–

2021. január 21–22.

Az áthelyezésem utolsó két napján a tízágyas központi intenzív osztályra kerültem vissza, oda, ahol tökéletes a felszereltség, a körülmények, és ahol tavasz óta már egészen otthonosan éreztem magam.

Ez az utolsó két éjszaka azonban zsúfoltra sikeredett, és minden bizonnyal azok közé a műszakok közé tartozik, amelyeket nem fogok tudni elfelejteni még hosszú éveken át. Vagy talán soha.

Christopher, a 28 éves Fülöp-szigeteki, intenzíves szakápoló srác mellé osztottak be, így mi lettünk a két Chris a sarokban. A vezető beosztású angol főnővéreknek, akik számára a nevem helyes leírása a mai napig gondot okoz, így volt ez egyszerűbb: a két Chris a sarokban.

Első éjjel csak két betegünk volt, ami nem is volt baj. Christopher nem volt túl jól, aznap kapta meg az első Covid-vakcinát, aminek a mellékhatásai, ha gyenge formában is, de éppen akkor jelentkeztek, amikor elkezdtük a munkát. Chris ezért is, vagy isten tudja, miért, de nekem adta a 160 kilós, gégemetszésen átesett és ébresztés alatt álló, viszonylag stabil 46 éves beteg, Darren ápolását az ötös ágyon, ő pedig vállalta egy fiatal férfi, Skyler átvételét a sürgősségiről, őt éppen akkor hozták fel hozzánk, már altatva és intubálva, gépen lélegeztetve, de nagyon rossz állapotban.

Az intenzíven minden műszak ugyanazzal a rutinnal kezdődik:

megcsinálom a biztonsági ellenőrzéseket („safety checks”), és a méréseket a saját páciensemen és a gépek körül. Jegyzetelek, átnézem a lepedőnyi észlelőlapot, előkészítem a gyógyszereket, feltöltöm a fiókokat. Minden ágyhoz külön állvány van polcokkal, külön kisszekrény, kisasztal, dönthető és emelhető asztallappal. Rendet lehet tartani, és ez azt jelenti számunkra, hogy urai vagyunk a helynek és a helyzetnek is.

A betegem, Darren, osztályátadáskor még nyitott szemmel tekintget, de azután visszaalszik, így akad időm segíteni Chrisnek az új beteg felvételében. Skyler feje teljesen kopaszra borotvált, a testét nonfiguratív tetkók borítják mindenfelé, az arca borostás. A kisportolt, erős testalkatú srác első látásra nagy bulisnak látszik, olyan valakinek, aki jól kivette a részét az életből.

A combja belső felére rászáradt a vér, és hiába tudjuk, hogy az orvosok megküzdöttek odalent a katéterezéssel, az intubálással is, a teljes látvány eléggé sokkoló. 

Nekilátunk rendet tenni körülötte

Mosdatunk, letörölgetjük a vérfoltokat, tiszta decubitus (felfekvés elleni szer – a szerk.) lapokat és lepedőt hozunk. A kábelek és elektródák szanaszét, az infúziós szerelékek összegubancolódva hevernek a beteg testén és az alatta összegyűrődött lepedőn. A vérnyomás esik, a pulzus rettenetesen magas, a férfi nyugtalan. Orvost kell hívni, be kell kötni újabb gyógyszert, a noradrenalint, és emelni kell az altató dózisát is.

Éjfélre szép tiszta és rendezett minden. Kivéve a fiatal férfi állapotát, ami törékeny, és nem tudjuk, hogy mikor, merre billen majd.

Skyler 29 éves. Öt napja tesztelték másodszor, akkor már pozitív volt a Covid-tesztje, és azóta romlik az állapota. Christophert letaglózza a tudat, hogy a srác csak alig egy évvel idősebb nála. Engem ugyanúgy sokkol, a fiaim hasonló korúak.

Orvosok jönnek-mennek Skyler ágyánál, felkerül végre az orvosi dokumentáció a dossziéba és a képernyőre is. Összehajolunk, együtt olvassuk a kórtörténetet. Skyler decemberben lett beteg, váratlanul került kórházba, és karácsony előtt két héttel kapta kézhez a diagnózist: Hodgkin-limfómája van. Azonnali kemoterápiát kezdtek az orvosok. A Hodkin-limfóma jól gyógyítható betegség, ha idejében csípik el, 90 százalékban sikeresen kezelhető, a gyógyulás esélye még négyes stádiumban is ötven százaléknál magasabbra tehető. Az időfaktor a leglényegesebb itt is. Az ütemezés, a gyorsaság.

A második kemó időpontja január ötödike,

Skyler az ünnepeket így otthon töltötte a családjával. A család – és ezt is a dokumentációból tudjuk meg – anya, feleség és három kisgyerek. A legkisebb egyéves. Az orvosok összenéznek, Christopher rám pillant. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a tekinteteket… A második kemoterápia után, annak mellékhatásai miatt, illetve ahhoz nagyon hasonló tünetekkel (neutropénia) került be Skyler a kórházba újra, január közepén. Felvették az osztályra, szigorú izolációban vizsgálták, és igyekeztek kezelni őt, de nem javult az állapota, és a második teszt egyértelműen kimutatta a koronavírust a szervezetében. Onnantól pedig nem volt megállás. Az utolsó napokban már szeptikus volt, magas láza van.

Hajnalban újabb konzultációra kerül sor.

A legutolsó tüdőröntgen kiértékelése után már egyértelmű, hogy Skyler állapota egyre rosszabb, alig maradt esélye a túlélésre.

Az intenzív osztály vezető főorvosa dialízist rendel, és a többi orvos ezzel a döntéssel nem feltétlenül ért egyet, de a főorvos azt mondja, nem tudna nyugodtan aludni, ha nem adná meg még ezt a lehetőséget a fiatalembernek. Erre a magyarázatra már minden orvos egyhangúlag rábólint. Dialízist kezdünk.

Christopher egyre fáradtabb, de ebben a szakápolói feladatban nem tudok segíteni neki. Nem értek a dialízishez, nincs hozzá tréningem, soha nem folytattam gyakorlatban. A betegem, Darren is ébredezik, nyugtalan, alig lehet lecsillapítani, a delíriumban rémálmai vannak. Hangja a gégekanül miatt nincs, de megragadja a kezem és a szájáról olvasom, ahogyan könyörög: segítsek neki innen kikerülni! A feleségét és a 14 éves fiát autóbaleset érte, oda kell mennie hozzájuk, a helyszínre… A felesége aznapi telefonüzenete kinyomtatva ott van a fiókban, hála istennek megtaláltam még a műszak elején, tudom, hogy a családnak semmi baja. Igyekszem Darrent megnyugtatni, kényelembe helyezni.

Lassan jön a hajnal és a reggel. Nagyon lassan

Ájultan alszom pár órát, este pedig Christopher és én ott találjuk magunkat megint egy csapatban. A kórházi lelkész imádkozik értünk és a családunkért az eligazítás előtt, pont úgy, ahogyan azt tavasszal is tette minden műszak előtt.

Szükségem van az imákra, és minden jó gondolatra, annál is inkább, mert a legnagyobb fiam reggel üzenetet küldött, hogy alig néhány nappal az oltása után pozitív lett a koronavírustesztje, és nincs jól, magas láza van. A legnagyobb fiam 180 mérföldre lakik tőlem. De ha a szomszédban lakna, akkor sem mehetnék át hozzá, a jelenlegi szabályok szerint. A gondolatra, hogy nem mehetnék közel a beteg családtagjaimhoz, azonnal felébred és toporzékolni kezd bennem a tehetetlen düh. Értelem és érzelem komplett, és soha véget nem érő viadala. Próbálok úrrá lenni rajta.

Az allokáció, a beosztás szerint a betegeink ugyanazok, mint előző nap, pedig mostanában ritkán fordul elő, hogy kétszer egymás után ugyanoda legyünk beosztva. Most azonban nem tudom, hogy örüljek-e ennek az egyébként kiváltságos helyzetnek. Az én betegem, Darren éberebb, ezáltal zavartabb is, és Skyler sincs jobban. A gondolataim pedig szanaszét. Mielőtt beöltözni mennék, a nővérszobában rápillantok a telefonomra. A fiam nem jelentkezett reggel óta, de látom, hogy késő délután kommentet írt a közösségi média egyik posztjára, így azzal nyugtatom magam, hogy akkor talán mégsincs annyira rosszul…

Beöltözünk. A zsilipben már mindenki csendes, nyoma sincs a tavaszi lendületnek, mosolyoknak, elszánt tekinteteknek. Fogytán az erőnk, több mint másfélszer annyi betegünk van, mint az első hullámban.

A mackós, virágos, vitorlás hajós műtőssapkák jelentik a színeket, amiket magunkkal viszünk a vakító fehér fénnyel teli intenzív osztályra. A kék és sárga köpenyek, fehér szkafanderek és a mintás sapkák, fejkötők.

Osztályátadáskor ott találjuk Skyler mellett a fiatal feleségét és az édesanyját. Ez csak egyetlen dolgot jelenthet, mindnyájan tudjuk. Christopher rám pillant. Lehajtom a fejem. Mindketten keresünk valami tennivalót magunknak nagyon gyorsan. Safety check, observation, fiókok és tálcák feltöltése. Tartalék fecskendők előkészítése. Fentanyl, propofol, inzulin és a többi.

Amikor Skyler családja hazafelé indul, sírva köszönnek mindent, az orvosnak és nekünk

Mit köszönnek? Hogy már semmit sem tehettünk? Hogy nem tudtunk tenni semmit, de megpróbáltunk mindent? A lehetetlent is? Keserű íz a számban. Innom kellene rá. Szomjas vagyok. Megmarad mindez, erre gondolok. Megmarad az aznap éjjel velünk ügyelő fiatal doktornő arcán a tehetetlen elkeseredettség emléke. Megmarad a karja lendületébe átirányított mérhetetlen fájdalom, ahogy a levegőbe csap. Kimerevített pillanatok. A doktor vállának íve, ahogy lehajtott fejjel, két kezével a pultra támaszkodik. Képek, képtöredékek, amelyek a tudatalattit is elérik, amik örökre bevésődnek.

Christopherrel rendet teszünk Skyler körül, és megtaláljuk a tegnapi telefonüzeneteket, amiket akkor írtak a családtagjai, amikor még volt remény, ha kevés is: az anya üzenete és a feleségé: „Erős vagy, viking, ne felejtsd el, honnan jöttél, harcolj, kérlek, nem tudunk élni nélküled!”

És megtaláljuk a kinyomtatott fotókat, amiket azért szoktunk kérni a hozzátartozóktól, hogy kirakjuk a falra, hogy amikor majd ébresztjük a betegeinket, akkor lássák őket, hogy erőt adjon nekik…

A Skylernek beküldött fotókon egy szemüveges, komoly és tiszta arcú, erős fiatal férfi látható, maga mellett egy kiskamasszal, ölében egy négyéves és egy pár hónapos kisgyerekkel. Egy asszony, esküvői ruhában, mellette a sármos, mosolygós, büszke férj. Anya az ebédlőasztalnál, gyertyafény és ünnep… Egy fiatal, egészséges férfi fotói ezek, aki ereje teljében van, az élete kezdetén. 

Gyógyszerelek, a betegemmel töltöm az időt, rá figyelek, beszélek hozzá. Darren most már félig ülő helyzetben van az ágyban, és kapott ceruzát, papírt, betűtáblát. Szomjas és éhes, de még nem ehet, gyomorszondán tápláljuk egyelőre. Mikor? – írja a papírra. Talán holnap! De egyelőre csak pár korty vizet – mondja a doktor hangosan, tagoltan és mosolyogva.

Éjfél után pár perccel szól nekünk az osztályvezető orvos, hogy felhívta Skyler családját még egyszer, és tájékoztatta őket mindenről. Utasít, hogy fejezzük be a dialízist, pakoljuk össze a gépet.

Az utasítás egy pont a mondat végén. Egy egész regény utolsó mondatának végén. Nincs tovább. Figyelem, ahogyan Christopher dolgozik. Ő pedig tanít engem. Gondos, pontos mozdulatokba burkolózunk, hátha elrejtenek bennünket. A femoralis artéria és vénakanül egyik ágát lezárjuk. Visszaadjuk a gépben keringő vért a betegnek. Átmossuk a dialízisgépet a sóoldattal, míg az összes szerelékben rózsaszínre, majd fehérré nem változik a sötétvörös folyadék. 

Rendbe tesszük Skylert. A kesztyűn keresztül is érezni a bőre melegét, a bőrszövet finom, rugalmas tapintású, puha. Christopher odahajol Skylerhez, és halkan beszél hozzá. Hallom, amit mond, szóról szóra.

Mindazt, amit én is mondtam volna. Hogy legyen bátor, hogy nincsen semmi baj. Hogy nem fog fájni semmi, hogy mindenben segítünk. „Menj békével barátom! – Go in peace!” – mondja Christopher, és ekkor elcsuklik a hangja.

Elküldenek szünetre, már nem vagyok ott, amikor lekapcsolják a gépeket

Amikor visszaérek az osztályra, Skyler már nincsen jelen. Christopher azt mondja, szinte azonnal elment, egyetlen önálló lélegzetet sem vett. Nem szenvedett. Nem érzek ebben semmi vigasztalást. Sem akkor, sem most.

Nehezen lesz reggel, a sokadik reggel, amikor bénultan vánszorgok ki az intenzív osztályról.

Szemben velem újabb család jön utolsó látogatásra. Még hallom, ahogy az idősebb asszony zokogni kezd, és az ágyra borulva könyörög a férjének, ne hagyja őt egyedül.

Meddig lehet ezt még bírni? Meddig fogom tudni még csinálni így? Akarom-e tovább csinálni egyáltalán?

Nincs válasz. Valahogy eljutok az autómig a parkolóban. Fagyos az út, csúszik a lábam alatt. Mérhetetlen dühöt érzek, és ezen csak az segít, ha sírni kezdek.

Januárban a hullám csúcsához értünk, de ezt akkor még nem tudtuk. Ekkor már minden délutánra jutott egy sajtótájékoztató, amelyen a miniszterelnök is részt vett.

Január utolsó hetében Angliában a Covid–19-pandémia halálos áldozatainak száma átlépi a százezret. A miniszterelnök személyes felelősséget vállal mindezért, és ezt az egész ország nyilvánossága előtt teszi, ott jelenti ki, élő, egyenes adásban.

A repülőterek forgalma minimális, a határok egy része zárva, Brazíliába és Dél-Afrikába nem lehet utazni, sem onnan a szigetországba érkezni. Más országokból szigorúan csak két negatív teszttel és tíznapos karanténnal lehet Angliába beutazni. Az oltási program százezres nagyságrendre gyorsul, negyedmillió embert oltanak be országszerte, naponta. Február első hetében már tízmillió a felhasznált vakcinák száma. A target magas, de tartható, a cél május elejére az ötven éven felüli lakosság teljes átoltottsága. A vezető járványügyi szakértő, Chris Whitty szerint ez megvalósítható terv, és ez az egyedüli lehetőség a járvány lezárására. A halottak száma azonban lassan csökken majd – ezt is ő mondja –, és eddig minden, amit ő mondott, igazolódott. Ez is. A napi halálozási szám mostanra sem csökkent még ezer alá.

De a fertőzöttek és a kórházi betegek száma csökken! Újra nyit a saját osztályunk, engem is visszarendelnek oda. A gondolataim máshol járnak, napokig képtelen vagyok megnyugodni. A fiaim meggyógyultak. Darren is haza készül. Tavasz lesz, hamarosan. Már arasznyi magasak a nárciszok a parkban. De a kertben még virágzik a téli hunyor, bársonyosak a szirmai, és ahogy végigsimítok rajtuk, Skyler bőrét érzem az ujjaimban, a dupla sebészeti kesztyű alatt.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/skaman306