Egyidejűleg egyvalamitől tudunk rettegni

A koronavírus jött és Gréta ment. Összefüggések számára nincsen tér. Pedig a klímavédelem szempontjából éppen a koronavírus-járvány világít rá okokra és okozatokra. Majdnem függetlenül attól, hogy (ahogyan reméljük) a járvány lecseng-e –valóban sok elődjéhez hasonlóan – a tavaszi napsütéssel, vagy tovább tombol és szedi áldozatait, hatásai maradandók lesznek, még ha mi, emberek feledékenyek vagyunk is. 

Ha ránézünk a vírus elterjedését illusztráló térképekre, adódik a következtetés:

a járványt a globális ipar, a kereskedelem és a tömegturizmus teszi határtalanná.

Ipari központokból az utazó multinacionális szakértőkön csapatokban importált munkásokon idegenforgalmi-, sport- és kulturális tömeglátványosságok ellenőrizhetetlenül özönlő látogatóin keresztül járja be a világot. Igazságtalan. Nem a magán-jetek és magán-yachtok fedélzetén utazik. Leginkább a zsúfolt repülőtereket, a fapados légitársaságokat és a nyugdíjasok tömegeit szállító óceánjárókat, a tömegközlekedési eszközöket és a menekülttáborokat kedveli. 

Kényszerű ébresztő

Talán nem is nagyon korai a felismerés: ez a nem is túlságosan agresszív vírus véget vethet egyfajta világlátásnak. Ha nem ez, majd a következő, amely a biológusok szerint kiszámíthatóan megérkezik. Hét és fél milliárd ember soha nem juthat el a Szent Péter bazilikába. Nem láthatjuk mindannyian az Akropoliszt és a New York-i Szabadság szobrot. Nem jutunk el együtt a velencei vagy a riói karneválra. Nem vásárolhatunk következmények nélkül a bolygót körbeutazó gyümölcsöket és iparcikkeket, nem igaz, hogy ma Budapesten és holnap Sanghajban lehetünk mindannyian.

Nem igaz, hogy határtalanul élhetünk.

A yokohamai és a karibi karanténhajókról sugárzott pánikbeszámolók után befagytak a foglalások a luxus óceánjárók következő föld körüli utazásaira.  A koronavírus és minden további világjárvány eddig nem mérlegelt veszélyforrás. Ezután nemcsak hogy – mint nagyszüleink száz éve –, minden távoli utazás előtt tájékozódni fogunk a járványügyi helyzetről, de számítanunk kell az elképzelhetetlenre is. Arra, hogy hetekre bezárnak minket több száz vagy több ezer beteg ember közé.

Mindenütt jó, de legjobb…

Egyre kevésbé fogunk fölösleges kockázatot vállalni. Folyományként a vis maior miatti keresletcsökkenésre hivatkozva a légitársaságok lemondhatnak repülőgép-rendeléseket, a tengerparti sólyákon maradhatnak épülő óceánjárók. Lemondhatnak régóta előkészített sportversenyeket, fesztiválokat. Beragadhatnak a hitelek, vészféket húzhat a világgazdaság. A többségnek le kell mondania a világ személyes megismerhetőségének illúziójáról. Kevesebbet fogunk utazni.

Felértékelődnek a helyben termelt élelmiszerek, a helybe szállított illúziók.

A lapos képernyő előtt csodálhatjuk a magán-yachtok és jetek luxusát, járhatjuk be az Uffizi és a Tate folyosóit, szurkolhatunk távolról sportversenyek résztvevőinek, csodálhatjuk a fesztiváli forgatagról készült színes beszámolókat, és szippanthatunk képzeletünkben mélyet a kanadai erdők fenyőgyantaszagú levegőjéből. A lassuló gazdaságban sokunknak be kell érnünk hosszabb ideig használható ruhákkal, kevesebb cipővel és évekig használt okostelefonnal.

Örömök az ürümben

Az előző évtizedekben rohamosan összezsugorodott Föld visszanyer valamit korábbi dimenziójából. Az élővilág meghozza a döntéseket, amelyekre politikusaink, gazdasági vezetőink, a piac és mi magunk képtelenek voltunk. Az emberiséget nagyobb erők lekényszerítik a folyamatos növekedés és a gyorsuló fogyasztás pályájáról.  

A koronavírus a klímának többet használhat, mint három be nem tartott nemzetközi egyezmény és öt davosi fórum.

Abban nem vagyok biztos, hogy ez bárkinek megelégedésre adhat okot, de legalább megtaníthat bennünket összefüggésekben gondolkodni, és ha szerencsések vagyunk, egy következő lépcsőben újra megtalálhatjuk a boldogság fogyasztáson túli dimenzióit.   

Jásdi István