–

Április 17. péntek, délután 14 óra 47 perc. Elküldöm az e-mailt. Sok mindent érzek egyszerre, ha egyetlen jelzős szerkezetté kellene gyúrnom, akkor azt mondanám: szomorú megkönnyebbülés. Öt, szorongással és álmatlan éjszakákkal teli hét után a nyakamban és a vállamban érzett feszítő érzés nagyon lassan olvadni kezd (update: most vasárnap reggel van, még nem olvadt el teljesen, arra számítok, hogy egy ideig nem is fog).

Ezen a héten el kellett mondanom a csapatomnak, hogyan tovább. Mi vár rájuk, mi vár ránk, mi a közeli jövőképünk egy tervezhetetlen jövőjű világban. Hogyan fogjuk ezt átvészelni mint vállalkozás? Átvészeljük-e egyáltalán? És a végén vajon hányan maradunk?

Cégtulajdonosként és- vezetőként megélt elmúlt öt évem legnehezebb időszakát taposom, és egyáltalán nem vigasztal, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Sőt. 

Leépítés. Kényszerszabadság. Elbocsátás. Munkanélküliség. Kurzarbeit. Lemondás. Átszervezés. Újratervezés. Újrakalkulálás. Megszorítás. Csökkentik. Megvágták. Elhalasztják. Nyár végéig már biztosan nem. Esetleg ősszel. Majd Q4-ben. Talán. Nagyon reméljük. Bizonytalan ideig.

Megszámlálhatatlan e-mailből, videokonferenciás beszélgetésből, LinkedIn- és Facebook-megosztásból, iparági elemzésből és privát csetelésből ömlenek az üzleti világ új „kedvenc szavai”. Sötéten áramlik a jövőkép összefüggő felhőzete mindannyiunk fölött, beborítja a nappalainkat és az éjszakáinkat is.

A kiszámíthatatlanság bénító karmaiból próbálunk szabadulni, belekapaszkodni a céltudatosságunkba, tapasztalatainkba, tehetségünkbe, vezetői kvalitásainkba, emberségünkbe – már, akinek van –, miközben gigantikusra nő bennünk a felelősségérzet azok iránt az emberek (és családjaik) iránt, akikkel együtt dolgozunk. És az aggodalom a vállalkozás iránt, amit együtt építettünk mostanáig vérrel és verejtékkel.

Mindannyiunkat sokkolt, ami történt. Összeköti ez az érzés a több ezer fős, vastagon kedvezményezett multit és a viharban tökegyedül álló fiatal magyar kkv-t.

De aztán, miután összekapaszkodtunk egy pillanatra ebben a közös sokkban, villámgyorsan szét is spricceltünk, annyifelé, ahányan vagyunk. Mert nem igaz, hogy ez a járvány mindenkire egyformán hat. Nem igaz, hogy egy hajóban evezünk.

Ahogy nem igaz ez egyénileg és társadalmilag – gondolj a szegregátumokban élő családok digitális oktatásból kieső gyerekeinek tízezreire, gondolj arra, akinek az otthona most nem biztonság, hanem a naponta megvalósuló rémálmai helyszíne, gondolj arra, akinek a bankszámlája már huszonharmadikán menetrendszerűen mínuszba fordul, gondolj arra, akinek az idős, beteg apját, anyját vagy krónikus beteg, 24 órás ellátásra szoruló gyerekét kirakták a kórházból… –, nem igaz az üzleti életben sem.

Nem vagyunk egyenlők. Nem indul mindenki egyenlő eséllyel a túlélés útján. Nem kap mindenki segítséget. Nem mindenki mögött van erős lobbierő, nincs mindenkinek több havi tartaléka, szilárd anyavállalati háttere, milliárdos tulajdonosa.  

Az egyik fontos megfigyelésem az elmúlt öt hétben:

minden sokkot követ egy kegyelmi pillanat. Egy tényleg csak pillanatnyi, de annál fontosabb csönd, amikor megáll a világ kívül és belül is. Ez a lélegzetvételnyi nyugalom pedig életmentő. Kitisztítja az elmét és megsokszorozza az erőt.

Bennem legalábbis ez zajlott. Zajlik. Eltelt egy kis idő, amíg észrevettem ezeket a pillanatnyi csöndeket, és megtaláltam a józanító kegyelmet. Ez is gyász. Tagadással, hárítással, dühöngéssel, alkudozással… aztán elfogadással. A megváltásként érkező elfogadással felszabaduló erő pedig elhozta a higgadt újratervezés lehetőségét. 

Így például néhány alapvetés lefektetését és tudatosítását. Alapelveket, amelyeknek mint megrendíthetetlen oszlopoknak, tartaniuk kell bennünket a következő időszakban (is).

  • Például, hogy a WMN a koronavírus-járványt kísérő példátlan és egyelőre megjósolhatatlan mélységű gazdasági válságban nem mehet tönkre. Ez egyszerűen nem opció.

  • Vagy, hogy a függetlenségünket meg kell őriznünk, mert talán soha nem volt akkor szükség rá, mint most.

  • A függetlenséget továbbra is csak a piac tudja biztosítani nekünk; ahogy eddig, ezután sincs politikai, nagy kiadói, titokzatos alapítványi vagy átláthatatlan kapcsolatrendszer által biztosított háttér. Ez a jövőben is így kell, hogy legyen. 

  • De az a bizonyos piac most behúzta a kéziféket, és majd csak lassan, nagyon lassan fogja kiengedni.

  • Mert kiszámíthatatlan az üzleti- és társadalmi klíma, rengeteg a félinformáció, az elhallgatott összefüggés, sok a terelés és ferdítés. A transzparenciára és logikára épülő, az állampolgárokat felnőtt partnernek tekintő központi kommunikáció megszűnt (jó, ez nem most történt, de most minden eddiginél jobban hiányzik). Ezért mindenki tapogatózik. Mindenki ideges. Sok a túlzás. Túl nagy a pánik. Az ember alig győzi józanul válogatni a búzát az ocsú közt. Márpedig kenyér csak búzából lesz.

  • És kenyérnek lennie kell. Az olvasó, néző láthatóan, érezhetően igényli a tartalmainkat, most jobban, mint eddig bármikor. A csapat pedig igényli az értelmes munkavégzést. Az érzést, hogy szolgálunk, szolgáltatunk, támogatunk. Ezek valós, fontos, elvitathatatlan igények. 

  • Csak magunkra számíthatunk. Abból kell gazdálkodunk, amit megspóroltunk. Most egy darabig ez van. De ez legalább: van.

  • Mi magunk viszont így, együtt, ezzel a csapattal vagyunk MI. Így, együtt tartjuk egymást, az olvasókat és a WMN-t mint vállalkozást. Ezt a csapatot tehát egyben kell tartanunk.

És amikor ezek az alapelvek a csöndes, józan pillanataimban kikristályosodtak a fejemben, végre elő tudtam venni az Excel-táblát, hogy kiszámoljam a közeljövőnket. 

A WMN alkotóközösségének szűk kötelékében tizennyolc ember dolgozik. Köztük online oktatásra átállt végzős egyetemistától a három kamaszgyereket egyedülálló anyaként nevelő ötikszes íróig és a harmincas, családfenntartó apukáig nagyon sokféle ember van. A személyiségek is a szivárvány minden színében pompáznak. Hiperérzékeny és távolságtartó, idegesen zizgő és nyugodt, extra-extrovertált és befelé forduló, humorral gyógyuló és könnyen pityeredő, százszorosan előre tervező és utolsó pillanatban inspirálódó, hangos dühében gyorsan feloldódó és hosszan, csöndben szenvedő emberek. Ez a mi hajónk. 

Ennek a hajónak a „személyzete” péntek délután levelet kapott a kapitánytól, amelyben közös teherviselésre kértem őket. Elmondtam nekik mindent. A mélyben zajló folyamatokat, a dilemmákat, a legelső intézkedésként saját magamon eszközölt megszorítást, a költségvetésünk más, mozgatható sorait érintő döntéseket… mindent, amit elmondhattam.

Ha már a titkok és szelektív igazságok társadalmában élünk, legalább egymás között legyen őszinteség és átláthatóság. Nemcsak békeidőben, most is. Most főleg. 

Arra kértem őket, hogy a jövőnk, a függetlenségünk és a csapatunk érdekében most néhány hónapra mindenki egy picit húzzon a saját nadrágszíján. Bizalmat kértem tőlük, és hitet abban, hogy amint lehet, visszarendeződik minden.

Sosem írtam még ilyen nehéz e-mailt. A szívem és az igazságérzetem (emberek, hát kétszer annyit dolgozunk, másfélszer annyian olvasnak bennünket, beletesszük ebbe a helyzetbe a szívünket és lelkünket, és mégis kevesebb bevételt termelünk, hát hogy a viharba' van ez?!) versenyt szakadt meg egymással. De végül elküldtem.

Péntek délután 14:47 perc óta ömlenek a válaszok a postaládámba. Megértés. Támogatás. Elfogadás. Szeretet. Biztatás. Hála. Hit. Bizalom. 

Én pedig minden eddiginél erősebben érzem azt, amit március közepe óta mondunk és írunk, mint egy igazi mantrát. 

Együtt vagyunk. Minden rendben lesz.

Köszönöm nektek!

D. Tóth Kriszta