Steiner Kristóf: „Egyszerűen hagynunk kell az embereket hinni”

–

Az én (hit)vallásom 

Az első gyerekkori emlékem az iszlámmal kapcsolatban egy Nostradamus „dokumentumfilm” volt, amit a szüleim barátainál néztünk a tévében. Nagyjából hétéves lehettem, de máig él a fejemben a riadalmas zene, amellyel a film szemléltette az 1500-as években élt francia asztrológus jóslatát, mely szerint az „iszlám” és a „nyugat” összecsapása hozza majd a harmadik, minden korábbinál pusztítóbb világháborút. Nem valami szép emlék. 

Az sem segített, hogy magyar gyerekdaloktól – mely szerint török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja – az Egri csillagokig a holdsarló és csillag mindenütt fenyegető ómenként kísértett, egészen addig, míg tizenkét évesen felfedeztem, hogy a szüleim egyik legjobb barátja történetesen arab, csak nekem erről nem volt tudomásom. Tizenhárom évesen már voltam olyan szerencsés, hogy a szüleim megtanítottak: hülyék mindenhol vannak, és a hittel való visszaélés nem egyenlő a spiritualitással és közösségépítéssel, amit a vallás nyújthat. 

Mert a vallás – bármilyen rossz hírnek örvend is némely körökben – nem egy hülye találmány.  

Mindenekelőtt fogadjuk el egyszerű tényként, hogy vannak olyan mély meggyőződéssel vallásos emberek, akik számára másféle megközelítés, mint az övék egyszerűen elfogadhatatlan. Ezt sokan már extrémizmusnak neveznék – pedig sok olyan vegánt, feministát vagy homoszexuális embert ismerek, aki képtelen elfogadni azt, aki diszkriminál. Extrémizmus volna kirekeszteni a kommunikációból, mi több, a jóról alkotott képünkből olyan embereket és eszméket, amelyek ellene vannak mindannak, amiben hiszünk?  

Én azt vallom, hogy az extrémizmus is „csak” egy címke – és nem kell messzire mennünk, ha olyan vallásos felekezetet keresünk, ami elszámolatlan milliókat nyel be havi szinten. A vallást használni, az emberek hitével visszaélni, Isten nevében ítélkezni egyidős az emberiséggel. De mindez nem elég arra, hogy megkérdőjelezzük a vallásosság érdemeit. 

Vallások köré civilizációk épültek – köztük a miénk is. A mi személyes vallásunk pedig mindenhol ott lehet, ahol bárki beszélget Istennel.  

Bábeli viszonyok 

Keresztény országba születtem, buddhista családban nevelkedtem, egy évtizedet éltem Izraelben, ahonnan rendszeresen átruccantam a Palesztin Autonómia területére. Mélyen alámerültem az Ábrahám-vallások tengerében, tíz év alatt bejártam mindent a betlehemi jászoltól a Golgotáig, ősi mikvékben – zsidó rituális fürdőkben – meditáltam a kabbalatanuló társaimmal, és jártam Náblusz régi törökfürdőjében, ahová a palesztin területek legvallásosabb városának férfiúi térnek be ima előtt. Voltak túlkapásaim mindenfelé – voltam szarkasztikus a kereszténységgel szemben, csak azért, mert a nagymamám katolicizmusát nem tudtam értelmezni, és Izraelbe költözésemkor sosem „arabellenesen”, de következetesen azzal zártam le beszélgetéseket, hogy „a zsidókat egész életükben üldözték – itt, ezen a helyen biztonságban kell lenniük”, miközben pontosan tudtam, hogy egy ország kormányának militáns döntései nem lehetnek összefüggésben hitbéli meggyőződéssel.

Azt hiszem, valahol mélyen szúrt még az a nemlétező tüske is, hogy jön az Iszlám Állam, és mind meghalunk, hiszen az egriek is csak forró szurokkal tudták távol tartani a törököket, és „Nostradamus is megmondta”… 

Szerencsére csak elég mélyre kellett mennem az ösztönös kíváncsiságom vezette ösvényen, hogy végérvényesen megértsem: vallásos emberből – igaz ez minden emberre – nincs két egyforma, így a vallást sem azonosíthatom velük.   

Alámerülés az iszlámban

Észak-Cipruson, egy mecsetben egy fiatal imámmal beszélgettünk, amikor megkérdeztem: „Jól tudom, hogy a muzulmánok hite szerint homoszexuálisnak lenni bűn?” A férfi mosolyogva válaszolt, a zavar legkisebb jelét sem mutatva: „Allah megmutatja majd, hogy mi a helyes út.” „Úgy érted, heteroszexuálissá tesz?” „Én ezt nem tudom. Allah tudja.” Majd megjegyezte: bármikor szeretettel lát minket a mecsetben, és örömmel beszélget velünk az iszlámról, amikor pedig megtudta, hogy a párom zsidó, egyenesen felcsillant a szeme. „Kevés zsidóval találkozom, és keresztényekkel is csak ritkán beszélgethetek” – mondta őszinte érdeklődéssel, már-már gyermeki izgatottsággal a hangjában.

„Az ószövetség fináléjáig olyan sok mindenben egyetértünk – ami utána következett szerintük, szerintetek, és szerintünk, az igazából nem zárja ki egymást” – zárta le Nimi aznapra. Amikor pedig néhány hónappal később Isztambul zsidónegyedében sétálgatva elénk állt egy idős bácsika, és miután megajándékozott két zsebnyi gyümölccsel, felolvastatott velünk egy kézzel írt szöveget, majd megölelt minket, és sosem láttuk többet – de még aznap megtudtuk, hogy hupsz, véletlenül muszlimok lettünk. 

Túl sok minden történik körülöttünk ahhoz, hogy tudatalatti iszlamofóbiában éljük a mindennapjainkat és neveljük a gyerekeinket

– kábé ez volt a motivációm, amikor törökországi utazásunkon felkerestem Arzu Altinayt, a Walks in Europe alapítóját. Az Észtországban élő török üzletasszony a szülővárosában, Isztambulban építette fel ügynökségét, mely a személyes érdeklődési kör szűkítésével segít a kíváncsi utazókon: vannak gasztroséták, „kötelező látni”-kűrök, boszporuszi hajókázások, ám ami sehol máshol nincs, az az „ismerkedés az Iszlámmal” séta. A három mecsetet végigjáró utazás során felmerülhet az összes „minden, amit tudni akartál az Iszlámról, de ne merted megkérdezni” sztereotípia, de egy naponta ötször imádkozó hithű muzulmán is varázslatos élményként élné meg. 

Hallgattunk imát föld alatti mecsetben, ahol idegenvezetőnk, a muzulmán családból származó Güzin Sapmaz elmesélte, hogyan járulnak az itt nyugvó első konstantinápolyi muzulmán halottak sírjaihoz az emberek kívánságokkal és kérésekkel – pedig a hitben szó sincs hasonlóról, ahogyan Mohamed az ötszöri imádkozást sem említette.

„Rengeteg dolog van a vallásban, ami afféle hagyományként terjedt el” – tette hozzá, amint elsétáltunk a nőknek kijelölt imahely mellett. „És még több minden, ami egy az egyben visszaköszön a kabbala-tanulmányaimból Izraelben.” 

Előző nap épp egy kerengődervis-ceremónián vettem észre, hogy a szúfi szerzetesek úgy zuhannak szakrális transzba a folyamatos pörgés közben, hogy bal tenyerüket felfelé, jobb tenyerüket a föld felé tartják – a kabbala tanai szerint a bal a befogadó felünk, míg a jobbal adunk vissza a világnak. 

Egyek vagyunk

Végig jártuk a Karaköy-negyed ódon utcácskáit, ahol egészen a hetvenes évek közepéig éltek zsidók, mi több, a negyedet törökül beszélő zsidókról nevezték el anno, és megérkeztünk az Arap mecsetbe, amely a város első muzulmán imahelye volt – az épület alapjai azonban természetesen templomként épültek. „Nálunk, Magyarországon pedig hány olyan templom van, amely eredetileg mecset volt” – morfondíroztam, ám mostanra őszintén azt gondolom, hogy minden vallás temploma szent, ha más miatt nem, hát azért, mert ha sok ember egyvalamiben hisz, az energiát generál, legyen szó sámándobokról, müezzin énekéről, déli harangszóról vagy a sófár énekéről, amikor véget ér a jóm kippuri böjt. 

Amikor Jerikóban egy görögkatolikus sziklatemplomban elolvastam, hogyan kísértette meg Jézust háromszor a Sátán, ugyanazt éreztem, mint mikor a szamaritánusok szent hegyén szelfiztem Ábrahámmal, aki itt áldozta fel (majdnem) Izsákot. Amikor elmegyek a siratófalhoz, és megérintve mindig olyan érzésem van, mintha kicsit élne és lélegezne, az nem zárja ki azt, hogy aztán a fal feletti hídon átmenjek az AlAqsa mecset kertjébe, és áhítattal bámuljam a Szikla mecset aranykupoláját – Mohamed innen indult útnak.  A sétánk – egy mennyei babfőzeléket, és lélekmelengető török teát leszámítva – Szulejmán oszmán szultán mecsetében ért véget.

„Az arab betűknek van számértéke?” – kérdeztem, Güzin pedig bólogatott: „Természetesen.” A vallás egy ponton minden esetben összefügg csillagállásokkal és a világ forgásával.  

„Vannak barátaim, akik szerint ha elégszer elismételsz egy imát, számérték szerint összerakod a csodát, és megvalósul a kívánságod” – nevetett a vezetőnk, én pedig arra gondoltam, milyen kevés választja el mindezt a, „te teremted a valóságod”, „a vonzás törvénye működik”, és a „fake it till you make it” Insta-mottóktól, amikben önmagukat cseppet sem vallásos emberek is őszintén hisznek. Csak nekik nem a pap, az imám vagy a rabbi mondta, hanem a life coach. 

Szkeptikusnak lenni egy vallással kapcsolatban annyi, mint szkeptikusnak lenni bármi mással kapcsolatban. Ez a két meleg fiú – mondom magunkra –, akikből a legtöbben azt se néznék ki, hogy egy falusi kocsmából bántódás nélkül térjenek ki, olyan helyeket jártak be, amelyektől annyi igazolatlan rettegés választ el minket, hogy fájdalmas belegondolni is. 

Vallással ismerkedni, és az egyes térítő-hadjáratok tanulságait levonva annak érdemi mondandójára figyelni, hasznos dolog. Feloldja a másmilyenséggel való félelmet.  

Ami elválaszt, és ami összeköt

Minden közösséget emberek alkotnak, és mikor sokan leszünk egy ügy körül, az érdekek is megjelennek – de aki (teszem azt) az én könyvemet lobogtatva gyújt fel falvakat, mert félreértelmezte a „nagy tűzön megpirítom” részt, az nem engem vagy a könyvemet kompromittálja, hanem önmagát. Erről pedig végképp meggyőzött az isztambuli pop-up vacsoránk, ahol újonnan szerzett török és magyar barátaink mellett egy iráni párral is találkoztunk. Két órányi – öt percesnek tűnő – beszélgetése után a párom, Nimi – aki Izraelben született, és nőtt fel – felém fordult: „Ez volt az első alkalom, hogy iráni emberekkel beszélgethettem” – ez pedig egyszerre hangzott örömteli és végtelenül szomorú megállapításnak. 

Ha valaha elítéltünk valakit azért, mert kirekesztett másokat, egyszerűen hagynunk kell az embereket hinni. Még hihetünk is a hitük nagy igazságaiban – akkor is, ha nem mindennel értünk egyet, vagy épp egyszerűen csak nem értjük. Amit pedig nem értünk, arra inkább jobb érdeklődve tekintenünk, mint gyűlölködve.