk együtt. Anne és én.

És a pandémia utáni első műszak…

… nohát, az is emlékezetes maradt mindkettőnk számára, soha nem fogjuk elfelejteni! Kezdeti meghatottságunk után azonnal a munka sűrűjébe csöppentünk, Anne, Tsitsi, meg én.

A korlátozott ágyszám miatt aznap csak hárman voltunk műszakban, de a frissen műtött betegeink így is épp elég teendőt adtak számunkra. Éjfélig megállás nélkül dolgoztunk. Egy órakor azután elküldtem Tsitsit szünetre, és kettesben maradtam Anne-nel. Csendesen megírtuk a naplók egy részét, majd két órakor bevonultunk a gyógyszeres szobába, hogy egyesével, szemenként leszámoljuk a nyilvántartott kábító hatású gyógyszereket, ahogy az itt szokás, és kötelező.

Szokásához híven, sokadszorra aznap éjjel is, megszólalt a nővérhívó csengő. Én ott maradtam a nyitott szekrény mellett, Anne pedig elindult, hogy válaszoljon a hívásra. Pár pillanat múlva azonban a fiatal filippínó lány sápadtan állt meg az ajtó küszöbén. A nővérhívó még mindig szólt, így fogalmam sem volt, mi történhetett, de elég hamar a legrosszabbra gondoltam. Talán meghalt valaki… Na de máris? Anne arcának sápadtsága és a rémület a szemében legalábbis ilyen volumenű eseményre utalt. 

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Sister, a csengő az egyágyas szobában szól – rebegte Anne olyan halkan, hogy alig értettem, amit mond.

– Hogy micsoda?

– Igen, sister, gyere nézd meg, az ötös szobában csenget valaki!

Hát az ötösben akkor épp senki nem volt, még az ágy sem volt felhúzva, oda egyelőre nem vehettünk fel beteget az utasítás szerint. Az ajtó be is volt csukva.

– Az lehetetlen! – vágtam rá magabiztosan, és kiléptem Anne után a folyosóra, csak hogy megnyugtassam. Úgy volt, ahogy mondta. A szoba ajtaja zárva, az üvegezett részen át jól látszott az odabent terpeszkedő sötétség, de az is, hogy az ágy feletti falon a nővérhívó csengő gombja kitartóan, vörösen pislog.

– Sister, én oda nem megyek be! – suttogta Anne, és megfogta a karom olyan szorosan, mintha belém kapaszkodna. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy azt válaszolom: hát én sem. De hamar rájöttem, hogy valahogyan mégiscsak szeniorként kellene viselkednem.

– Don’t worry! – motyogtam magam elé, majd reszkető inakkal elindultam a szoba felé, bízva abban, hogy Anne azért utánam jön. Követett is. Hála istennek. És tartotta az ajtót, ameddig én bementem. Körülnéztem az egyágyas en-suitben, és kikapcsoltam a csengőt a falon lévő kontroll gombbal, de azután, őszintén szólva eléggé gyors léptekkel igyekeztem kifelé onnan én is.

Volt valami nyugtalanító abban a félhomályban, az üres, ágynemű nélküli ágy, a csupasz matrac látványában, és a résnyire nyitva hagyott mosdó ajtaja mögött húzódó még sötétebb árnyékokban.

Megvontam a vállam, és igyekeztem mosolyogni.

– Biztos valami műszaki hiba. Majd reggel felhívjuk a műszaki karbantartókat! – mondtam Anne-nek, és egészen megnyugodva tértünk vissza a félbehagyott munkánkhoz. Folytattuk a gyógyszerek számolását, de alig telt el pár perc, és a nővérhívó csengő újra megszólalt. Anne most már el sem indult, hogy válaszoljon a hívásra, csak kihajolt az ajtón, és kinézett a pult mögötti folyosóra. Azután, ha ez egyáltalán lehetséges, még sápadtabban fordult vissza. Olyan tágra nyílt pupillával, ami még a majdnem fekete szemében is jól látszott.

– Sister… ez megint az ötös szoba suttogta.

WTF?, gondoltam magamban, de ezt mégsem mondhattam ki hangosan.

– Ébresszük fel Tsitsit! – nyöszörögte Anne.

– Isten ments! Hogy ő is halálra rémüljön?! Dehogy! Csak gyere velem, mindjárt megoldjuk ezt! – válaszoltam, és igyekeztem határozottnak látszani. De a legnagyobb meglepetésemre, a szorongás mellett enyhe haragot éreztem, vagy legalábbis valamiféle bosszúságot. Hiszen végre dolgozhatnánk nyugodtan… A saját osztályunkon. És akkor ilyen hülyeségek történnek!

Bementünk újra az ötösbe, de most nem hezitáltam, azonnal felkapcsoltam a nagyobbik lámpát, és a lábammal belöktem a mosdó ajtaját, hogy ott is villanyt gyújtsak. Amikor fény lett végre, odaléptem az ablakhoz és kinyitottam, olyan szélesre, amennyire csak lehetett. Megint kikapcsoltam a csengőt, és így a teljes világosságban már jól látszott a tény, hogy a nővérhívó beteg felőli része nem is csatlakozik a falhoz, hanem kihúzva onnan, a földön, az ágy alatt hever…

WTF! – úgy látszik, ez lesz az éjszaka jelmondata.

Erre gondoltam, mert biztos voltam benne, hogy osztályátadáskor még minden kábel és zsinór a helyén volt ebben a szobában is. De nem kezdtem el ezt a tényt hosszasan elemezni Anne-nek, aki még mindig a küszöbön ácsorgott, és úgy tűnt, hogy egyébként is teljesen le van fagyva.

– Na jól van, semmi gond – mondtam, miközben visszaraktam mindent a helyére. – A lámpákat most égve hagyjuk. Az ablak is nyitva marad. – Anne biccentett, és behúztuk magunk mögött az ajtót.

Újra vissza a gyógyszeres szobába. Már éppen befejeztük végre a gyógyszerszámlálást, amikor a klinikán a szomszéd egységben csengett a telefon. Anne elindult, hogy felvegye, mert néha, nagyon ritkán oda is felcsörög a sürgősségi, ha beteget hoznak. Mire visszatért, én már éppen aláírtam a gyógyszeres könyvet, és kiléptem a nővérpultba.

– Ki volt az? – kérdeztem.

– Senki, sister. Csak csengett a telefon, de nem szólt bele senki.

– Hát, ez fura.

Anne nekitámaszkodott a pultnak, és megvonta a vállát.

– Igen, sister, furcsa ez az éjszaka – dünnyögte.

A pult felett két nagy kerek, halogén izzó van éjszakára felkapcsolva, hogy jól lássunk a dokumentumok megírásához és a számítógépes munkához, de ne legyen teljes nappali fény sem. Ahogy Anne álldogált ott, majd elkezdte rakosgatni a saját betegei iratait, a feje feletti lámpa egyszerre csak pislákolni kezdett, mintha valaki morzézna. Álltunk ott a félig üres osztályon, kettesben, a fiatal filippínó nővér és én, abban a mélységes és baljós hajnali csendben, amit csak elég kevesen ismernek, és egymásra néztünk.

Anne tekintete belekapaszkodott az enyémbe, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem volt rá szükség. Mindketten felpillantottunk a plafonra. Anne hisztérikusan felnevetett, én pedig elmosolyodtam és kimondtam, amit talán mindketten gondoltunk.

– Oké. Oké. Akárki vagy is, akármit akarsz, menj most szépen innen, nincs már itt dolgod, menj békességgel! – Anne felsóhajtott, mintha csak erre az egy mondatra várt volna. A levegő pedig körülöttünk hirtelen egészen tiszta és könnyű lett.

Nem hinnék a szellemekben, azt hiszem, ha nem láttam volna már annyi halottat és nem éreztem volna annyi nyugtalanító vagy néha éppen hogy kedves és gyengéd, de megmagyarázhatatlan jelenlétet. Így viszont gyanítom, sőt olykor tudni vélem, hogy vannak. Szellemek. Itt rekedt lelkek. Igyekszem távolságot tartani tőlük. A szellemvilág dolgai bonyolultak.

És nekem az élőkkel van feladatom. Csak ennyi, amit biztosan tudok. Nővérként nekem az a dolgom, hogy ameddig csak lehet, zárva tartsam a kaput, ami ki tudja, hova vezet. Ha pedig már nem lehet mit tenni, akkor óvatosan, csendben és visszahúzódva, méltósággal hagyjam azt a kaput kinyílni.

A járvány idején túl sok embert túlságosan gyorsan veszítettünk el. Nem maradt sem idő, sem gondosság ajtókat nyitni-csukni. Vagy az is lehet, hogy azok az ajtók nem is voltak egészen, igazából nyitva. Talán ez lehet az oka a különös tapasztalatnak. Nagyon sok élet fájdalmasan korán, értelmetlenül veszett oda…

Negyvenhatezer ember,

közöttük sok a kolléga, egészségügyi dolgozó.

Az Anne-nel töltött műszak után napokig azon gondolkodtam, vajon hányszor töltöttem a szünetemet az intenzíves műszakokban a sötét, teljesen üres kórházi osztályon, egyes-egyedül, egymagamban. No hát, ha akkor szólalt volna meg így a nővércsengő vagy a telefon, ha akkor kezdett volna el pislogni bármelyik lámpa, akkor az biztosan nagyon megviselt volna. Finoman szólva. De talán a lelkek azt is érzékelik, azt is tudják, hogy egy halandó mit bír el. Nem háborgattak akkoriban.

Ez a történet csak azért elevenedett fel ilyen élénken az emlékezetemben, mert újra vannak covidos betegeink.

Jönnek, negatív teszttel küldik fel őket az osztályra, pár nap múlva pedig kiderül, hogy mégis fertőzöttek…

Itt állunk a második hullám küszöbén, talán már benne is vagyunk. Senki sem tudja, mi lesz. Senki sem tudja, hogyan alakul az életünk a következő hetekben, hónapokban.

És igen, ha őszintén akarok válaszolni a kérdésre: mi, nővérek nagyon aggódunk emiatt. Hogy lehessen még néhány gyönyörű, forró nyár, a lehető legtöbb ember számára! Mi mindent meg fogunk tenni értetek!

Molnár Lamos Krisztina

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images