–

A dédapa öröksége

Sohasem az elismertségre vágyott, hanem arra, hogy maradandó értéket hozhasson létre – a családi háttere is erre predesztinálta. Különösen erős lelki rokonságot érez anyai dédapjával, Dombay Jánossal, aki európai hírű ősrégész, archeológus, a pécsi Janus Pannonius Múzeum alapítója és a Baranya Megyei Múzeumi Hálózat egykori főigazgatója volt.

„Harmincévesen, már családapaként kezdte meg az egyetemi tanulmányait, majd régészként mintegy hatezer sírt tárt fel, ha csak lehetett, a felkelő nap sugarainál, ezzel is megadva a tiszteletet az ott nyugvóknak” – meséli Andrea. – „Hatalmas alázattal viseltetett az emberiség, a történelem, az idő iránt. Fő műve a híres zengővárkonyi ásatásokról szóló könyv, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia több nyelven is kiadott. A halála előtti estén Zengővárkonyban tartott előadást, és még hetek múlva is özönlöttek külföldről a gratuláló levelek… Jó barátságot ápolt Illyés Gyulával, aki többször is vendégeskedett az ásatásain, és Naplójában több párbeszédüket megörökítette. Nagyon büszke vagyok rá, kivételes ember és kutató volt, borzasztóan sajnálom, hogy »elkerültük egymást az időben« – ő már tizenöt éve nem élt, amikor megszülettem. Mégis úgy érzem, az ő szellemisége él bennem tovább abban, ahogy a világot látom, és bizonyos értelemben az ő nyomdokaiban haladok.”

Kiválasztottság, ami nem választható

Andrea kilencévesen írta az első versét – hogy honnan jött a késztetés, máig nem tudja pontosan, ám abban biztos, hogy mindannyian valamiféle elkötelezettséggel érkezünk erre a világra, azt a fajta látásmódot pedig, ami költővé tesz valakit, csakis kapni lehet:

„Nálunk, költőknél – és általában a művészeknél – hiányoznak azok a szűrők, amelyek hagymahéjakként veszik körül a többi embert, s így nagyon sok olyan dolog befogadhatóvá válik, ami »odaátról« érkezik. Kiválasztottság ez, amit azonban nem mi választunk, és ami egyébként nagyobb fokú érzékenységet is jelent, hiszen mi a magasságokat és a mélységeket egyaránt intezívebben éljük meg – de ez sem a mi érdemünk, ezek bocsájtott dolgok. Amikor verset írok, úgy érzem, a fejem tetején kinyílik egy napfénytető, és csak át kell engednem rajta mindazt, ami felém áramlik. A költő csatorna a magasabb rendű üzeneteinek közvetítésére. Leginkább a megtermékenyüléshez és a szüléshez tudnám hasonlítani ezt az állapotot. Ahogy egy korábbi írásomban megfogalmaztam:

»A látnokságért mérhetetlen szenvedés és égi áldás, ajándék jár. Pontosan így, együtt a kettő. Külön-külön nem léteznek. Olyan ez, mint a falevél színe és fonákja. Egymástól nem elválaszthatók.«

„Őrzöm magamban a gyermeki ént”

A gyerekek mindig is nagyon közel álltak hozzá – talán mert legbelül kicsit saját magát is gyereknek érzi:

„Tizenkét évig dolgoztam iskolában, és nap mint nap megtapasztaltam a gyerekekből áradó elemi tisztaságot, amiért csak hálás tudok lenni nekik. Biztos vagyok benne, hogy ha a kezükbe adnánk a világ kormányzói pálcáját, jobb irányt vennének a dolgaink. Ugyanakkor – éppen az említett »hagymahéjak« hiánya miatt – úgy érzem, én is erősebben őrzöm magamban ezt a fajta gyermeki ént, belső gyermeket, ezért könnyebben bele tudok helyezkedni a világukba, ami megint csak nem akaratlagos, sőt, nem is gondolom, hogy ez akarattal elérhető lenne. A gyerekverseim nemcsak a gyerekekhez, de saját magamhoz is íródnak, és valami általános teremtő erőből táplálkoznak, a teremtés általam megélt csodájáról mesélnek.”

A verselés mellett Dezső Piroska hegedűművésszel évekig szerveztek interaktív teadélutánokat kicsiknek Képzeld el! – Meseszép! címmel, ahol a látható és láthatatlan világ különféle szeleteit járták körbe, legyen szó boszorkányokról és tündérekről, a mesék birodalmáról, a bolygónk sorsáról vagy éppen földlakó társainkról, az állatokról. A versek és a zene nyelvén szóltak a kicsikhez, »bekapcsolva« a fantáziájukat, így a számukra esetleg nehezen értelmező fogalmak, helyzetek is megelevenedhettek és kézzelfoghatóvá válhattak – mégpedig örömteli módon. Néhány éve magam is részt vehettem egy ilyen teadélutánon, és bőven túlkorosként az első perctől az utolsóig lekötött, ahogy az egyébként sporttagozatos gyerekekből álló akkori közönséget is. A műsor-sorozaton két és fél év alatt több ezer újpesti általános iskolás gyermek vett részt.

Az írás terápia is

Felnőttversei jellemzően szonettek – valamiért eleve formában szeret írni, a szonett pedig a kedvenc műfaja. Sohasem a mennyiséget tartja szem előtt, így aztán kevesebb, de annál mívesebb alkotás születik. Utoljára 2015-ben jelent meg felnőtteknek szóló kötete, A kert retorikája, amely az akkor kerek évfordulóhoz – a negyvenedik évéhez – érkező alkotó addigi életének egyfajta létösszegzése. A címadó vers így végződik:

(…) „hogy miért nem ismétli magát kétszer

a kacskaringós, hajló kerti kacs,

és máglyáján is él, és hajtja kényszer,

s a szálló mag százával lesz makacs,

mert álmait a földnek adja át,

a régi kert így osztja szét magát.”

Ám a felnőttversek sem csak az olvasóknak szólnak. Andrea számára az írás egyfajta terápiát is jelent:

„Végső kérdések fogalmazódnak meg bennük, fel nem dolgozott traumák kerülnek a felszínre és tisztulnak meg ilyenkor. Versíráskor teljesen kizárom a külvilágot, nem gondolok arra, hogy amit leírok, azt bárki is olvasni fogja, kizárólag befelé figyelek.

Mélymerülés az írás, és sokszor maga az alkotó sem tudja, mit hoz fel a mélyből.”

Bizonyos szempontból ajándék a betegség

A feldolgozáshoz aztán egy kevésbé ismert és súlyos betegség is hozzátette a magáét, amelyet sokáig diagnosztizálni sem tudtak, és ami Andreát a négy fal közé kényszerítette. Ő maga azonban bizonyos szempontból ajándékként éli meg a helyzetét, hiszen bölcsebbé vált általa:

„Azelőtt a két fő félelmem az volt, hogy mit gondolnak rólam, illetve az: nehogy megbántsak valakit. Nem tudtam nemet mondani, inkább én léptem egyet hátra – nem azért, mert belém nevelték, ezt az egészet valahonnan régebbről hozhattam. A betegség sok mindent átértékelt bennem, és megszabadított ezektől a korlátoktól.

Most is akkor vagyok boldog, ha a körülöttem lévők is azok, de már nem akarok megfelelni olyannak, aki nem méltó rá. Önmagunk ellen véteni ugyanakkora hiba, mint mások ellen.”

De mi ez a betegség?

A Lyme-kórról mindenki hallott, a krónikus változatáról azonban jóval kevesebben.

A Lyme-kórt, mint ismeretes, egy Borrelia burgdorferi nevű baktérium okozza, ami a kullancs, illetve mostanság úgy tűnik, más rovarok csípésével is terjedhet – további baktériumokkal vagy akár vírusokkal (úgynevezett társfertőzésekkel) együtt, amelyek a csípés során ugyancsak a szervezetbe juthatnak. Megeshet, hogy a fertőzés korai szakaszában egyáltalán nem jelentkeznek a kór jellegzetes szimptómái, olyannyira, hogy a fertőzöttek nem is feltétlenül emlékeznek magára a csípésre. A kórokozók azonban rejtett helyeken ottmaradhatnak a szervezetben, és idővel a legváltozatosabb módokon adhatnak hírt magukról, ami különösen nehézzé teszi a diagnosztizálást. Mivel többek között az idegrendszert károsítják, a tünetek nemcsak fizikai, hanem neurológiai és pszichés jellegűek is lehetnek, ezért gyakorta előfordul, hogy a beteget kezelés helyett pszichiáterhez irányítja az orvosa. A kezeletlen betegség tovább súlyosbodhat, a táptalaján különböző autoimmun betegségek alakulnak ki idővel, egy esetleges újrafertőződés pedig még inkább felgyorsíthatja a destruktív folyamatokat.

Késői stádium, behatárolt lehetőségek

Andrea is évekig járt egyik orvostól orvosig, és már a betegség késői stádiumában volt, amikor egy németországi speciális teszt kimutatta a szervezetében a Lyme-kór jelenlétét.

Ezzel legalább valamiféle kiindulási pontot kapott végre – de a gyógyulásig, vagy legalább egy élhetőbb állapotig eléréséig hosszú út vezet még. Eleve a folyamat évekig tarthat, ráadásul nálunk eléggé behatároltak a lehetőségek ezen a téren.

„Nem rutinbetegségről van szó – igaz, a hazai érintettek számát legfeljebb megbecsülni lehet, csupán annyi biztos, hogy a számukra létrehozott nagyobbik csoporthoz mostanáig nagyjából ezren csatlakoztak” – magyarázza Andrea.

„Így a krónikus Lyme-kórral nemigen foglalkozik a média, a felsőoktatásban nem tanítják kötelező jelleggel, és Lyme-klinika sincs, ahol a speciális – a komoly immunerősítést, nehézfém-kivezetést, parazitamentesítést, a detoxikálást, a komplex alternatív vagy antibiotikumos kezelést és a vitaminkúrát egyaránt magában foglaló – protokollokat a legújabb külföldi kutatások és gyakorlat alapján alkalmazhatnák. Pedig nem lenne ez olyan nagy dolog, Pozsonyban és Prágában is működik ilyen intézet. A nemzetközi ILADS (Nemzetközi Lyme és Társult Betegségek Társasága) szervezet pedig egészen biztosan támogatná szakmailag a hazai kezdeményezéseket.”

Három év „karantén”

Andrea három éve került „karanténba”, azóta tanulmányozza az angol nyelvű szakirodalmat, emellett rendszeresen fordít, hogy minél több sorstársa megismerhesse a lyme külföldön alkalmazott kezelési lehetőségeit és az új kutatási eredményeket. Öt olyan világhírű orvost követ, akik első számú szaktekintélynek számítanak ezen a területen. Sőt már amerikai orvosa is van, aki összeállított számára egy otthon is elvégezhető protokollt, az ehhez szükséges készítményeket azonban Andreának magának kell beszereznie – egyelőre jó, ha a negyede megvan.

Nem tud elhelyezkedni a betegsége miatt, de a „leszázalékozás” sem elérhető számára, mivel olyan diagnózis, hogy krónikus Lyme-kór, hivatalosan nem létezik nálunk.

Persze azelőtt sem volt éppen kolbászból a kerítés: manapság a kortárs művészetekre nem sok figyelem hárul, és míg a felnőttirodalomnál azért működnek valamilyen szinten a mozgatórugók – például a különféle szervezetek –, a gyerekszerzők jóval elszigeteltebben alkotnak, és többnyire a műveik is nehezebben jutnak el az olvasókhoz, ha nem karolja őket fel egy nagyobb gyermekkönyvkiadó.

„Én már megtettem, amit tudtam”

Mindezek ellenére továbbra is aktív, pedig az idegrendszeri gyulladás és az állandó szívtünetek, fájdalmak mindennaposak. Nemrégiben jelentek meg új szonettjei egy rangos irodalmi lapban. Az oldala is elérhető, és folyamatosan frissül a Rímtündér. Kislányként úgy gondolta, mindennek van tündére, hát miért éppen a rímnek ne lehetne –, ahol verskívánságokat teljesít.

Nemrégiben óvodák is felfedezték maguknak: a ballagóiknak kértek tőle az adott csoport – nyuszi, süni, katica és így tovább – nevére szóló verses okleveleket, amelyekre a gyerkőcök képét is fel lehet ragasztani – remélhetőleg életre szóló emlék lesz mindegyikük számára, amit majd nagyobb korukban is szívesen vesznek elő vagy tesznek ki akár a falra. Ha ez nem lenne elég, most készül nyomdába adni legújabb könyvét, amely az évszakok csodáin vezeti majd végig a kis olvasókkal. Ráadásul még árva cicák felkarolására és gazdához adására is marad energiája.

Andrea hisz egy felsőbb hatalomban – bár nem nevelték vallásosan, már kislányként arra kérte az anyukáját, vigye templomba, hogy láthassa „Isten bácsit” –, és biztosra veszi: odafent tudják, mi van megírva számára.

„Nagyon rossz ez a reménytelenség, az évek óta tartó fizikális szenvedés, és az, hogy totálisan fogoly vagyok egy ágyon fekve vagy ülve állandó krónikus panaszokkal és fájdalmakkal. Semmilyen nagy dologra nem vágyom már. Olyan hálás volnék azért is, ha csak hetven százalékban vissza tudnám szerezni az egészségemet, hogy képes legyek a kertünkben sétálni, és el tudjam látni a családomat. Úgy érzem, én már megtettem, amit tudtam.”

Mezei M. Katalin

 Képek forrása: Hétvári Andrea