–

Évek óta egy idegen lakásban vagyok otthon. Egy idegen lakásba jövök haza, idegen falak között érzem magam biztonságban, idegen ablakon át meredek a zöldülő fákra, idegen fűtőtestnek dőlve olvasnak a gyerekeim. Szeretem ezt az idegenséget, szeretem a rejtett szabadság érzését, a választás lehetőségét, szeretem az elérhetetlenségét is: úgy az enyém, hogy sose volt, és soha nem is lesz. Szeretem, mégis gyomorgörcsöt okoz minden hó harmadikán. Albérlő vagyok az otthonomban, társbérletben élek a gyerekeimmel. Persze bérlők vagyunk mindannyian, hiszen beköltözünk mások életébe, hosszú távú albérletet biztosít például a szülői szív vagy egy mázsás szerelem, béreljük, belakjuk mások emlékeit is. Van ám egy gigászi különbség az „életbérlet" és a budapesti lakhatásom között: az előbbi sose okoz kellemetlen szorongást bennem. Jogtalanul.

Szóval harmadika délután van, ülök a tulajjal szemben, kavargatom a teámat, ő folyamatosan beszél hozzám számon kér, kinyilatkoztat, magyaráz, okoskodik, bírál és hanghordozásával, minden mozdulatával érzékelteti, hogy ki az úr a háznál.

Szó szerint. Én feszülten izzadok az erőltetett mosoly mögött, arra koncentrálok csupán, hogy bírni kell, bírni, egyik fülön be, másikon ki, lazán, nem magamra venni, és a cél érdekében (nevezetesen, hogy továbbra is lakhassam az otthonom) eltartott kisujjal hörpinteni az ihatatlanul különleges, keserű löttyöt, valamint magabiztos hablatyolással megnyugtatni a tulajt, hogy most is, ebben a hónapban is én vagyok az ideális albérlő, a főnyeremény. És akkor diskurálunk, diskurálgatunk, én előhozakodom a még mindig ki nem fizetett kazánfelújítás költségeivel, erre ő alkalmazza az egyik fülön be-ki módszert, aztán zseniális retorikai érzékkel elhinti, hogy milyen nagyon megugrottak mostanság az ingatlan- és albérletárak... Nyomban elhallgatok, ha farkam lenne, a seggem alá csavarodna, de nincs, így csak a szemem sütöm le, és kötelességtudóan hörpölgetem a teácskámat. A szertartás vége felé a tulaj rutinszerűen feláll, behajtja az iroda ajtaját – khm, fő a diszkréció –, és én pavlovi kutyaként kezdem túrni a pénztárcámat az előre leszámolt rentért. Fizetek. Rezsistül, bemondásra, mert rezsiszámlát speciel még sose láttam. Ő átpörgeti a kápét, összehajtja, elteszi. Én hangos-zavart köszönömmel igyekszem ismét meggyőzni az otthont-adómat, hogy én, tényleg én vagyok a legjobb albérlő, akiről csak álmodhat. Magam se értem, miért teperek.

Aztán felállunk, a tea kihűlt, amit nagy nehezen megittam, most a hátam közepén csorog végig. Elköszönünk, majd kilépek az utcára, és én úgy veszem az első levegőt, mint aki végre a felszínre bukik a víz alól. És nagyon dühít ez a fojtogató kiszolgáltatottság.

Szeretek albérletben élni, mert szexi és szabad, és nem vagyok tulajdonlás-freak. Ha jó volt Van Goghnak, Updike-nak és József Attilának, nekem is elég, hogy a lakás nem, de az élettér, a hangulat az enyém! Azt azonban nagyon nem szeretem, hogy minden hónap harmadikán gyomorgörccsel iszom az első kávémat, és délután megalázóan felsőbbrendű pozícióból beszélnek velem. Nagyon nem szeretem, hogy reflex-szerűen úgy érzem, viselkednem kell. Nagyon nem szeretem, hogy a lakbérem úgy emelkedik, akár egy NASA-rakéta, nem szeretem, hogy sose lehet igazam, hogy ha kritikát fogalmazok meg, burkoltan megfenyegetnek, hogy nem muszáj nekem itt lakni. Nagyon nem szeretem továbbá azt sem, hogy minden hónap harmadikán vaskos kápés borítékkal kell mászkálnom, mert átutalni a lakbért ugyebár, na, azt nem lehet.

Azt hiszem, hiányzik valami a rendszerből. Talán a fékek és ellensúlyok, talán maga a rendszer.

És igen, ez az én sztorim, az albérlőé, egy tulaj története bizonyára ellenkező pólusú igazságokkal bír. De nem lehetne esetleg tenni azért, hogy az álláspontok közelítsenek? Nem lehetne esetleg elérni azt, hogy egy délutáni teázás kellemes legyen? Civilizált, legális, igazságos viszonyt szeretnék. Legyen jó mindenkinek!

Ne nyomjuk már le egymást a víz alá, ha nem muszáj, mert előbb-utóbb valaki megfullad.

Ha úgy érzed, hogy az élhetőbb bérlakásrendszer nem utópisztikus gondolat, írd alá a Habitat for Humanity petícióját. 

Szabó Dominika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ microcosmos