Meglehetősen nagy váltás volt beleugrani Agios Georgios falucska madárcsiripelős nappalaiba és csillagfényes éjszakáiba, miután egész felnőtt életemben olyan ember voltam, aki baráti brunchcsal indította a hétvégét valamelyik cool bisztróban, és két-három hetente bizonyosan bulizott valahol – mondjuk úgy, nem visszafogottan. Mégis, a magam közel 38 évével úgy éreztem, készen állok: a nagyváros pörgése számomra már olyan volt, mint századszorra végignézni ugyanazt a filmet mindennap, bármilyen akciódús is. Az állandó embertömegtől már egyenesen a hideg rázott.

Nimi viszont egy tízessel fiatalabb, így ő kicsit hezitált – már csak azért is, mert egy darabig, amikor a költözés már tuti volt, de még nem voksoltunk a mi kis falunkra, Athén is képbe került mint további életünk lehetséges helyszíne. Gondoltam hát egy nagyot, azaz egy nagyon kicsit: mi volna, ha körülnéznék a görög fővárosban, mi minden akad a lehető legcsekélyebb összegért cserébe. Hamar kiderült, hogy az ingatlanokat kínáló honlapok és appok mind a büdzsénken felül kínálnak mindent és bármit, ellenben a Facebook Marketplace oldala meglepett: ráleltem egy húsz négyzetméteres kis szuterénre, ami raktárként van bejegyezve, és potom kétezer euróba kerül.

Tisztában voltam vele, hogy már megint egy meglehetősen megosztó döntésre szánom rá magam, de megnéztem, megszerettem, és megvettem, mondván: legrosszabb esetben itt tároljuk majd, ami nem fér be a kocsiba a falu felé menet, legjobb esetben meg pöpec kis glampinget rittyentünk belőle.

Sebtében kiszámoltam, hogy hatvaneurós árral számolva negyven ott töltött éjszaka alatt „visszanyerjük” a szuterén árát (az ügyvédi díjat is belekalkuláva), azaz ha csak havi három éjszakát töltünk Athénban, már akkor is egy év alatt megtérül, és mivel különös gyakorlatunk van benne, hogyan kell aprócska zugokat otthonos fészekké alakítani, Nimi is izgalmas feladatként tekintett a küldetésre.

A tér egy szabályos négyzet alakú pinceszoba, picinyke, üveg nélküli ablakkal az utcára. Szerencsénkre se nem dohos, se nem koromsötét, viszont közel sem a Ritz. Villany van, zuhanyzó viszont nincs, a mellékhelyiség pedig közös: az alagsori félszuterénlakások lakói osztották meg, míg szépen lassan nem lett mind komfortos, a miénket kivéve.

Első körben a zuhanyról gondoskodtunk: beiratkoztunk az utcánk végében működő wellnessklubba, hiszen szaunázni úgyis imádunk, így legalább minden athéni látogatásunkkor ürügyünk van rá.

Aztán megkezdődött a térrendezés: a sima betonpadlózatot a míkonoszi utcakövek mintájára fehér csíkokkal mázoltuk ki, volt egy körünk az IKEA-ban, ahol megvásároltuk a legolcsóbb és legkisebb – így a kocsiba is beférő – kinyitható kanapét, egy zsúrkocsiszerűséget afféle minibárnak, és egy ruhasínt. Jött még velünk egy csinos kis szőnyeg, és néhány szobanövény, amelyek két-három hétig is elvannak öntözés nélkül, és nincs szükségük túl sok napfényre, a cukiságokat pedig – mint fonott kaspók, illatos gyertyák – a monastiraki bolhapiacon, és a Flying Tigerben szereztük be.

A praktikum jegyében vettünk egy morzsaporszívót, egy ventilátorként is működő hősugárzót, és egy vízforralót, hogy az első kávét otthon ihassuk meg, ezután pedig már csak a minibár feltöltése volt hátra: egy üveg vörösbor, egy üveg úzó, egy tábla csoki, egy zacskó pisztácia, instant kávé, növényi tej, és narancslé. Tádám! – kész is voltunk.

A barlangszobánk talán sokaknak élhetetlen közeg – de az elmúlt három hónapban, amióta Görögországba költöztünk, összesen nyolc éjszakát töltöttünk itt, és őszintén mondhatom, néha a fullkomfortos falusi lakásunkban is eszünkbe jut, milyen romantikus és izgalmas ott aludni egy-egy napot. 

Édesapám és nagynéném gyerekkoromban sokat mesélt róla, hogyan éltek öten egy nem sokkal nagyobb, Cserhát utcai szoba-konyhában, ahol akkor volt meleg víz, ha a tűzhelyen forraltak. Édesanyám pedig egész nyarakat húzott le a római kempingben – pedig három utcasarokra lakott onnan –, mert egyszerűen csak bírta a nomád fílinget. Így azt hiszem, cseppet sem meglepő, hogy számomra a komfort nélküli kis szoba inkább urbánus luxuskemping, mint putri.

Nem beszélve arról, hogy amint kitesszük a lábunkat, Athén egyik legizgalmasabb, legautentikusabb és legszínesebb negyedének legendás sétálóutcáján találjuk magunkat: Kypseli valaha a bohém, entellektüel művészek főként színházairól ismert negyede volt, majd az elmúlt évtizedek során a drogkereskedelem központjaként, utcai összecsapások helyszíneként, és a menekültek városi táboraként vált híressé.

Mostanra azonban – ahogyan az a legtöbb volt „nyomornegyeddel” lenni szokott – afféle hipszterkedvenc lett: a pink hajú lányok és kackiás bajszú srácok békében osztják meg a parkokat a kutyasétáltató nénikékkel, Alfa sört szürcsölő bácsikákkal, és a szíriai és afrikai bevándorlókkal, akik a Kypseli Municipal Market, az egykori piac helyén nyílt Migráns- és Menekültkoordinációs Központ előtt ücsörögnek. Az inspiráló kezdeményezés a frissen az országba érkezettek integrációját és túlélését segíti.

Ha ki merem jelenteni: számomra egy ország társadalmát nemhogy gyengíti, sokkal inkább erősíti, színesíti, ha vérfrissítés érkezik külföldről, hiszen ízesebb lesz a helyi konyha, kreatívabb a művészeti szcéna, ráadásul egy ponton mind bevándorlók voltunk – valahonnan valahova –, gyakran kapom az arcomba, hogy „nem így vélekednél, ha neked kéne együtt élned velük”.

Hát, most nemcsak együtt élek velük, de havonta három napra kicsit úgy is élek, ahogyan ők: közvetlen szomszédaink kongóiak, afgánok és irakiak – azaz most már, ahogyan mi is, athéniak.

Amikor a napokban összeakadtunk egyikükkel – egy fiatal édesanyával, aki három gyereket és ugyanennyi bevásárlótáskát egyensúlyozva lépett be a kapun –, leemeltük a válláról a szatyrokat, majd miután lepakoltunk nála, ő is bekukkantott hozzánk: „Nagyon otthonos, hozzám is átjöhetnétek lakberendezni!” – mondta, majd elbúcsúztunk, és megbeszéltük: legközelebb nála egy kávé mellett (csak mert ott legalább be van kötve a víz) folytatjuk az ismerkedést – egymással, az új környékünkkel, és mindennek köszönhetően önmagunkkal is: lám csak, így is lehet.

 Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak