–

Kurucz Adrienn/ WMN: Azt mondtad a telefonban, pár nap, és utazol, két hónapig leszel távol. Mi az úti cél?

Háy János: Egy nagyon messzi ország, ahonnét hazajönni jószerével csak akkor lehet, ha letelik a két hónap, egy olyan ország, ahol az amerikai hadsereg garázdálkodása már gyerekkoromban megrendítette a polgári demokráciákba vetett hitemet. Ösztöndíj, amiben más elvárás nincsen, csak az, hogy mennél többet lássak és átgondoljak abból, ami ott van, és írjak, de írni, amúgy is szoktam. Amikor megkapok egy lehetőséget az utazásra, mindig örülök. Olyan pályán vagyok, ahol nincsenek pontos mérhetőségek, s az ilyesfajta megkeresésben van valami megerősítés.

Aztán, ahogy közeledik az indulás, tök ideges vagyok. Rossz itthon hagyni azokat, akiket szeretek, én meg ilyen szeretetigényes vagyok. Meg elkezdek félni attól, hogy mi fog történni, például, hogy nagyon magamba roskadok, vagy megharagszanak rám az itthoniak.

K. A./WMN: Mégis belevágsz.

H. J.: Hát persze. Szeretek magamról úgy gondolkodni, mint egy népmesehősről. Próbatétel, királynő, halott sárkányok, ilyesmi. Amúgy nagyon egyszerűen gondolkozom: nem kepesztek semmiért, maximum azért, hogy jól megírjak valamit, viszont ha beesik egy lehetőség, azt nem szabad elutasítani. Civilben egyre kevesebbszer vágok neki, az elmúlt években pláne. Bár a gyerekeimmel elmentünk New Yorkba tavasszal.  

K. A./WMN: Mondtad, hogy ne jöjjek későn, mert három-négy körül kelsz, úgyhogy este hamar fekszel.

H. J.: Nagyon rossz alvó vagyok. Óránként ébredek, van, amikor vissza tudok aludni, van, amikor nem. Ha ez a nem fél kettőkor van, akkor dolgozom hatig–fél hétig, aztán megpróbálok egy-két órát aludni. Néha sikerül.

K. A./WMN: Hány évtizede gyilkolod magad így?

H. J.:

Legalább tíz éve. De nem élem meg gyilkolászásként. Szokás kérdése, lehet, hogy előjöttek a vidéki gének, hogy „bőgnek a tehenek, etetni kell”.  Mostanában, mondjuk, rosszabb a helyzet. Ha fellépés van, akkor persze későn kerülök ágyba, és később is kelek.

K. A./WMN: Van egy irodalmár barátnőm, ő mindig azt mondja, „a magyar irodalom a fáradt emberek irodalma”. Mert az íróknak sokat kell dolgozni, nagyon sokat, hogy megéljenek. Ha meg még családos is az író, mint te, akkor pluszban sok mindenre kell valahogy időt szakítani a munka mellett.

H. J.: Szerintem jó a családra időt fordítani. Egy percét nem bántam meg, és nem merült fel bennem az a szerep, hogy „apunak fontos dolga van, ezért nem jön velünk kirándulni”. A kisgyerekekkel meg tök egyszerű, evidensen szeretnek, és azt a napirendet követik, amit te alakítottál ki. Úgy emlékszem, az volt nehéz időszak, amikor gimnazisták lettek, borult a napirend, jöttek-mentek, nem lehetett bemérni, mikor, mi történik. Van egy faházam Csillebércen, akkoriban minden reggel átcuccoltam, az volt a munkahelyem. Nyolckor mentem, fél ötkor jöttem, mint egy hivatalnok. Kívülről elég unalmas egy író.

K. A./WMN: Volt valaha „igazi” munkahelyed is, ahova nap, mint nap bejártál?

H. J.:

Hát persze, tanítottam néhány évet, aztán könyvkiadóban dolgoztam 2004-ig. Volt két kisgyerekem és egy tanárnő feleségem, nem tehettem meg, hogy eljátszom az írót. Az élet az első. És én nem szeretek koldulni meg élősködni.

Amikor már tudtam annyit keresni írással, hogy megéljünk, akkor léptem csak ki. Van a próza- és a drámaírásnak egy mechanikus része: le kell ülni mindennap, és csinálni kell. Nem lehet megspórolni a szükséges óraszámot. A vers más, azt nem lehet erővel kinyomni magadból. Íróként az ember alapvetően mindig pörget magában valamit, akkor is, amikor konkrétan nem ír. Nincsenek civil idők. De szeretem, amit csinálok. És idegenkedem a panaszkodó íróktól. Szerintem bányásznak meg szállítómunkásnak lenni, az nehéz. Az igazán jó dolgok kedvből születnek. Minden jelentős műből sugárzik a kedv, az új világ felépítésének és megismerésének szenvedélye. Nem baj, ha nem vagy nagy stiliszta, nem szólalsz meg sziporkázó nyelven, de az elemi kedv vagy akarat elengedhetetlen.

K. A./WMN: Sosem írsz muszájból?

H. J.:

Sok mindent írok megrendelésre, de nem vállalok el semmit, ami nem esik egybe a belső akaratommal. Fiatalon korrupciónak tartottam a felkérésre való írást. De ez csak afféle ifjonti hőzöngés volt.

A világ kulturális hagyatékának nagy része felkérésre született. A festmények, főként a szobrok, zeneművek. Van olyan is, hogy minél több a megkötés, annál jobban szeretem a feladatot, mert izgalmas egy kívülről jött keretrendszerben olyannak lenni, amilyen te vagy.

K. A./WMN: Tényleg van olyan nap, hogy több tucat oldalt írsz?

H. J.: Sokszor elégedetlen vagyok magammal, mert úgy érzem, keveset dolgozom. A szüleim mindig dolgoztak, nekem ez az alap. Tavasszal például rengeteg fellépés volt, amit nem tudok munkának tekinteni, bár munka, és a megélhetésem egyik fontos forrása az író-olvasó találkozók vagy a Háy come Beck – Beck Zolival. De én nem vagyok előadóművész, író vagyok. A két működés kontraproduktív, az egyik kifelé dolgozik, a másik befelé. Szóval feltettem magamnak a kérdést, mit is csináltam ebben az évben eddig. Hát, nem volt pozitív a mérleg. Adtam magamnak három napot, hogy írjak egy regényt. Hiszek az egy lendületből írásban, ilyenkor megyek a szövegben veszettül előre. Nem korrigálok közben elütéseket, hiányos mondatokat, nem akadok el egy-egy fejezetnél, hogy „ezt még kicsit javítgatom”. A cél a végére érés, s hogy megmarkoljam – mondjuk így kicsit patetikusan – a történet szívét. Lett napi harminc-negyven oldal. Három nap alatt létrejött a regény alapja. Most már csak dolgozni kell rajta. Még egy év bele fog menni persze, a három nap, az három nap, akkor is, ha napi negyvennel haladunk. Megmutatom, látod! A cégvezető, ez a címe.

Azon a tavaszi hajnalon pörgettem magamban a dolgokat, és egy mondat jutott eszembe: „Egy életre megpecsételted magad az új nővel.” Aztán rögvest utána, hogy „Azt hitted, az isten lábát fogod meg, holott pont nem, olyan hülye vagy, hogy a legócskább hazugságoknak bedőlsz.” Hirtelen egyértelmű volt, ami ebből lenni akar, az nem egy novella, hanem regény.

Rögvest csak úgy pizsamában belefogtam, holott valójában semmit nem tudtam még a történetről, sem a szereplőkről, írás közben, az alatt a három nap alatt épültek meg az alapok. Az ilyen munka, káprázat.

K. A./WMN: Tegnap megnéztem a darabodat, A halottembert. Egy férfi mellettem hangosan zokogott. Nem könnyezett, zokogott. Meglepnek az ilyen heves reakciók? Zavarba jössz? Vagy ilyenkor bólintasz, nyugtázod, hogy „hat a szöveg”?

H. J.: Az úgy van, hogy először nekem kell megrendülnöm. Én vagyok az, aki az írást létrehozza, és én vagyok az ellenőr is, az írás szempontjából én vagyok az „igazság és az élet”. Minden újraolvasáskor, de különösen az utolsó alkalmakkor azt vizsgálom, elérték-e a mondatok a maximális koncentrációt és betalálnak-e. Írás közben a saját létemet kutatom, amely általánosságban egy emberi lét, épp olyan, mint bármely más emberi lét. Hinnem kell abban, hogy az én problémáim mindőnk problémái. Csak annak a művészeti alkotásnak van értelme, ami megrendít. Persze, ez általában fájdalom-megrendülés, mégis szabadabbnak érzed magad. Hirtelen olyan, mintha felszámolódnának az emberi lét alapszorongásai.

K. A./WMN: Mint a pszichoterápiában, ami azt mondják, akkor jó, ha rövid távon fáj, de hosszú távon purgál?  

H. J.: Én persze író vagyok és nem terapeuta. De tényleg úgy van, ha nincs szembesülés, akkor nem várhatod, hogy jobb legyen bármi is, mert nem tudod, min változtass. A műalkotás ez egyetlen olyan, hogy ellentmondásosan fogalmazzak, olyan világrész, amely meg tudja mutatni a világot a maga teljességében. Hogy kicsit gőzösen fogalmazzam meg, részélmény helyett „egészélmény”.

K. A./WMN: Az utolsó munkáid különösen szomorúak. Nem érzed úgy néha, hogy jó volna, netán kellene reményt is adni?

H. J.: Most írtam egy darabot, megint egy női sors (Apa lánya), ennek az utolsó mondata pozitív! Nagyon örültem neki, mert bennem nincs szándék a kegyetlenkedésre, a bántásra. A gonoszság és a rosszindulat a természetemtől idegen, és az írói énemtől is. Az írói én tulajdonképpen mimikri, de nem lehet túl messze a civil énedtől, mert akkor képtelen vagy hitelesen képviselni. Szóval azt írom, amit a belső lelki állapotom szerint írni tudok. A hitelességnek alapfeltétele, hogy a létrehozott vagy létrehozandó mű szinkronban legyen veled. Ez örökös önvizsgálattal jár. Ha jól dolgozol belül, akkor pontosan érezni fogod, honnét látod a világot és ki látja –, e szemlélő nevében és e szemléleti pozícióból szólalsz meg. Ha ettől eltérsz, hamis útra tévedsz. Az én mostani utam ezeket a világokat keverte ki. Ha fáj, hát, fáj, de nincs csalás és ámítás.

K. A./WMN: Mondtad valahol, emlékszem, hogy nem vagy pesszimista, hisz, aki le mer ásni a dolgok mélyére, szembe mer nézni az élettel, az végső soron optimista.

H. J.: A bevásárlóutcákat és szórakoztató műsorokat tartom a pokol kapujának. A sátán küldte azokat, akik el akarják hitetni velünk, hogy élni az egy piszok laza dolog. Ez nem igaz. De nem baj, hogy súlyokat kell cipelnünk. Utálom azt a szemfényvesztést, hogy bármihez könnyen hozzá lehet jutni, csak odanyúlsz, és máris a tiéd.

Ami fontos, abba munkát kell tenni. Nincs mese. A gyerekeiddel való kapcsolatodba, a szerelmeddel való viszonyba, vagy akár a műalkotás befogadásába is. Élni kell és nem lazán élni, mert ez a laza élet egy rohadt nagy öncsalás.

Egy ember is akkor érdekes, ha többet és többet látsz belőle, s a „többetlátáshoz” idő kell, nem elég, hogy felklattyintod a villanyt, aztán már látsz is. A szex sem akkor a legjobb, amikor először fekszel le valakivel. Két testnek is meg kell ismernie egymást, főként, ha hiszel a test és lélek egységében.

K. A./WMN: A koncerteket nézve úgy tűnik, élvezed a színpadi létet, de abból, ahogy a tekinteted rebben ide meg oda, az is az érzése az embernek, mintha lesnéd, merre lehetne menekülni. Egy introvertált ember a létező legextrovertáltabb helyzetben. Közben tudom, hogy fiatalon – bajuszosan!!! – volt saját együttesed is. Valóra vált tehát a rocksztár-álom?

H. J.: Néztem a '66-as Táncdalfesztivált otthon, volt tévénk, mert apám korszerű ember volt. Azaz, minden szart megvásárolt, ami ilyen modern dolog volt, hűtő, porszívó, tejszínhabszifon. Hallgattam az Illés Fáj, fáj, fáj című dalát, és bár még csak hatéves voltam, éreztem, milyen iszonyatos erő, szabadság árad belőlük, teljesen más világérzés volt, soha ilyet addig nem láttam, mintha sarkából fordult volna ki a világ. Rögvest eldöntöttem, hogy popzenész leszek. Még gitározni is elkezdtem, és ez a vágy sokáig velem volt. Olyan a „rokendrol”, hogy egy koncerten tényleg megvalósul a wagneri Gesamtkunstwerk: egyszerre színház, zene, költészet – egy nagy egységes művészi állítás. De rohadt nehéz ebben a könnyű műfajban nagyot dobni. S azt koncertek során élőben képviselni. Mert lent kell megtörténnie a csodának, a nézőtéren, de ahhoz neked kell nyomni az energiát a színpadról. Minden félelmem ellenére mégis erre a megtörténésre vágytam.

Amúgy a szorongással semmi probléma sincs. Miért is kellene mindent kikezelni magunkból, ami a személyiségünk része? A modern gondolkodás, főleg ez a newage-es faszság azt hirdeti, hogy „mindent próbálj megoldani magadban”. Meg hogy „pozitív gondolkodás”. A pozitív gondolkodás ethoszánál negatívabbat el sem tudok képzelni. Hadd fájjon már, aminek fájnia kell! Nem akarom felszámolni azt a fájdalmat, vagy megoldani azt, hogy elvesztettem a feleségemet.

Mit oldjak meg rajta? Ez nem egy kétismeretes egyenlet, aminek van megoldása. Ez egy létismeretlenes egyenlet, s nekem ezzel kell élnem. Mintha elveszteném a lábamat, a kezemet vagy a szemem világát. Tovább kell csinálni. Így, és kész.

De vissza a zenéhez, szóval minden szorongás ellenére volt bennem vágy a zenélésre. Csak nem volt bennem elég tehetség, de ezt azért nem szoktam mindig bevallani, és van egy olyan értelmezésem is, hogy kik miatt nem lehettem popzenész, az oroszok is köztük vannak meg a besúgók.

K. A./WMN: Vámosmikola, kis falu a határnál. Tizennégy évesen szakadtál el onnan. Benned volt erős a kitörési vágy, vagy a szüleid látták meg benned a tehetséget, és ezért küldtek fel tanulni a fővárosba?   

H. J.: Nem lehet egyértelműen válaszolni rá, hogy mi volt a szüleim akarata abban, amit csináltam, és mi volt az enyém. Érdeklődő gyerek voltam, de ki nem az. Korán elkezdtem arról ábrándozni, hogy régész leszek. Ugyanarra vágytam tulajdonképpen, amit íróként csinálok. Világokat akartam felfedezi. A cél a hettita birodalom felszínre hozása volt.

K. A./WMN: Jó, ha az érdeklődéshez van mit levenni a polcról otthon.

H. J.: Voltak könyveink. A szüleim földművesek voltak, de a nők, ahogy ez amúgy a polgári világban is van, olvastak, anyám is, nagyanyám is. Persze én nem azt olvastam, amit ők, és nem is azt, amit apám, neki olyasféle könyvei voltak, hogy A paprika vagy a Korszerű öntözéses mezőgazdaság. A férfiak általában szakkönyveket olvasnak, amiről egyértelműen látszik, hogy hasznosak. Engem a történelem érdekelt, az indiánok meg a művészetek. Ezt észrevették a szüleim, és mert volt autónk, ahogy már mondtam, apám, korszerű ember volt, elvittek múzeumokba. Minden hétvégén fogtuk a cókmókot, a pokrócot, anyám összedobta a rántott húst, kenyeret, uborkát, és mentünk.

Ez abban a közegben különleges volt, mondjuk úgy, ez volt a szüleim lépése az én sorsomban. De amúgy a vámosmikolai értelmesebb fiúgyerekek szokvány útját jártam, az Arany János Gimnáziumba kerültem Budapestre, mert annak volt kollégiuma. És csúnyán leszerepeltem. Rossz viszonyban voltam a tanáraimmal, vagy ők voltak rossz viszonyban velem.

K. A./WMN: Neked is volt „Horger tanár urad”?

H. J.:

Egy csapat „Horger Antallal” hozott össze a sors, bár én sem voltam vétlen a konfliktusokban. Láttam, hogy viselkednek a budapesti osztálytársaim, nekem az a szabad működés tetszett, de ez a viselkedés a kollégistáknak nem volt megajánlva. Tőlünk azt várták, hogy legyünk hálásak, mert Budapesten tanulhatunk, mi legyünk az osztály jól viselkedő tagjai.

Ezt nem akartam elfogadni. A többi rendbontó tudta, hol a határ, én nem tudtam, mert nem tudtam a helyi viszonyok szerint viselkedni. Mondjuk, bizonyos értelemben sutyerák voltam. Meg persze a smúzolás soha nem ment, akkor sem, így nem tudtam csillapítani sem a csínytevéseim súlyát, amely csínytevések jobbára kamaszos kötekedések voltak. A végeredmény az volt, hogy atomjaira hullott az önérzetem. Emlékeimben élt már csak, hogy író akarok lenni. Az akarat mögé embert nem tudtam tenni. Öntudat nélkül művészi állítás nincsen. Két évig hányódtam érettségi után, újságkihordó voltam, raktáros és munkanélküli.

K. A./WMN: Közveszélyes munkakerülő?

H. J.: Igen, az is, de nem kerültem börtönbe. Egyszer majdnem. Hetvenkilencben Balatonfüreden voltam, ott nyaralt a barátnőm, és lementem utána. Ekkor jelent meg Esterházy Termelési regénye, ezt olvastam az állomáson éjjel, amikor jöttek a rendőrök, igazoltatás, beszartam. Tele volt a váróterem fiatalokkal, akkor már nem az ötvenhatosok, hanem a szakadt ifjak voltak az ellenség. Úgy csináltam, mintha aludnék, arcomra borítva a könyvet. Hallottam, ahogy közelednek, aztán elém értek, a szívem iszonyúan vert, de nyugodt lélegzetet erőltettem magamra. Álltak ott, mintha évezredekig. Aztán tovább léptek. Hamarosan csend lett. Levettem az arcomról a könyvet, körülnéztem. Mindenkit elvittek, csak néhány öreg néni maradt, akik terményekkel a hajnali vonatra vártak. Megúsztam.

Aztán két év csellengés után felvételiztem Szegedre, oda járt a Balatonfüreden nyaraló lány, és felvettek. Ott hirtelenjében jó tanuló lettem, lassan elkezdtem elhinni magamról, hogy nem vagyok tök hülye és reménytelenül tehetségtelen. Elkezdtem újra írni. Egy tanár felelőssége őrült nagy, és nem feltétlenül abban, hogy megtanítja a marhaszem szerkezetét.    

K. A./WMN: Kijelenthetjük, hogy az olvasóid többsége nő?

H. J.: Általában több nő olvas. De vannak férfiolvasóim is, nem is kevesen. Sok számítástechnikus olvasóm van, nem tudom, miért, talán észrevettek algoritmusokat a szövegek mélyén. Örülök, hogy nem csak egy korosztály olvas. Egész fiatalok is. Némelyik könyvem talán könnyebben nyílik bizonyos korú vagy nemű olvasók számára, de én író vagyok, s nem gondolkodom marketingesként a könyveimről. A bestsellerírónak fontos, hogy milyen réteget céloz meg. Ő terméket hoz létre, az a dolga.

Ha én azon gondolkodnék, ki lesz az olvasóm, elveszteném a megragadni kívánt világra való a mély koncentrációt, és belecsúsznék a korrupcióba, hogy művön kívüli elvárásoknak tegyek eleget.

A hiúság hajtaná az embert, hogy például írjon egy hasonlót ahhoz a novellájához, ami nagyon sikeres volt, mert akkor szeretni fogják. És mindenki, az írók is szeretethiányosak. Ha  a privát énemet akarnám bevajazni, akkor olyat akarnék írni, ami az olvasóknak tetszik, és nem a mű tárgyára figyelnék. De az ilyesfajta írói szándék nem a világ megragadásáról szól, hanem a vásárló megragadásáról, ami egy másik viszonyrendszer. Persze nagyon örülök, hogy olvasóra találtak a könyveim. De soha nem szabad elfeledni, hogy akkor is meg kell írni, amit meg kell írni, ha a kutyát sem érdekli. Az olvasó, tágabban a polgári értelemben vett siker nem része a műalkotásnak.

K. A./WMN: Olvastam valahol, hogy a nagy félelmed: nehogy elbutulj, és elkezdd aforizmákban megfogalmazni a világot.

H. J.:

Szerintem mindig érdemes olyantól félni, aminek van esélye, hogy bekövetkezzen. Soha nem tud az ember teljesen kívülről, reflexíve nézni magára, bármennyire is törekszik erre, de vannak rosszabb periódusok, a bedőlés a sikernek, a pöffeszkedő egónak, a kulturális státusznak. A demencián kívül ezek felfokozott jelenléte hozhatja önmagunk félreértelmezését öreg korban.

K. A./WMN: A közönségsiker hátrány a szakmai megítélésben?

H. J.: Babits óta van egy olyan gondolkodás, ha valamely mű sikeres olvasóilag, az már eleve híg anyag. Nem feltétlen ezért, de a kritika nem annyira lelkesedik értem. Jobb lenne, ha nem így lenne, de így sem rossz. Amúgy nem élek benne az irodalmi életben, vannak ugyan olyan barátaim, akik írók, de nem járok eseményekre, nem is tudnék mikor.

K. A./WMN: Nem fontos mit gondol a „szakma”?

H. J.: Háromféle legitimitása lehet egy írónak. A szakma elismerése, az olvasók elismerése, a hivatalok elismerése. Én ebből az olvasóit érzékelem legintenzívebben. Ez nem jelenti azt, hogy szakmán belül ne becsülnének, de nincs egyöntetű elfogadás. Rossz, ha rosszat írnak, de nem roppanok össze tőle. Amíg írni tudok és nem török össze lelkileg, addig ez nem lényeges kérdés. Ugyanakkor azt sem szabad elfeledni, hogy vannak nagyszerű írók, akik nem lesznek sikeresek az olvasóknál, ezért nagyon fontos, hogy a szakma korrigáljon.

A hivatalosságról pedig azt gondolom, hogy akkor működik jól, ha a szakmai és olvasói értékrendet követi, s nem akar minisztériumi irodalmat létrehozni.

K. A./WMN: A kapucsengőn a civil neved van. Hogyhogy nem változtattad meg?

H. J.: Amikor fiatal voltam, azt gondoltam, ne a nevek, hanem a művek harcoljanak meg a létjogosultságért, ahogy a népdalok esetében például. A kora középkori művészek hoztak létre remekműveket a nevük feltüntetése nélkül, ez tetszett nekem. De elkezdtem publikálni, és nem díjazták a szerkesztők az ötletet. Végül a polgári nevem monogramjának összeolvasása lett az írói nevem.

Teljesen azonosulok ezzel a névvel, szóval nem vagyok skizo, de mert lusta vagyok ilyeneket intézni, hivatalosan az eredeti nevemen vagyok nyilvántartva. Ez olyan szempontból hasznos, hogy a gyerekeimnek nem kell mindig az árnyékommal viaskodniuk, már ha van ilyen árnyékom.   

K. A./WMN: Jobb kézzel írtad alá a könyvet, amit hoztam, de tudom, hogy átszoktatott balkezes vagy.

H. J.: A szüleim azt gondolták, valami normális szakmám lesz, és mivel minden szerszám jobbkezes, nem szerencsés balkezesnek lenni. De rendesek voltak, megkérdezték az orvost, van-e olyan, hogy balkezesség. Azt mondta, nincs, az csak egy rossz szokás. Ezért szóltak a tanítónéninek, hogy figyeljen rám. Ő pedig jött a fejes vonalzóval, és ráhúzott a kezemre, ha bal kézbe fogtam a ceruzát. Szörnyű volt az első két év. Az eredmény pedig az, hogy gyakorlatilag nem tudok kézzel írni. Egy oldal után zűrzavar támad az agyamban. Gépfüggő voltam már az írógépkorszakban is.

K. A./WMN: Mondtad, hogy nem élsz nagy társadalmi életet, de volt neked egy legendás barátságod Szabó Magdával.

H. J.: Igen, barátok voltunk, de benne volt ebben a barátságban a nálam idősebb nő anyai attitűdje és az én gyermeki viszonyulásom is. Úgy kerültünk kapcsolatba, hogy Corvin-láncosként adhatott egy fiatalabb alkotónak ösztöndíjat, és ő engem választott. Szerettem volna megismerni, megköszönni neki. De nem akart velem találkozni. Elmentem egy beszélgetésre, ami után odamentem hozzá bemutatkozni. Azt mondta: „Nem érdekel, ki vagy, az érdekel, mit írsz.” És elhúzott. Aztán úgy adódott, hogy mégis összebarátkoztunk, jártam hozzá, sokat beszélgettünk telefonon is. Nagyon bírtam. Vicces volt, és nagyon szeretett gonoszkodni, főleg írónőkkel kapcsolatban. És folyton lódított vagy konfabulált. Nemes Nagy Ágnessel például finoman szólva nem volt felhőtlen a kapcsolata, de ha erről nyilvános beszélgetésen kérdeztem, gond nélkül rávágta, hogy rajongva szerették egymást, a legjobb barátnők voltak.

Persze nekem is kamuzott jó párszor. A Für Elise-ben szerepel az ő nemlétező testvére, a Cilike. Egyszer azzal várt, hogy hú, gyere, mutatok valamit, most találtam. Előhúzott egy fényképet, egy nagyon szép hat–hét éves kislány volt rajta. „Tudod, ki ez? Kicsoda, kérdeztem. A Cilike.”

Én szerettem ezeket a játékait. Civilben is író volt, mindig mimikriben gondolkodott. Az egész életműve, bár poétikájában nem áll hozzám közel, nagyon jó minőségű. Kivétel a drámák. És persze azokra volt a legbüszkébb. Emlékszem, felhozták a Csokonai-darabot Budapestre a Nemzetibe, Magda ült a királynői páholyban, felkonferálták, hogy itt az írónő. Magda felállt, mint egy istennő, üdvrivalgás, vagy tíz percig tapsoltatta magát, aztán leült, na, gondoltam, megvolt a színdarab, a lényeg lezajlott. Fantasztikus volt. Valaha színésznő akart lenni. Mindig játszott. És nagyon-nagyon okos volt. Azért is olyan jók a könyvei…

Buta költő, azt még el lehet képzelni, de buta író, hát, olyan nincs.                        

Kurucz Adrienn

Fotók: Chripkó Lili