Hajnali három óra van. Állok a másodállásom éjszakai műszakjában a nursing home bejáratánál, ahová most éppen az első szünetemben mentem ki, hogy friss levegőt szívjak. Szemben velem a magas dombok és a hegyek komor árnyékot vetnek a patak partjára épített szürke kövekkel borított házakra. Lassan dereng, puha félhomályba olvad a sűrű és nehéz sötét. Ha nem látom is, tudom, hogy a hegy túloldalán, a látóhatár szélén már kiemelkedett a nap és halványlila fénybe vonta a párapaplan alá burkolózó mezőket. Március van. Végre. Március első hete.

Szorosan begombolt kabátban állok mégis, a falhoz simulva, fejemen kapucnival, és már nem esik jól a forró kávé, nem segít a fáradtságon a műszakban elszívott egyetlen szál cigaretta sem. Hónapok fáradtsága ez. Talán éveké. Súlyos a csend, rátelepszik és megül a bejárat mellett szundikáló, szirmaikat összecsukó apró krókuszokon, a fázós aranyvessző összeölelkező bokrain és a nárciszokon. Hallgatom ezt a csendet, az egyetlent, ami jólesik. Hallgatom az ébredező madarakat, amint elszántan, de még bátortalanul próbálnak énekelni, hirdetni a közelgő hajnalt, a tavaszt.

Hosszú volt ez a tél, és nehezen enged el bennünket.

A telefonomon az egyik applikáció emlékeztetőt küld a tavalyi és azelőtti fotókról, eseményekről. Úgy gondolják, szívesen visszatekintenék… – írják üzenetben. Nem tévednek sokat. Szívesen, mindennél nagyobb örömmel tekintek mostanában vissza az ártatlan és önfeledt boldog napokra, arra a múltra, amikor még utazhattam, ölelhettem, tervezhettem az álmokat, hogy azok valósággá váljanak. Amikor csak ebben az országban még százhúszezer lélekkel többen voltunk, akik álmodni, remélni, hinni tudtunk. Boldogan nézem a képeket, és elborzadva is. A felismeréstől, hogy mennyire nem sejtettük még akkor, hogy mi következik, összeszorul a szívem. Nagy levegőt kell vennem. Mindjárt vége lesz! Csak erre kell figyelnem. Csak erre szabad.

A kórházban és az országban a járvány csillapodni látszik

A számok csökkennek, most már nem jön annyi súlyos beteg a sürgősségire, elenyésző számban kerülnek emberek lélegeztetőgépre, és enyhébb tünetekkel is sokkal kevesebben jelentkeznek.

Január első hete óta „lockdown” van, teljes zárlat, csakis az élelmiszerüzletek és a patikák vannak nyitva. Pedig nadrágot és bugyit is vennem kéne már. Étterembe, könyvesboltba mennék a take away és az amazonos rendelések helyett.

Bezárva élünk, egymás mellett, hónapok óta. Minden áthallatszik a falakon. Hallgatom, ahogy délután a szomszéd már emeltebb hangon neveli a három kiskorú gyerekét. Próbálja a konyhaasztalhoz kényszeríteni őket, csak még egy kicsit: – Csak még ezt a három matekfeladatot oldd meg, kisfiam, ne kelljen már könyörögnöm! Hová mész megint? Mit csinálsz? Nem, nem viheted ki a kertbe a kutyát! Nem, még nincs vacsora! Majd akkor lesz, ha befejezted végre ezt a feladatot! 

 

Harmadik hónapja megy az idegőrlő „home schooling”

Talán a jövő héten végre vége lesz. Az óvodák már ezen a héten kinyitottak, az iskolások több lépcsőben mennek vissza tanulni az intézményekbe, először a 6–11 évesek. Minden este úgy figyeljük a híradót, mintha a megváltást várnánk tőle. Grafikonokat nézünk, szakértőket hallgatunk a kedvenc szappanoperák előtt, után és néha azok helyett is. Igen, a számok csökkennek, tagadhatatlanul. Már csak napi hétezer, aztán öt-, aztán négyezer a Covid-fertőzött, és egyre kevesebben, már „csak” naponta kétszázan halnak meg koronavírus okozta betegségek miatt. Huszonegymillió ember kapta meg már legalább az első oltást.

Júniusra várható, hogy visszatér az élet a rendes, a teljes, és a vágyott kerékvágásba. Muszáj kibírnunk addig. Most már fél lábon is kibírjuk addig.

Valamikor január végén, amikor a járvány tombolt és a projekciók nem ígértek semmi jót, feltűntek a kórház folyosóin a fiatal katonák. Először akkor láttam őket, amikor egyik reggel hazafelé mentem. A parkolóban pakolták ki a nagy teherautókból az orvosi eszközöket. Másnap már a folyosókon a reggeliztető kocsikat is ők tolták, később pedig a betegágyakat is, a röntgenre, és vissza, az osztályok között. Mosolygós, fiatal lányok és fiúk, terepszínű egyenruhában. Igen, ezek a katonák mindig mosolyogtak. Ez most már így marad meg bennem. Hangosan köszöntek, és a barettjük alól ragyogó tekintettel köszöntek ránk, a fáradtan távozó és feszülten érkező nővérekre. A jelenlétük olyan megnyugtató volt, mint talán semmi más. Fiatal, erős, elszánt és kedves arcú emberek.

Angyalok, terepszínű egyenruhában

Nem viseltek fegyvert, csak tolták a kocsikat, pakolták a konténereket, ott segítettek, ahová csak rendelték őket. Soha nem gondoltam volna azt sem, hogy képes leszek katonákat így látni még, angyalszerűnek, szelídnek, minden létező sztereotípiát felülírva, egy olyan szolgálatban, ami nem sajátjuk, és amibe mégis tökéletesen beilleszkedtek. – Köszönöm, hogy itt vagytok – motyogtam egyik reggel, amikor éppen félreálltam az útból, hogy a kocsit elengedjem magam mellett, amit az egyik katonafiú tolt nagy lendülettel, hogy a reggelit vigye be az osztályra. – No problem, madam. We’re all in this together – felelt a fiú a jól ismert szlogennel, végtelenül udvariasan és mosolyogva. Mind együtt vagyunk ebben. – And it’s my, pleasure!, részemről a megtiszteltetés – tette hozzá, és rám kacsintott, azután viccelődve jó pihenést kívánt.

Szürreális volt a jelenet, a mindennapi valóság része mégis. Ettől pedig egy fáradt, öreg nővér még szentimentálissá is válik, menthetetlenül.

Szentimentálisnak lenni amúgy is több okom akadt mostanában

A kórházban a lányok Mama K(ay)-nek hívtak. Erről nekem, mondjuk, mindig az Előttem az élet Mama Rosája jutott eszembe, és ezen mindig mosolyognom kellett, de igyekeztem persze elvonatkoztatni a gondolattól, és ez nem is volt nehéz. A fiatal kolléganőim, azt hiszem, őszintén szerettek. Én pedig viszontszerettem és csodáltam őket.

Hope, a magas nigériai lány, aki végül hazajutott az esküvőjére januárban, Nké, a kicsike, szelíd bárány, aki szintén férjhez ment az idén, és Kuceli, a gyengéd, végtelenül törékeny lány, aki a Boko Haram fegyveresei elől menekült Európába, na és a nagyszájú, harsány Oluchi, aki mindig azt mondta ki, amit valamennyien éppen gondoltunk, és aki soha nem engedett az igazából, ő a megtestesült öntudat maga!

Mind különbözőek voltak ezek a fekete lányok, az én „lányaim”, és mind csodaszépek! Életek és sorsok, akikhez az életem és a sorsom kapcsolódott hosszú hónapokon, éveken át.

Táncoltunk a legnyomorúságosabb műszakok kellős közepén. Nevettünk, sírtunk, ettünk és ünnepeltünk együtt.

– De téged miért aggasztanak ezek a dolgok? – kérdezte Hope egyik éjszaka, amikor megint volt miért aggódnunk. A hírek, a nyakra térdeplő rendőr, a kegyetlen valóság miatt. Amikor megint szóba kellett hogy kerüljenek az alapvető emberi jogok, amelyeket letiportak. – Te miért aggódsz, hiszen te nem is vagy fekete!? – kérdezte Hope, és láttam, hogy őszintén érdekelte a válasz. Nekem pedig hirtelen csak annyi jutott eszembe, hogy önkéntelenül azt feleljem: – Lehet, hogy a bőröm színe szerint nem, de a szívemben én is fekete vagyok, Hope!

És nem mondtam, hogy meg sárga is, meg latin-amerikai, meg szivárványszínű, mikor milyennek kell lennem. Ezt nem kellett hozzátennem. Hope, akit magamban csak az „én gyönyörű fekete hattyúm”-nak hívtam, így is értett engem. 

Onnantól kezdve még inkább barátok lettünk, és Hope így mutatott be mindenkinek. „Ő itt Mama K, aki a szívében fekete. Ő olyan, mint mi vagyunk. Egy közülünk.”

Azt hiszem, ezekre az epizódokra vagyok a legbüszkébb az elmúlt évekből

A lányok szerettek, igen, és ebben az országban, ebben a kórházban tanultam életemben a legtöbbet. Nővérként és emberként is.

Voltak, akik azt mondták, amikor eljöttem Magyarországról, hogy úgysem fog sikerülni, hogy késő már. Hogy egy felnőtt fát már nem lehet átültetni, és hogy már túl vagyok azon az időszakon, amikor még lehetséges új ismereteket, új tudást, tapasztalatot felszívni, beépíteni…

Az elmúlt hat év mégis megváltoztatta az életemet.

A belső kapuk nem csukódnak be maguktól, azokat csak maga csukhatja be az ember, egyesével.

Az út, a teljes út nem ér véget attól, ha éppen zsákutcába fordulsz. Nem kell véget érnie semminek, ameddig van lélegzet, ameddig van élet. Csak az út kanyarodik néha szeszélyesen a lábunk alatt.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Már ősszel elhatároztam, hogy új állás után nézek

Vagy talán tavasszal, az első hullám idején döntöttem így, már nem emlékszem. Az idő talán nem is lényeges, hiszen kevés szerepe volt ebben a döntésben a pandémiának, egyszerűen már hónapok óta úgy éreztem, hogy mennem kell, indulnom kell tovább, új utakra, máshová. Személyes okok vezettek ebben a döntésben. Családi okok is. Meg munkahelyiek. A jelenlegi osztályomon nem volt számomra előrelépési lehetőség, továbbtanulási lehetőség sem, és hiába kedvelt az egyik főnököm, ha a másik nem – sajnálatos módon éppen az, aki javasolhatott volna bármiféle magasabb pozícióba.

A munkámmal nagyon meg voltak elégedve, és sajnálják, hogy elmegyek, mondták, amikor december utolsó napjaiban beadtam a felmondásomat. De elfogadták a döntésemet, és sok sikert kívántak.

Két hónap felmondási időt kellett letöltenem. Nehezen teltek ezek a napok, az áthelyezésekkel, az intenzív osztályon, a világjárvány kellős közepén, de végül majdnem észrevétlenül elrepültek, és máris február vége lett. Eljött a költözés ideje, az utolsó munkanap, az utolsó éjszakás műszak, a búcsú percei. Mindenkinek apró, személyre szóló ajándékot készítettem, a nővérszoba falára pedig felírtam üzenetként Pál apostol Korinthusbeliekhez írt első levelének híres idézetét („Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom”).

Az éjszakás főnököm, aki az ajánlásaimat adta az új munkahelyemre, egy aranyszínű sálat is ajándékozott nekem. És mert mindketten oltva és folyamatosan tesztelve vagyunk, az utolsó hajnalon jól megölelgetett.

– Már most hiányzol – mondta. – De tudom, hogy menned kell, és ott, ahová mész, szeretni fognak úgy, ahogy azt megérdemled.

Bárcsak igaza volna – erre gondoltam, és gondolok sokszor azóta is.

De a változás nehéz, még akkor is, ha úgy hiszi, hogy jobb helyre indul az ember. És soha nem tudhatja előre, hogy valóban jobb hely lesz-e, ahová mennie kell.

Állok a nursing home bejáratánál, ami csak a másodállásom, hallgatom a madarakat, ahogy ébredeznek, és pörgetem a múlt képeit az ujjam alatt, a telefonom kijelzőjén. Az jut eszembe, hogy ebből a hajnali pár percből is csak egy emlék marad majd, hamarosan. Ez az átmeneti időszak, hogy egy ügynökségnek dolgozom, ameddig a végleges szerződésemre várok, szintén úgy fog elsuhanni, mintha nem lett volna más, mint egy szempillantás.

Az új pozíciómban talán már a hónap végén munkába állhatok. Nem megyek messze, szakmailag egyáltalán nem, maradok a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatnál, nővér leszek, hasonló osztályon, de magasabb kompetenciával. Talán onnan írok majd legközelebb. Talán addigra ennek a borzalomnak is vége lesz. A hazámban és az új otthonomban is. A magas hegyek között, a tengertől nem messze, az Alföldön vagy a Balaton partján, mindegy, hogy merre, de tavasz lesz és finom meleg nyár. Sok drága pillanattal, amit később emlékként őrizhetünk. És már csak ez számít igazán.

Molnár Lamos Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/CentralITAlliance