„Elég kemény, ha az embernek meghal az anyukája”

Ez a regény nyitómondata. Elvben kilenc-tizenkét éves kamaszoknak szól, de engem felnőttként is mélyen megérintett. Azt hiszem, minden jó szöveg és minden érvényes történet abszolút kortalan. Nem kell (és nem is lehet) behatárolni, kihez szól. 

A történet főhőse és elbeszélője egy tizenhárom éves lány, Katinkának hívják. Hollandiában él az apukájával és a három évvel fiatalabb öccsével, Kalléval. Az anyukája akkor halt meg egyik pillanatról a másikra, amikor az öccse még kisbaba volt. Épp tíz évvel azelőtt, mielőtt Katinka elhatározta, hogy író szeretne lenni. 

Katinka már nem emlékszik az anyukájára, csak régi képeken látta. Természetes számára, hogy ők hárman egy család. Persze rengeteget gondol arra, milyen is volt az anyja, és mi volna, ha még mindig élne.

A szomszédjukban él magányosan egy hóbortosnak tűnő, neves írónő, Lidwien, akihez Katinka egyszer csak átment, és azt mondta neki, hogy író szeretne lenni.

„Miért? Miért akarsz író lenni?”

Ezt a kérdést tette föl neki Lidwien, akinek „bőre kicsit hasonlított a gyűrött papírra”. Arra a fajtára, amit Katinka nagynénje használt a kekszek sütéséhez.

Katinka válasza erre: „Mert az írás valahogy magától megy”. A fejében megy a történet, és úgy gondol magára, mintha ő lenne annak a könyvnek a főszereplője. Ezért Katinka úgy gondolta, Lidwien majd megtanítja őt írni, ugyanis keddenként írói kurzust tartott, és lépni sem lehetett a háza előtt a női bicikliktől. Lidwien szerint a hozzá járó nők „minden írásából csöpög a chardonnay”.

Azt a tanácsot adta a kislánynak, hogy rengeteget kell olvasnia, és minél többet gyakorolnia az írást ahhoz, hogy valóban íróvá válhasson.

Írói kurzus – akár szakembereknek is

Magam is írtam már néhány gyerekkönyvet, és amikor ezt a kötetet először olvastam, akkor is épp készültem egy új történetre. A Hogyan írtam véletlenül egy könyvet?

nem csupán líraian szép mese egy kamaszlány útkereséséről, hanem akár írói mesterkurzusként is olvasható.

Ugyanis Katinka amellett, hogy folyamatosan beszámol a család hétköznapjairól és a lelkében dúló kamaszos viharokról, amelyek a felnőtté válás félelmeit is elénk tárják, dokumentálja az írónővel való beszélgetéseiket. Részleteket mutat meg Lidwiennek az írásaiból, aki – többnyire a közös kertészkedés közben – útmutatót ad neki abban, hogy milyen a jó mondat, mitől lehet érdekes egy párbeszéd, mit jelent a dramaturgia, hogyan lehet a történetnek ívet adni, és miért kell szívfájdalom nélkül kidobni a kukába azokat az írásokat, amelyek nem felelnek meg ezeknek a kritériumoknak.

Az a történet, amin épp akkor dolgoztam, – talán épp e könyv miatt is – ment a kukába. Rájöttem közben, hogy a valóságról írott mese is csak akkor lehet valódi, ha nem akarom belepréselni a realitást.

A gyász és a nővé válás lírai regénye

Rádai Andrea remek fordításának köszönhetően a lírai, de cseppet sem hatásvadász vagy giccses nyelven szavakba öntött regény minden kamasznak (és talán felnőttnek is) utat mutathat ahhoz, hogy feldolgozhassa az őt ért veszteségeket, például egy anya halálát, elérjen önmagához, megfogalmazhassa, ki is ő valójában, hogyan éljen, milyen kérdéseket tegyen föl magának, és milyen döntéseket hozzon. Az csak ráadás, hogy mindemellett hihetetlenül humoros a történet, olvasás közben ugyanolyan sűrűn potyogtak a könnyeim a nevetéstől, mint a sírástól. 

Minden jó, ha jó a vége…

Katinka és a család életébe egyszer csak betoppan egy nő, Dirkje, aki vagány, szép, okos, és hamar meghódítja a tíz éve magányos apja szívét. A kamasz lány persze nehezen viseli, hogy az anyja helyére másik nő került, aki lányos dolgokat akar csinálni vele. Katinka eleinte nem is érti, mit jelent ez. Aztán Dirkje elmagyarázza neki: (…) „Például drága ruhákat felpróbálni, és aztán semmit sem venni, sminket kipróbálni a plázákban, vagy inni valamit egy kávézó teraszán…”

Amikor az első ilyen alkalommal elmegy Dirkjével, maga sem érti, miért, de botrányosan viselkedik. Utána apja titokban találkozik a nővel, ami még jobban bántja a kislányt, mintha nyíltan tette volna ezt. Sokáig lázad a helyzet ellen, végül belátja, szüksége van az apjának egy társra, hiszen addig kizárólag értük élt.

És neki is szüksége van valakire, aki – ha soha nem is tudja pótolni elveszített édesanyját, de – megmutatja neki a világnak azt a különleges szeletét, amit eddig ő kénytelen volt nélkülözni.

Ha elolvassátok a Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? című alig százötven oldalas kisregényt, a borítón lévő pöttyök jelentősége is kiderül, ezt nem szeretném előre elárulni.

Kérlek benneteket, hogy adjátok ezt a könyvet a kamaszaitok kezébe! Én is így tettem. Rég nem volt olyan meghitt beszélgetés köztem és a középső gyerekem között, mint amikor ennek a könyvnek a részleteit tárgyaltuk meg.

Annyi bizonyos, hogy a jó történetek segítenek élni. Akkor is, ha a haláról és a veszteségről szólnak.

Both Gabi