Persze vannak fokozatok. Szépen, fokozatosan, felfelé haladva az önismereti skálán újabb és újabb kihívásokkal tesztelnek minket.

Ma, a közösségi oldalak világában a kihívások száma szinte végtelen.

Már nemcsak az a kérdés, magunkat ismerjük-e, hanem az is, hogy reálisan látjuk-e a másik virtuális életét, vagy csak nemlétező tulajdonságokkal ruházzuk fel a saját – vélt – hiányosságainkhoz képest.

Hat évvel ezelőtt kezdtem el instázni. Évekig angolul írtam, pár száz amerikai követő nagyon rám harapott. Aztán elkezdtem magyarul írni, és ugrásszerűen megnőtt a követők száma és a pár százból lett egy-két ezer, majd másfél év után több mint tizenegyezer.

Mindig is ügyeltem rá, hogy amit kiteszek, az valósághű legyen, az egész instázás részemről legyen teljesen természetes, már ha ez lehetséges a virtuális térben. Sosem posztoltam úgy, hogy előtte kisakkoztam, mikor kéne kitennem, hogy a lehető legtöbben lássák. Nem smúzoltam nagy követőbázisú influenszerekkel csak azért, hogy megosszanak vagy bekövessenek. Nem használtam több tucat hashtaget.

Félre ne értsetek, ezeket sem ítélem el, csak én az egész Insta-témába nem kívántam ennél több energiát fektetni. Az írásokba, a képekbe igen, az online társadalmi életben viszont nem nagyon vettem részt soha, mert az a való élettől veszi el az időt. Mint mindenhová, ide is az őszinte véleményemet, gondolataimat írom le, szeretek fotózni is, és szuper, hogy ezt tudom úgy csinálni, hogy mást is érdekel anyukámon kívül.

Viszont a követőtábor megnövekedésével egy zavarba ejtő jelenséget kezdtem megfigyelni.

Hiába írok arról, hogy épp überfos napunk volt és megbuktam – nemhogy anyaként, de – emberként is, vagy hiába teszek ki képet a kupi közepén felborult egyetlen karácsonyi dekorelemről, akkor is egyre több olyan üzenetet kapok, hogy én biztos mindig türelmes vagyok, nálunk tuti, hogy mindig béke van, rend, nyugalom, példaértékű anya és feleség vagyok, a mi családunk tökéletes.

Gondoltam, megkérdezem a követőket, milyen lehetek vajon szerintük a való életben. Milyennek képzelnek az Insta-oldalam alapján, kíváncsi voltam, vajon annak ellenére, hogy mindig önazonos próbálok lenni, vajon a rólam kialakult kép hasonlít-e ahhoz, amilyennek én látom magam.

Az eredmény tanulságos volt. Két tábor jött létre: az egyik reálisan látott, amit sikerként könyveltem el, magyarul az „üzenet” átment. Mindent túlgondolós vagyok, mindig a jóra törekvős, sokat hibázós, de azokat elismerős, lobbanékony, szeretetteljes nőnek látnak, akinek mindene a családja, a gyerekei. Stimmel.

A másik tábor viszont szétidealizált. Hogy nálunk mindig béke van, a gyerekek sosem veszekednek, hogy az én türelmemnek sosincs vége, az otthonunk mindig pékségillatú, mindig egészséges étel kerül az asztalra, mintaanya, mintafeleség, mintaháziasszony vagyok. Hiába írok az ellenkezőjéről.

Magyarul mindegy, hogy mennyire törekszem autentikusnak, hitelesnek, önazonosnak maradni, aki ideált keres, az megtalálja a tökéletességet egy olyan oldalon is, ami a tökéletlenségről (is) szól.

Ehhez képest az egy-egy WMN-cikkem alatti kommentek alapján nagyobb a képzavar, és ha ne adj' isten, komolyan vennék minden véleményt, ha önismeretben és önértékelésben nagyobb lenne a lemaradásom, akkor már biztos kikészültem volna.

Voltam már gyerekgyilkosságra buzdító, részeg ribanc, aki bárkinek szétteszi a lábát, liberálfeminista Soros-bérenc, aki buzit nevel a fiából, nyavalygó picsa, aki minek szült gyereket, hazaáruló, volt a fejemen haj helyett halott asszony muffja, látszott (!) már rajtam, hogy büdös vagyok, és a gyerekeimet, sőt, a férjemet is sajnálták már, hogy ilyen borzalommal verte meg őket a Jóisten, mint én.

Nyilván észrevettem ezeket a „csodás” megjegyzéseket, de nem tudtak megrázni. Tudtam, hogy mindebből egy szó sem igaz, innentől kezdve a leráztam a pocskondiázást magamról.

Írhat, posztolhat az ember bármit. Ahol jót akarnak belénk látni, ott jót fognak, és ahol rosszat, ott mi leszünk a sátán.

Talán furcsa, de én mindig a valóságot tartom a legizgalmasabbnak, követőként és bloggerként is. A kitárulkozást, az őszinte, emberi mondanivalót. Lehet hazudni, de minek? Hogy irigyeljenek? Hogy ha már mi nem tudjuk értékelni, amink van, akkor majd hátha mások rajongásától jobban érezhetjük magunkat?

De hát annyian tolják a tökéletessé filterezett életüket az arcunkba, hogy már fel sem merül bennünk: az élet nem felülnézetben zajlik és a hétköznapokban ritkán fekszik decemberben egy tulipán a bögrénk mellett!

Ha ilyet látunk, már olyan természetes, eszünkbe sem jut, hogy ez csak egy megkomponált fotó.

Olyannyira megszoktuk, hogy egy influenszer mindig csodálatos, hogy akkor sem hisszük el az ellenkezőjét, ha már szinte ordibálja: „srácok, itt ugyanúgy seggtörlés követi a nagydolgot, és ha azt mondom, nehéz napunk van, akkor elhihetitek, kurva nehéz napunk van, ordibálás, sírás, amit akartok”.

Érdekes ez, hogy milyen benyomást keltünk virtuálisan, és mit látunk bele vadidegenek gondosan megtervezett képeibe. Még érdekesebb, hogy ha az önismereti skálán még nagyon bizonytalanul lépkedünk, akkor végtelenül veszélyes az online tér.

Veszélyes fogyasztóként és tartalomgyártóként is. Fogyasztóként a jó ég tudja, mit nyomhatnak le a torkunkon, mi minden miatt érezhetjük magunkat senkinek. Tartalomgyártóként viszont bármit is teszünk ki, utánunk a vízözön, mert akármi is volt a szándékunk, az, hogy ki mit vesz le magának belőle, már nem rajtunk múlik, csak az, hogy hogyan kezeljük a rólunk kialakult képet és mit hiszünk el belőle.

Szóval a tartalomnak mindegy, melyik oldalán állunk: egészséges önismeret nélkül a padlóra fogunk kerülni.

Vagy vissza a falvédőre.

Virtuális téren innen és túl.

Szabó Anna Eszter

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van