„Minden van, csak az emberek hiányoznak” – Milyen Szingapúrban a luxuskarantén?
Szingapúr a világ egyik leggazdagabb városállama, nagyjából három és félmillió helyi lakossal (hetven százalékuk kínai származású), és kétmillió ott dolgozó, állandó tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldivel (úgynevezett expatekkel). Bár hozzánk képest közel vannak a koronavírus kiindulópontjához, Kína Vuhan-tartományához – ráadásul a turizmus nagy része is Kínából érkezik hozzájuk – a szingapúriak egy része alig egy hete van otthon, az állami iskoláik például még mindig nem zártak be. Jelen állás szerint a 926 regisztrált fertőzöttjükből már 240-en meggyógyultak, és mindössze hárman haltak bele a betegségbe. De mitől működik ott ilyen jól a rendszer? És milyen megélni a járványt kint dolgozó magyarként? Lívia kilenc éve él a szigetországban, most ő meséli el az utóbbi hetek élményeit.
–
Szingapúrról azt kell tudni, hogy már eleve felkészülten állt hozzá a járványhoz
Ugyanis 2003-ban a SARS-vírussal, 2009-ben pedig egy komolyabb influenza-járvánnyal megszerezte a rutint az ilyen helyzetekre, ennek köszönhetően január eleje óta folyamatosan vezet be egyre szigorúbb intézkedéseket, amikben az emberek megbíznak, így olyan igazi pánikhangulat soha nem uralkodott el nálunk.
Négy fokozatra osztották a járványhelyzetet a veszélyeztetettség alapján, és minden szinten szigorodik az óvintézkedések rendszere. Január elején még csak annyi történt, hogy mindenkinek, aki Vuhan-tartományból érkezett az országba, megmérték a hőmérsékletét, húsz nappal később pedig ezt kiterjesztették mindenkire, aki Kínából érkezett. Aztán februárban például már kialakítottak egy csomó karantént (olyan helyeken, ahol a korábbi járványok idején is volt), rendeltek orvosi maszkot és gumikesztyűt a kórházakba, és minden háztartásba is küldtek négyet. A hónap végére egy szingapúri biotechnológiai cég kifejlesztett egy vírustesztet, ami 99 százalékos pontossággal megmondja, valakiben megvan-e a COVID-19, vagy sem, és azóta tesztelnek mindenkit, akinek volt kínai kapcsolata, vagy bármilyen tünetet produkál.
Mostanra a narancssárga zónába kerültünk, ami azt jelenti, hogy múlt kedden nálunk is bezártak az iskolák, óvodák és a munkahelyek többsége, de innen is van egy még szigorúbb szint: a piros zóna.
Egy átlagos napom a négyfős családommal
Felkelünk, megreggelizünk (minden van a fridzsiderben), és ahelyett, hogy ezután felraknám a gyerekeket az iskolabuszra, és munka előtt még gyorsan lemennék a lakóparkunk tornatermébe, a gyerekeket most beültetem a tévé elé, én meg elfoglalom a vendégháló/iroda/edzőterem-szobámat, ahol tornázom ötven percet. Látom az ablakból, hogy süt a nap (mert itt, nálunk mindig süt, hiszen csak 1.15 fokra vagyunk az Egyenlítőtől, tehát nincsenek évszakok), és tükör helyett most az ablakban figyelem a tükörképemet. Aztán a multifunkciós szobámból (aminek tizenkét négyzetméterét úgy kihasználom, hogy az IKEA büszke lenne rám) elkezdek dolgozni. Ahogy mindenhol máshol – gondolom –, úgy most én is kicsit többet dolgozom, mint azelőtt, mert nehéz a munkának határt szabni.
De ma délután például elmentem sétálni, hogy egy kicsit kitörjek a monotonitásból, és azt láttam, hogy a boltok még nyitva vannak – ami itt főleg plázákat jelent. Elsétáltam abba a plázába, ahol van egy Marks and Spencer szupermarket, vettem csokitojásokat húsvétra, és attól eltekintve, hogy a kasszánál már fel van rajzolva a padlóra, hogy hogyan kell most sorban állni (egy méterre egymástól), semmi változást nem észleltem. Minden van, csak az emberek hiányoznak. Kong a város.
Szingapúr egy sziget-városállam. Egyedül Malajziával határos egy hosszú híd által. Azt a határt is lezárták már, a légi közlekedés pedig szinte teljesen megszűnt, pedig normál esetben a miénk a világ egyik legforgalmasabb repülőtere. De a két ország (Malajzia és Szingapúr) kötött egy megállapodást, hogy az élelmiszerellátást engedik zavartalanul folyni, tehát amiatt nem kell izgulunk, hogy nem lesz mit enni.
Mi ezért nem is halmoztunk fel itthon, csak pár csomag tésztát és rizst vettünk, és valamiért ásványvizekből táraztam be, amit magam sem értek, mert igazából a csapból is jó minőségű víz folyik.
Vasárnap elmentünk a gyerekekkel biciklizni a folyópartra, és a Marina-öböl – ahol normál esetben tíz busznyi turista tolong – teljesen üres volt.
A tíz kilométeres utat a part mentén úgy tettük meg, hogy háromszor integettünk ugyanannak a rendőrautónak, amelyik afelett őrködött, hogy mindenki betartja-e az egyméteres távolságot. De ők is nagyon barátságosak voltak.
A hangulat elképzelhetetlen egy normális vasárnap délutánhoz képest
Félúton megígértem a gyerekeknek egy fagyit, de mivel nagy okosan úgy döntöttem, hogy otthon hagyom a telefonom (életemben először), így a fagyizóba nem mehettünk be, mert nem tudtam magunkat QR kóddal regisztrálni. Erre azért van szükség, mert ha valakinek a vásárlóik közül pozitív lett a tesztje, akkor értesítenek mindenkit, aki korábban ott fagyizott, hogy 14 napos karanténba vonuljon. Szerencsére a legutóbbi vásárlót épp ismertem a munkahelyemről, így ő vett két gombócot a gyerekeknek. Aztán összefutottunk egy másik barátommal, de ahelyett, hogy leszálltam volna a bicikliről és átöleltük volna egymást, elkezdtem körözni körülötte a biciklivel, mintha egy kamerával „körschwenket” csináltam volna, így beszélgettünk. Az egész olyan szürreális volt, de valahogy így jött ki. Csak semmi érintkezés.
De a legszürreálisabb az volt, amikor megérkeztünk a gyerekekkel a szingapúri Forma–1-es pályához, ami a város közepén helyezkedik el. Emiatt sajnálom leginkább, hogy nem volt nálam a telefonom…
Minden teljesen üres volt, csak mi jártunk arra, így teljesen közel mehettünk az istállókhoz, azokhoz a szent helyekhez, ahol Kimi Raikönnen vagy Hamilton készül.
Egy lélek nem járt arra, minden elhagyatott volt
A gyerekek persze örültek, hogy nem kell a turistákat kerülgetniük, nem kell a csengőt használniuk, és olyan gyorsan száguldozhatnak, amennyire csak akarnak.
A gyerekeknek most egyáltalán nincs iskola, előrehozták a tavaszi szünetet, de előtte is egy hétig már távoktatásban tanultak. Igaz, ők magániskolába járnak – az állami iskolák még most nyitva vannak, csak hetente egy nap távoktatást tartanak. A szülők közül is majdnem mindenki otthonról dolgozik, ha pedig nem tud, akkor egyhetes váltásban, mert bizonyos munkahelyen két csoportra osztották a dolgozókat: az egyik héten az egyik csapat jár be, a másik pedig otthonról dolgozik.
De a kisebb vállalkozások – ugyanúgy, mint mindenhol – sorra mennek tönkre. Az egyik barátnőm például tíz éve alapított egy rendezvényszervező céget, ami két hónap alatt teljesen befuccsolt. A másik barátnőm, aki a legnagyobb edzőtermet üzemeltette Szingapúrban, csütörtökön bezárt, és nem tudni, mikor nyithat újra. Mindkettejüknek az a szerencséje, hogy a férjük még dolgozik és jól keres.
Én egyelőre úgy érzem, nincs veszélyben a munkám és ezáltal a megélhetésünk, de ha mégis leépítenének, akkor nem is tudom, mi lenne, mert a törvények értelmében ebben az esetben négy héten belül el kellene hagynom az országot. De én már nem tudok magamra venni ennyi aggodalmat – úgy élem az életem, hogy lesz, ami lesz. Ezt a munkát, amit most végzek, egyébként bárhonnan tudnám csinálni, csak hát… jó itt élni.
Pénteken – amikor még nem otthonról dolgoztunk – megjelent pár ember az irodánkban a Munkaügyi Minisztériumból, akik lemérték, hogy ki milyen távolságra ül egymástól, és ragasztószalagokat hagytak maguk után, hogy mekkora távolságot kell tartanunk. Vagyis nálunk mindent ellenőriznek.
Tény, hogy Szingapúr egypártrendszerben működik, de valahogy mindenki bízik a politikusokban
Az állam pedig rengeteg pénzt fektet beléjük: ösztöndíjakkal támogatják, hogy a világ legjobb egyetemein tanuljanak, és a fizetésük is a világon az egyik legmagasabb. De ez itt azt jelenti, hogy a legképzettebb, legjobb emberek dolgoznak az államigazgatásban és a kormányban. Naponta kétszer küldenek üzenetet a telefonunkra a pontos adatokkal – hány új megbetegedés, hány haláleset van jelen pillanatban, és milyen új intézkedéseknek kell eleget tennünk, vagy mire vigyázzunk.
Bár ez úgy hangozhat, mintha a „Big Brother” figyelne ránk, de valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az elmúlt három hónapban összesen kétszer érzékeltem pánikot: valamikor februárban, amikor mindenki rohant bevásárolni a szupermarketekbe, de aztán kaptunk egy üzenetet a kormánytól, hogy lesz elég élelmiszer mindenkinek, és akkor lecsillapodtak a kedélyek, és aztán két héttel ezelőtt, amikor kijött a hír, hogy lezárják a határt Malajzia felé. Mivel egy napra rá jött az értesítés, hogy az élelmiszerellátást ez nem érinti, a második vásárlási láz is hamar lecsillapodott.
Azt hiszem, jól leírja a szingapúri állapotokat, hogy mi történik azokkal az állandó lakosaival, akik Nagy-Britanniából vagy az Egyesült Államokból siettek haza márciusban, már a narancssárga zóna idején (onnan érkezett ugyanis a legtöbb fertőző eset az utóbbi hetekben): egy ötcsillagos luxushotelben kell letölteniük a karantén 14 napos idejét, kilátással a tengerre és a pálmafákra. A kontinentális reggelijüket pedig természetesen a king-size ágyukba kapják – az állam, pontosabban az adófizetők kontójára.
Lívia
A képek a szerző tulajdona!