Már hónapok óta nem voltam a misén. Tudom, rossz keresztény vagyok. Bár… nem. Nem tudom. Miért a misén való ülés tesz engem jó kereszténnyé? Oh, persze, ezt nem szabad ilyen sarkítva értelmezni, ez ennél sokkal többrétegű dolog. Értem én, ha akarom… De őszintén? Nem mindig akarom.

A házasság hete van, és én vetettem fel egyik nap a férjemnek, hogy most vasárnap menjünk el a misére. Nekem személy szerint lelki és eszmei táplálékra mindennap szükségem van, úgy mint: könyv, zene, beszélgetés, film, a saját gondolataim, meseolvasás a gyermekeimnek… Hazudnék, ha azt állítanám, a lelki táplálék miatt akartam a misén ott lenni. Valójában vágytam egy kis csendre, elmélyülésre.

A család zaja az elmúlt hónapokban jócskán lefárasztott, és a templomban ülni, magamba nézni, önvizsgálatot tartani, az Agnus Dei-t énekelni, közösen imádkozni jó választásnak tűnt erre a napsütéses vasárnapra.

A mi falunkban a pap nem igazán ékesszóló. Sokszor nehezen érthető, olykor elveszik a mondat végére az indításakor talán még meglévő cél. Valahányszor hallgattam őt, Isten látja lelkem, igyekeztem minden idegszálammal rá figyelni, kivéve, amikor a fiam ledobta a matchboxot a pad alá, vagy amikor a mögöttem ülő padból rám köhögött a néni, vagy amikor a kórus tizenöt különböző irányból próbálta eltalálni a kezdőhangot. Szóval, a plébánosunk nem az a tanító fajta, aki gondolatokat ébreszt, aki indulattal támadja a bűnt, és nagy szívvel hirdeti a szeretet igéjét. Inkább amolyan kedves jelenség, aki megteszi, amely feladatokat Isten szolgájaként az egyház rendelt számára, de mindezt halkan, akadozva és szenvedély nélkül.

A templom kapuja felett molinót lengetett a szél. El sem olvastam, annyira koncentráltam, hogy kivételesen ne késsünk el, harangszóra már a padban üljünk. A férjem azonban elolvasta, felnevetett és fennhangon megkérdezte:

– Tényleg, pont Budapestre jön Jézus? Azt a betyárját neki!

Többen megbotránkozva néztek rá, és gyorsan besiettek a templomba. Zavartan silabizáltam a szélben mozgó molinó szövegét

„Találkozz Jézussal Budapesten!” Ez állt rajta, meg egy fényárban úszó ostya.

Nos, én nem nevettem, helyette az „Ó, Jézusom!” – sóhaj hagyta el a számat, majd betereltem a gyermekeimet magam előtt Isten házába. Rögvest felderült az arcom, amikor láttam, hogy fiatal, vendégpap lesz a mai prédikátor. Gondolatban megveregettem a vállam a jó megérzésért, hogy pont ezt a vasárnapot választottam.

Örömöm nem tartott soká.

– A házasság hete van, kedves testvérek, és Jézus fontos tanításai közül, azt szeretném kiemelni, amely a házasság felbontásáról szól…

Minden prédikáció alatt próbálok nemcsak a magam, hanem például a padokban ülő gyermekek vagy idősek fejével is gondolkozni, és gyakran mérget vennék rá, hogy a nagy többség számára (sokszor ide tartozom én is) az evangéliumokból felolvasott részek szövegértése körülbelül annyira lehetetlen, mint amennyire a csülkös pacal emészthetetlen egy újszülött számára. És ez – ahogy a hasonlatból is látszik – nem a hallgatóság, nem is a szöveg hibája, hanem azoké, akik ezt még mindig kötelezőnek érzik szó szerint interpretálni. Fiatal papunk ezúttal ezt a szokásos misebakit megfejelte:

– Sok bírálat ért az idősebb kollégáimtól, hogy prédikációimat nem elég ékesszólóan, hanem saját szavaimmal adom elő. Megpróbálom ezt a hibámat kiküszöbölni, és az előre leírt, hivatásomhoz méltóbb nyelven fogom felolvasni.

„Ó, ez de jó ötlet!” – gondoltam akkor én magamban.

„Itt ez a fiatal kolléga, aki a hallgatóság nyelvén akar a hallgatósághoz szólni, tegyünk hát ellene, állítsuk meg ezt a förtelmet, még a végén több hívő jönne be templomainkba.”

Valahogy így történhetett az, hogy ezt a friss, fiatal, kedves papot elindították okos tanítói azon az úton, mely végül olyan gondolatok hangsúlyozásához vezette őt, mint például: „Akármi legyen is, kedves testvérek, el ne váljatok, mondá Jézus”.

Nem így hangzott persze cirkalmas mondatainak felolvasása. Ennél sokkal hosszabb, sokkal fájdalmasabb és egyszersmind szégyenteljes is volt a következő tíz perc. Olyannyira, hogy több ízben erősen elgondolkodtam, hogyan tudnék minél feltűnőbben és felháborodottan kitörni a templomból. A házasság hetének vasárnapi miséjén ugyanis számtalanszor mártotta meg mellkasomban a kést a mondat: „A férj elbocsájthatja az asszonyt, ha az…” Nem, ne gondoljátok, hogy fordított változat is volt. A férj bocsájthatja el… az asszony álljon addig szépen a szőnyeg szélén, míg a férj eldönti, Jézus szerint, elbocsássa-e, vagy sem.

És végül azt ecsetelte hosszan a jó prédikátor, hogy a házasságon belüli paráználkodást, Jézus tanítása szerint az asszonynak meg kell bocsájtania (ja, az fel sem merült, hogy asszonyka merészelne más felé fordulni), hisz maga a házasság megkötése volt már a nagybetűs MEGBOCSÁTÁS, mely minden utána következő dolgot zárójelbe is tett.

Nem, nem mondtam ki hangosan, hogy: „Mi a franc?”. És nem, nem álltam fel, hogy: „Hé, tegye fel a kezét, aki szerint az itt elhangzott gondolatok nemcsak sértők, de égbekiáltó baromságok is!”

Helyette megsimogattam a kisfiam fejét, aki hál' istennek egyáltalán nem figyelt oda egész végig, elmélyülten hajtogatta helyette a csokipapírt, és boldogan mutogatta nekem, hogy milyen ügyes. Remélem, a többiek sem figyeltek oda, remélem, a plébános úr is csak azért írta le ezt a rengeteg avítt marhaságot, mert nem figyelt oda.

Nem figyelt oda, amikor Jézus szeretetre tanította az embert, nem külön a nőt meg a férfit eltérő szeretetre, hanem egyformára! Nem figyelt oda, akkor sem, amikor az elmúlt hónapban több hír is szólt arról, hogy férjek válás helyett a gyilkosságot választották. És az egyház bizonyos képviselői nem igazán figyeltek oda, mondjuk, az elmúlt… kétezer évben.

A mise véget ért, menjetek békével! Csak el ne felejtsétek, hogy nem válunk, mert „egy jó asszony mindent megbocsájt”!

E. V.

Kiemelt képünk illusztráció