–

Az utóbbi tíz évben egészen bravúros sebességgel tanultam meg jegyzetelni. Ez roppant hasznos tudás, hiszen bármikor kerülhetek olyan helyzetbe (és persze kerültem is, hála a technika ördögének), hogy nincs lehetőségem hang- vagy képrögzítésre interjú közben. Régimódinak tűnhet, de a mai napig mindig hordok magamnál egy noteszt, amibe szinte mindent képes vagyok leírni, ami elhangzik. Általában keveréknyelven, tele saját magam fejlesztette rövidítésekkel és jelekkel, amelyekből pikk-pakk képes vagyok felidézni és összerakni az interjút. Mivel nagyon gyakran (zajos környezetben, lemerülő telefonnal stb.) ezek a jegyzetek jelentik a biztonságot a számomra, az évek során egyre akkurátusabban ragaszkodtam az elhangzott szavakhoz. „Úristen, MINDENT le kell írnom, hiszen tökéletesen vissza kell adnom az interjú hangulatát! Mi lesz, ha a felvételen nem hallatszik semmi?”

Mindez egy idő után kezdett megszállottsággá válni. Tavaly például azt kérték, írjam én az összefoglalót a júniusi Hello, WMN!-ről – tizenhat (!) A4-es oldalt jegyzeteltem tele a laptopomon Enterek nélkül, szimpla sorközzel. Több időbe telt kigyomlálni a jegyzeteimet, mintha emlékezetből leírtam volna az elhangzottakat.

Innen szép nyerni

Szóval egyrészt büszke vagyok magamra, hogy egyszerre tudok figyelni az interjúalanyra és átkozottul gyorsan írni a szavait – másrészt ennek a szokásnak a tapasztalataim szerint van két rendkívül káros mellékhatása.

1. MINDENT, de tényleg mindent lejegyzetelek egy átlagos értekezleten is. Ez állati praktikus, amikor interjút készítek, viszont húsz perc után átláthatatlanná teszi a legszebb noteszlapot is. Merthogy a sok jegyzetnek sok hely kell, én pedig hiába próbálkozom hónapok óta azzal, hogy csak a kulcsszavakat írjam le, a tízéves reflexek egyszerűen pavlovi módon lépnek működésbe, és nem győzök nyilazgatni, mit hol folytattam egy adott oldalpáron.

2. A fentiek miatt (és egyébként eredendően is) olyan rondán írok, hogy gyakran én magam sem tudom kibogozni, mit is jegyeztem le.

Ez a két pont pedig együtt azt okozta, hogy a határidőnaplóim általában úgy festettek (különösen a tavalyi), mint egy Hieronymus Bosch-jelenet kissé ittas leiratozása.

Mindez persze nem független attól, hogy az utóbbi hónapokban rengeteg adminisztrációs feladat hárult rám, ráadásul egy új szerkesztőség ritmusát, beosztását, rendszerét kellett megszoknom, ami miatt megsokasodtak a jegyzetelnivalók is.

Tanár úr, én készültem!

Azt gondoltam, a legjobb, ha mindenre külön füzetet tartok fenn – gyorsan kiderült, hogy ez baromság, hiszen annyira szét vagyok esve, hogy mindig azt hagyom otthon, amelyikre szükségem volna. (Ha meg nem, akkor gerincferdülésem lesz a cipekedéstől.)

Ez az egész helyzet maga volt a 22-es csapdája: szerettem volna átláthatóvá tenni a dolgaimat, ehhez azonban meg kellett volna tanulnom rendszerezni azt, amivel rendszerezhetem őket. Hát, köszi.

Muszáj volt tennem valamit, csak még azt nem tudtam, merre is vagyok arccal.

Vótmá ilyen

Amikor a lakásfelújítás és költözés után a lakásban hónapok alatt sem akart alábbhagyni a káosz (mert egyszerűen képtelen voltam eldönteni, milyen típusú tárolórendszerre lenne szükségünk, így aztán zsákokból és dobozokból éltünk), végső elkeseredésemben besétáltam egy könyvesboltba, és megvettem Marie Kondo rendrakós könyvét.

Ha engem kérdeztek, elég szánalmasan hangzik, de vállalom.

És most biztos lesznek húszan, akik idekommentelik, hogy mennyire ostoba vagyok, hiszen minden normális ember TUDJA, hogyan kell rendet rakni, de nem érdekel. Mindig mindenhol vannak olyanok, akik szerint pelenkás korodban kellett volna megtanulnod az ilyesmit, élére állított legókkal meg mit tudom én, genetikailag öröklődik, úgyhogy én megszívtam.

Ha így van is, szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki megszívta, vagy nem figyelt oda pelenkás korában, mert épp popsikenőccsel mázolta ki a falat, úgyhogy szeretném elmondani: a rendszerezés tanulható.

Nevessetek, de Marie Kondo nyomán megtanultam átlátni a káoszt – és ha kupleráj van is a lakásban, legalább tudom, MIÉRT van, és mit kellene tenni, hogy ne legyen. Az más kérdés, nekiállok-e este tizenegykor ruhákat pakolászni (nem).

Szóval azt már tudtam, hogy azért nem vagyok teljesen reménytelen eset, ezért arra gondoltam, „megmarikondózom” a határidőnaplómat is. Jó, de mivel? Hogyan? Egyáltalán: hogy kezd hozzá az ilyesmihez az ember?

Vérszemet kaptam

Az értekezleteken általában Dián Dóri ül mellettem, aki egy saját kezűleg összeállított, pöpec kis Bullet Journalt visz, amit én minden alkalommal fátyolos tekintettel és fel-felbugyogó sárga irigységgel nézek.

Dóri szerint nagyon könnyű megtanulni a módszert, igaz, Dóri nem lát bele (hála istennek) a fejembe, szóval akár még túl is becsülhet engem.

De arra gondoltam, egy próbát talán megér, ha pedig csinálom, akkor csináljam rendesen, tudományos alapokon meg minden, úgyhogy beszereztem Ryder Carroll A Bullet Journal módszer című könyvét, ami ennek a fajta naplózási-jegyzetelési őrületnek az elindítója volt világszerte.

Lássuk a medvét!

Az viszonylag gyorsan kiderült – és erre egyébként épp maga a szerző hívja fel a figyelmet –, hogy ezt a módszert személyre kell szabni. Azaz: elsősorban irányelveket fogalmaz meg, illetve lehetőséget ad egy komplex rendszer megértésére, de az rajtunk múlik, mindebből mit alkalmazunk és mit nem.

Magát a rendszert azért nem fejteném itt ki, mert előttem megtették már (ITT és ITT). Én inkább azt mesélem el, hogyan gyomláltam ki a katyvaszt magam körül a könyv és némi önvizsgálat segítségével.

Mi az, ami biztosan nem működne nálam?

Elég pesszimistán hangzik, de elsőként ezt a kérdést tettem fel, még mielőtt olyasmibe lovaltam volna bele magam, ami csúfos kudarccal végződne. Két pontot találtam, ami nálam tutira offos: az első a „majd én szépen megrajzolgatom a saját naptáramat”, a második pedig az, hogy a tennivalókon kívül az eseményeket is naplózzam. El is mondom, miért.

Diszkalkuliás vagyok, a csillagjegyem viszont Szűz, úgyhogy idegállapotba jövök mindentől, ami nem szép és harmonikus (lásd az eddigi naplóimat). Emiatt konkrétan

napokig kattogtam azon, hogy mégis hogyan kezdhetnék hozzá egy teljesen üres füzetben a dátumosdihoz, ha épp csak a számokat nem tudom normálisan kezelni? Ha elrontom, vagy attól akadok ki, hogy hibajavítózni kell, és ronda lesz – vagy észre se veszem, hogy elrontottam a számozást, és elkövetek valami végzetes bakit.

(Tavaly lecsesztem az egyik diákomat, amiért nem volt ott a személyes konzultáción – de valójában én mentem oda egy nappal előbb. Szóval ez nagyon is valós veszély!)

Ezt kivédendő olyan határidőnaplót választottam, ami segít ugyan a napok követésében, de teljesen a saját ízlésem szerint alakíthatom: a DOT For You IRKA BLANK nevű naplójában van egy havi tervező, azután pedig heti is, amely viszont rugalmasan alakítható – és van tengernyi hely jegyzetelni.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megnyugtató tud lenni, ha január első napjaiban leülök, és hosszú órákon át konkrét dátumokat, eseményeket írok le a havi tervezőmbe. Gondolom, sokan furcsán nézhettek rám, amikor január elején áprilisi konkrétumokról kérdezősködtem, de egészen felszabadító volt a saját prioritásaim szerint végigvenni az évet.

Ami pedig az események naplózását illeti, az már tényleg egyedi eset: mivel az újságírás mellett a szépírás is fontos része a mindennapjaimnak, muszáj hagynom valamit a fantáziámnak. Ha vázlatpontokba szedném a velem történteket, az agyam egyszerűen nem kezdene el irodalmi értelemben kattogni rajtuk, szóval a módszernek ezt a részét gyorsan elvetettem.

Mi az, ami segítene (és képes is vagyok rá)?

A naplóválasztásnál tulajdonképpen megkaptam erre a választ: legyek szabad, de azért valaki vezesse a kezem. Szóval szeretnék kapaszkodókat, de a speciális munkám miatt szükségem van a saját kis buborékomra is. A könyv rávezet arra, hogyan jegyzetelj okosan, egy nagyon logikus jelrendszerrel pedig azt is számontarthatom, hol tartok egy adott feladat elvégzésében.

Ez már csak azért is remek, mert amikor végre azt hittem, parádés listát készítettem a teendőimről, fél nap után egy összevissza satírozott absztrakt festmény nézett szembe velem. Abbéli örömömben ugyanis, hogy végre elvégeztem valamit, úgy áthuzigáltam, hogy ihaj. Cserébe elfelejtettem két másikat. Na, ennek vége.

A feladatok osztályozása szintén jól bevált, máris érzem, hogy hosszú távon segít megtanulni a helyes priorizálást. (Ehhez egyébként jól jött a Marie Forleo-könyv, amit nemrég olvastam.)

És akkor mondom a tutit

Azok, akik üvegcipellős hepiendet vártak a végére, legyenek szívesek arrébb állni. Nem mondanám, hogy hirtelen gyöngybetűkkel kezdtem írni, és szebben süt rám a nap. Bár tulajdonképpen egy kicsit kevésbé látom borúsnak a dolgokat már amiatt is, hogy például, ha megkérdezik, ráérek-e a jövő héten, meg tudom mondani, hogy igen vagy nem. A barátaim a megmondhatói, hogy az előző évem tükrében ez egy NAGY előrelépés.

Szóval a tuti az az, hogy megbeszéltem magammal: két lépcsőben fogom ezt az összeszedettség-dolgot megvalósítani. Van a csudiszép naplóm, és van egy kisebb, csini jegyzetfüzetem, ami elsődleges jegyzetelési felületként szolgál.

Azaz: először felviszem a csinibe rondán, kapkodva, kuszán (és még össze is firkálom értekezleten!), aztán a megbeszélés után leülök, és letisztázva mindent bejegyzek a helyére a határidőnaplómba.

Így elkerülöm a hibajavítózást meg az agybajt, amiért hússzor cserélgetjük a cikkek megjelenési dátumait. És még valami: kétszer írom le ugyanazt, duplán vésem az eszembe. Biztos vannak, akik elsőre is mindent megjegyeznek, hát én nem tartozom közéjük, ez viszont sokat segített.

És a verdikt

Leírva talán lassúnak és nehézkesnek tűnik ez a kettős jegyzetelés, de egyáltalán nem az, sőt: az értekezleten, illetve a napi hajtásban nem stresszelem magam azon, szépen írok-e, aztán pedig letisztázom mindazt, ami lejegyzeteltem. Szóval tulajdonképpen időt spórolok vele,

hiszen sokkal kevesebbszer kell ellenőriznem, akkor mit mikorra is írtam be pontosan.

Valószínűleg még jó pár hétbe-hónapba beletelik, amíg stabilan megáll nálam a módszer, és hozzászoktatom magam, de jó hír lehet a nálam is szétesettebbeknek, hogy van fény az alagút végén. Ha esetleg közben feltalálnám, hogyan lehet mindezt egyetlen gombnyomással megoldani, ígérem, megírom azt is. Addig viszont nagyon köszi, Ryder Carroll, jövök neked egy sörrel!

 

 Csepelyi Adri