És te melyik lány lennél A Pál utcai fiúkból?

–

Iliás-Nagy Katalin/WMN: Egy előadásán azt mondta: már az is kisebb csoda, hogy egyáltalán író lett, ehhez képest könyveket is szerkeszt. Most akkor hogy is van ez?

Dóka Péter: Olyan szempontból csoda, hogy nem voltam túl jó tanuló. Rossz volt a helyesírásom, csúnyán írtam, nem tudtam követni a gondolataim sebességét, megfájdult a kezem az írástól. Ha fölszólítottak órán, nem tudtam, hogy hol vagyok, otthon felejtettem a felszerelésemet. Utólag már tudom, hogy figyelemzavaros voltam, de akkor azt gondoltam, hogy mindez talán annak a jele, hogy nem vagyok tehetséges. Viszont rengeteg történetet találtam ki. Az úttörőtáborban a „mesélős játékban” én mondtam a legcsavarosabb történeteket, én voltam az a kisgyerek, aki kiállt, és lökte a szöveget. Csak akkor még nem jöttem rá, hogy ez is írás.

Gimiben viszont nagyon sötét idők köszöntöttek rám, akkor már nem is mertem mondani, hogy író szeretnék lenni. Volt egy magyartanárom, akivel folyton összekülönböztem. Legalább százhúsz sort kellett írni ahhoz, hogy ne egyes legyen a dolgozat, én viszont kis betűkkel és lassan írtam, sokszor nem értem el a százhúsz sort. És tök mindegy volt, hogy mit írtam le, automatikusan egyest kaptam. Ez a tanár egyébként is sokszor visszaélt a hatalmával. Módszeresen intézte el azokat, akiket valamiért nem kedvelt.

I. N. K./WMN: Íme, a példa, hogy mennyit számíthat egy pedagógus.

D. P.: Igen. Bonyolította a helyzetet, hogy apám irodalomból doktorált, ő is mindig író akart lenni, és én lázadó kamaszként nem akartam rá hasonlítani. Még a nevünk is ugyanaz… Nem is akartam bevallani neki, hogy írok, pedig ő igazán hitt bennem. Közben zeneiskolába is jártam, énekelni és gitározni tanultam, és mindenki azt mondta, hogy talán inkább a zenével kellene foglalkoznom. Nagyon zavaros volt az egész gyerekkorom ebből a szempontból.

I. N. K./WMN: Melyik volt az a pont, amikor már érezte, hogy író lesz? 

D. P.: Elég fegyelmezetlen voltam, sokat beszélgettem órákon, és a némettanárnőnk ilyenkor tizenöt mondattal büntetett. Amikor összegyűlt 45–60 plusz mondat, akkor történeteket írtam németül. Nem jó németséggel persze, de azért a tanárnő mindig adott rá egy csillagot vagy egy kisötöst. Aztán amikor a ballagás után volt a szerenád, hozzá is ellátogattunk. Akkor már tényleg nagyon mélyponton voltam, nem tudtam, hogy mi lesz velem. Ott álltunk nála az ajtóban, és azt mondta, szeretné elmondani nekem, hogy azok az írások nagyon jók voltak, mintha egy felnőtt írta volna őket, megdöbbentő, ahogy az egyszerű mondatok életre keltek.

Emlékszem, hogy utána mentem haza, és elkezdtem sírni. Az a sok feszültség és frusztráció mind kijött belőlem, hogy akkor mégsem vagyok tehetségtelen, mégsem vagyok nyomorult. Akkor ott valami történt.

I. N. K./WMN: Aztán elfogadták egy novelláját az Élet és Irodalomba, ami nem jelent meg.

D. P: Aztán sok minden történt, ami rettenetes volt. Az ÉS prózaszerkesztője elfogadta 19 éves koromban egy novellámat, ami aztán nem jelent meg, amikor meg végre megjelent egy másik írásom, akkor véletlenül két lapban – a Kortársban meg a Mozgó Világban – jelent meg egyszerre. Bénaságot bénaságra halmoztam, naiv voltam, voltak frusztrációim, amiket nem tudtam kezelni, így a novellaírói pályafutásom el is úszott emiatt.

Miskolc mentett meg. Oda mentem egy évre némettanár szakra. Sokat voltam egyedül, sokat gondolkodtam, újra fölépítettem magam. Ismét felvételiztem magyar szakra az ELTE-re, fel is vettek, az egyetemen pedig rögtön lapot csináltam, szerkesztettem, és elkezdtem kimászni a gödörből. Azt még nem tudtam, hogy miről fogok írni és kiknek, de azt már igen, hogy író leszek.

I. N. K./WMN: A gyerekirodalomról azt mondja, menedék az író számára. Menedék mi elől? A „felnőttirodalomi” közeg elől? Vagy úgy általában az egész felnőttvilág elől?

D. P.: Mindkettő találó. Egy hozzám hasonló, szemérmes ember számára menedék, mert mindent kódolni lehet, lehet átvitt értelemben írni. Egy mesét meg lehet úgy írni, hogy senki nem ismer rá a szereplőkre, akikről valójában szól. Ez tetszett nekem, ugyanis volt korábban egy rossz élményem. Egyszer elküldtem egy rettentő durva novellámat a HOLMI folyóiratnak. Bemegy valaki egy pisztollyal a bárba, és ott embereket mészárol le… nem is tudom, miért küldtem el, szerintem ez egy provokáció volt. Csakhogy visszaküldték a novellámat egy dorgáló levéllel együtt, amit anyukám elolvasott. Egyik nap sírva fogadott otthon, hogy „hát mi veled a baj, kisfiam, miért írsz ilyeneket?” És tudom, hogy ez most hülyén hangzik, de úgy gondoltam, akkor inkább olyat írok, ami vállalható lesz a családon belül is.

I. N. K./WMN: Megfelelési kényszer?

D. P: Szerintem volt bennem ilyen, igen. Meg azt láttam, hogy ha a felnőttirodalmi életben meg akarok jelenni, akkor nekem irodalmi táborokba kell járnom, ismerkednem kell más írókkal. Ha viszont valami vicceset írok, akkor nem kell ezzel foglalkoznom, meg fog jelenni az írásom, mert a gyerekkönyvkiadónak az az érdeke. 

I. N. K./WMN: Tehát, ha a gyerekirodalomban jó egy könyv, akkor az megjelenik, a felnőttirodalomban pedig az számít, hogy elég jó-e az önmarketing?

D. P.: Most már tudom, hogy nem ilyen egyszerű. A gyerekkönyvkiadók rengeteg kéziratot kapnak, mi itt a Móránál nagyjából kétszáz–kétszázhúsz kéziratot kapunk egy évben, és ugyan idén volt előválogató emberünk, ám így is könnyű elveszni ezek között. Az egyik legsikeresebb regényünk például az, amit a konkurens kiadó sokáig nem nézett meg, mire a szerző mérges lett, és áthozta hozzánk. De ez megtörténhet fordítva is. Gondolom, ez a felnőttirodalomban is hasonlóan működik, igazából nem tudom. Csak azt tudom, hogy akkor a gyerekirodalom vonzóbbnak tűnt. Igazából nem is szerettem az írók és a művészek társaságát.

I. N. K./WMN: Lehet, hogy ezzel a többi író is így van. Jobb otthon ülni és írni.

D. P.: Meg sokszor egyfajta versengés alakul ki. Egy íróember sokszor a saját hatása alatt áll. És ez nagyon fárasztó.

Nekem az életem az elmúlt két évtizedben szerkesztőként arról szól, hogy tulajdonképpen egy edző vagyok. Jön egy művész a maga vízióival, és nekem ki kell hozni belőle a legjobbat. Nem mindig könnyű mások egóját szolgálni. 

I. N. K./WMN: Több helyen is elmondta, hogy a gyerekirodalom mára iparosodott. Mit jelent ez pontosan, és baj-e ez?  

D. P.: Nem baj. Ez jó. A magyar gyerekirodalomban korábban sok könyvet, ami nem is gyerek- vagy ifjúsági könyvnek íródott, azzá tettek. A legjobb példa erre Fekete István, aki elmondta, amikor csak tudta, hogy amit ő ír, az nem ifjúsági irodalom. Ő mindig is a Magvetőnél vagy a Szépirodalmi Könyvkiadónál akart megjelenni, ami néha sikerült is neki, de többnyire nem. Vagy ott van Mándy Iván vagy Déry Tibor. Volt olyan időszak, amikor egyes írók nem publikálhattak felnőtteknek, és a gyerekirodalom felé fordultak. Ők és társaik tehát valóban menedékre leltek a gyerekirodalomban.

Most egy érdekes időszakot élünk, amikor vannak kifejezetten gyerekkönyvírók, akik vállaltan ezzel foglalkoznak, ontják az ilyen műveket, rálátnak a külföldi irodalmi trendekre. A magyar gyerekirodalom profibbá vált, megjelent több kiadó, konkurenciaharc van, és emiatt fejlődik ez a terület. És aki profin csinálja, az meg is tud élni ebből. 

I. N. K./WMN: Mit jelent, hogy romantikus korszakát éli a gyermekirodalom?

D. P.: Az a megfigyelésem – de nem biztos, hogy igazam van –, hogy a romantikus kor stílusának tipikus zsánerei ismétlődnek meg. A Harry Potter nemcsak egy regényfolyam volt, hanem egy új, romantikus korszaknak a kezdete. Ezt azzal magyarázom, hogy annyi kütyü vesz körül minket, annyira technicizált a társadalmunk, hogy az emberekben ismét felébredt a vágy a romantika, a misztikum iránt. Fejlődésnek indult például a fantasy, újra megjelent a palettán – csak másként – a tudományos fantasztikum, újra van gótikus regény. Örömteli fordulat, hogy a lányok szerepe megnőtt, a női olvasóknak több azonosulási lehetőségük van. De ez csak azt jelenti, hogy a mainstream ilyen. Mellette megvannak a klasszikus ifjúsági és gyerekirodalmi zsánerek, például az iskolában játszódó könyvek.

A fantasy vagy egy romantikus regény, amiben több a meseszerűség, viszonylag könnyen átültethető magyar nyelvre, ezek a történetek magyarul is hatnak. Ezzel szemben egy társadalmi problémákat feszegető ifjúsági regény nehezebben ültethető át, és sokszor érdektelen itthon. Például ha egy francia iskolai regényben sok bevándorló ül az osztályteremben, és emiatt konfliktus van, vagy az egyik kultúrához tartozó szereplő szerelmes lesz a másik kultúrához tartozóba, vagy gyűlölik egymást, és mi ezt lefordítjuk magyarra, akkor csak az jön ki belőle, hogy „na, igen, a franciáknál ez van, ez nem a mi problémánk”. Csakhogy ami a mi problémánk, arról meg nem nagyon születnek saját könyvek.

Például a cigányság meglepően kevéssé van reprezentálva a magyar ifjúsági regényekben. Mindez következik abból, hogy milyen a társadalom, hogy milyen a gyerekirodalom viszonya a társadalmi problémákhoz, hogy egyáltalán mit gondolunk a gyerekirodalom feladatának.

Tehát vannak megfigyelhető világtrendek, amik azért is jók, mert ezeket könnyen át lehet ültetni egyik nyelvről a másikra. A cuki kutyák azok itt is cuki kutyák.

I. N. K./WMN: Ez így egy kicsit megúszósnak tűnik.

D. P.: Nem megúszós, ez az, ami könnyen adaptálható. A kulturális különbségek miatt leválunk bizonyos témákról. Nincs kompatibilitás. 

I. N. K./WMN: Ennyire specifikusak lennének a problémáink? És ezért nem képes a magyar gyerekirodalom világszinten is jelen lenni?

D. P.: Az mondják, a szépirodalom átível a határokon. De itt mégiscsak arról van szó, és ez az ifjúsági irodalomnak az egyik fontos attribútuma, hogy a szereplő gyerekek bizonyos problémákkal szembesülnek, amit meg kell oldaniuk. És ez akár lehet egy társadalmi probléma is.

Egyszer olvastam egy német gyerekkönyvet, ami az árjásítás problémájával foglalkozott. Egy kislányról szólt, akinek a családjának volt egy ruhaboltja. Egy ponton kiderült, hogy azért van ruhaboltjuk, mert a háborúban egy gazdag zsidó családtól megszerezték. Annyira ellehetetlenítették a bolt egykori tulajdonosát, hogy fillérekért odaadta az üzletét, és a család máig ebből él. A kislány számára kiderül, hogy a nagyapja náci volt, amibe teljesen belebetegszik, aztán próbálja ezt az egészet megérteni.

Ha most ezt lefordíttatjuk magyarra, ebből valószínűleg annyi jön át: milyen rossz a németeknek, hogy a felmenőik között nácik is lehettek, és ott szörnyűségek történtek a második világháborúban. Holott rengeteg hasonló dolog megtörtént Magyarországon is. De nálunk ez nincs kitárgyalva, nincs benne a magyar gyerekirodalomban, nincs benne a kultúrában. Nálunk inkább elhallgatások vannak.

I. N. K./WMN: Nehéz nálunk manapság bármiről is értelmes diskurzust folytatni, nem csoda, ha félnek az írók bizonyos témákhoz nyúlni.

D. P.: Ki tudja, én talán csak a saját félelmeimről beszélek ilyenkor. Nem tudom, hogy mennyire működik a belső cenzúra más íróknál. Én csak azt látom, hogy Svédországban például gyermekirodalmi botrány, hogy a Harisnyás Pippiben szerepel a „néger király” kifejezés, és hogy a bennszülöttek hajlonganak Pippi apja előtt. Ezt a történetet feldolgozták egy svéd napköziben, ahol a csoport fele bevándorlókból állt, és ebből botrány lett. Mi történt? Az történt, hogy a mű a társadalom egy korábbi képét rögzítette, nemzeti klasszikussá vált, de közben a társadalom megváltozott, már más értékrendet közvetít, ez a történet pedig a gyerekeket összezavarhatja. És ezt ott számonkérik. Magyarországon ilyen botrány nincs.

I. N. K./WMN: Felmerül a kérdés, hogy a történelmi hűség vagy az adott társadalmi norma legyen-e mérvadó?

D. P. Felnőttirodalomnál ez persze máshogy van. Egy felnőtt nem a könyvben fog először szembesülni egy adott problémával, esetleg utána tud olvasni, vagy lehet írni a könyvhöz egy előszót. Az olvasó nincs magára hagyva. De egy gyereknek minden kommentár nélkül ez az első találkozása egy történettel. llyenkor megértem, hogy ez dilemmát okozhat.

De mondom, a magyar gyerekirodalomban más problémák vannak. Mi azért nem írunk át műveket, mert nincsenek átírandó művek.

I. N. K./WMN: Ez mit jelent? Hogy nem változik a társadalmunk?

D. P.: Inkább arról van szó, hogy nem tematizálódtak bizonyos problémák. Nekünk inkább az ideológiai töltet a probléma. Hogy ha egy szocializmusban megjelent művet újra ki akarunk adni, és abban mai szemmel nézve olyan dolgok vannak, amik ma már nem érthetők, akkor ahhoz hozzányúljunk-e. Tehát teljesen mások a jelenlegi kulturális problémáink. 

Persze, lehet, hogy ma itthon egy író bele akar írni a történetébe egy meleg mellékszereplőt, mert ismer egy ilyen srácot vagy lányt, aztán eszébe jut, hogy akkor talán bezacskózzák a könyvét, és külön polcra teszik, így inkább mégsem írja bele.

I. N. K./WMN: Mi a megoldás? Ügyesen kell beleírni? Nem mondani ki?

D. P.: De ha ügyesen csináljuk, meg nem mondjuk ki, akkor nem esünk túl valami fontos dolgon.

A nyugati kultúrákban létezik az úgynevezett problémaorientált irodalom, vagyis vannak olyan művek, amik kifejezetten egy problémát járnak körül: a gyerekekben vagy fiatalokban lévő öngyilkossági vágyat, a családon belüli erőszakot, a szexuális orientáció vagy bármilyen másság miatti megkülönböztetést. Miután ezek a típusú könyvek elterjedtek, utána egy adott probléma már megjelenhet alapmotívumként egy átlagos ifjúsági regényben is.

De mindig kell egy túllendülés. Ha viszont örökké csak kerülgetjük a problémát, finoman beszélünk róla, akkor ez nem fog megtörténni. Valahogy kell egy társadalmi katarzis. Kell a gyerekirodalomban is egy katartikus pillanat, amikor valamit kimondunk, leírunk, aztán ha már kimondtuk, akkor már tulajdonképpen mindegy. De ennek meg kell történnie.

I. N. K./WMN: Talán az a baj, hogy nálunk éppen az ilyen problémák vannak politikailag is tematizálva.

D. P.: Lehet. Csak közben le is vannak egyszerűsítve. Azt mondják, hogy az LMBTQ a nyugati gyerekirodalomban mekkora túlsúlyban van. Pedig a németek évtizedek óta foglalkoznak a szegénységgel, az éhezéssel, a családon belüli erőszakkal, a lányanyaság kérdésével, tehát olyan családi és társadalmi problémákkal, amikkel itthon mi még alig.

Egy jól működő gyerekirodalomban, egy jó ifjúsági íróban hihetetlen szociális érzékenység van. Az elesettek iránti szolidaritás megmutatása egy normális ifjúsági regénynek az alapja.

I. N. K./WMN: Önnek célja ez a fajta tabudöntögetés? Merthogy a Mórának volt is egy Tabu könyvek sorozata.

D. P.: 2010-ben a Frankfurti Könyvvásáron voltam, és csodálkozva láttam, hogy ott milyen bátor könyvek vannak. Miután hazajöttem, megbeszéltük a kollégákkal, hogy elindítjuk a Tabu sorozatot. A Soha senkinek című könyvvel kezdtük (eredeti címe szó szerint: Piroskának sírnia kell, egy családon belüli erőszakot elszenvedő lányról szól – a szerző). Csakhogy én akkor nem jól mértem fel a helyzetet, 2010 környékén nem jelent meg ilyen vegytisztán ez a problémaorientáltság, de már elkezdődött a műfajkeveredés. Hogy egy lányregény gyakran, mondjuk, krimi is egyben, amiben például társadalmi probléma is megjelenik. Tehát nagy szerepem volt abban, hogy elindult, és nagy szerepem volt abban is, hogy aztán véget is ért ez a sorozat. Úgy gondoltam, hogy ne ez legyen a lényege egy sorozatnak, hogy hú, van benne valami szörnyűség. Inkább minden ifjúsági regény legyen olyan, ami vitathatatlanul kiáll értékek mellett. 

I. N. K./WMN: Aztán ez a szemlélet már megjelenik A kék hajú lány című könyvében. Tudatosan?

D. P.: Utólag azt gondolom, hogy igen. Látom, hogy mi vezetett ahhoz a könyvhöz. Az egy sick-lit könyv, vagyis betegségirodalom, mint például a Csillagainkban a hiba. Kórházban beteg gyerekek az élet dolgairól vitatkoznak, szerelmesek stb. Ez egy rövid ideig trend volt külföldön, itthon viszont ez egy trenden kívüli könyv lett. Az az ars poetica volt mögötte, amit nyugaton láttam, hogy mindenről lehet írni, csak nem mindegy, hogyan. Személyes okok miatt tudtam, hogy mi az a depresszió, amitől ez a kék hajú lány szenved, úgyhogy gondoltam, erről is lehet írni. Az más kérdés, hogy aztán úgy éreztem, hogy itthon ez nem kell, én sem csináltam több ilyet, és nem születtek más, hasonló tematikájú könyvek sem.

I. N. K./WMN: Lehet, hogy a szülők is úgy vannak vele, hogy van elég baj a világban, a gyerek inkább olvasson valami cukit?

D. P.: Persze, nem ítélhetem el őket vagy a nagyszülőket, hogy biztosra akarnak menni. Nyilván ez is függ a társadalom állapotától. Egy olyan társadalomban, ahol a válasz valami traumára az, hogy berúgunk, hallgatunk róla, vagy hősiesen tűrünk húsz-harminc éven át egy házasságban, és nem válunk el, tehát ahol ilyen megoldások vannak, ott a problémák tematizálása nem annyira népszerű.

Szembenézni a problémákkal, ahhoz kell bátorság. Hogy apa és anya néha gyűlöli egymást, hogy a gyerek néha szorong, hogy világgá szeretne menni és meg akar halni, mert úgy érzi, hogy kevesebbet ér, mint a többiek. Lehetnének ilyen könyvek. Itthon a gyerekkönyveknek sokszor tényleg inkább az a feladata, hogy ebből a szörnyű világból egy kicsit kilépjünk. 

Ez azért is érdekes, mert közben ez az az ország, ahol kötelező olvasmány A Pál utcai fiúk, aminek a végén meghal egy kisfiú. Akit gyakorlatilag halálba szekálnak a többiek. Mert hogyha ezt a könyvet most vesszük elő, akkor megdöbbentő, de van egy ilyen olvasata is. Van ez a szegény kistermetű gyerek, aki bizonyítani akar, azt akarja, hogy becsüljék, végül magányos hősként elmegy a Füvészkertbe is. Igen, a vörösingesek egyszer megmártják a vízben, de egyébként a gittegylet tagjai azok, akik megalázzák, kisbetűvel írják a nevét, a Pál utcai fiúk azok, akik nem akarják előléptetni, ő az egyetlen közlegény. Ha ezt így megnézzük…

I. N. K./WMN: …Tipikus zaklató történet.

D. P.: De ezzel a megállapítással meg nehéz mit kezdeni, kimondani, mert van egy bevett, lényegében hazafias értelmezése a könyvnek. Holott lenne ennek egy teljesen más, mérhetetlenül szomorú olvasata is. Kérdés, hogy lehet-e ilyen olvasata valaminek, amit alapvetően hősi eposzként szoktunk olvasni. Szerintem persze lehet, a zseniális művek ismérve, hogy több érvényes olvasatuk van.

I. N. K./WMN: Ez is egybevág azzal, amit egy előadásában hallottam, hogy a magyar gyermekirodalom sok szempontból progresszívebb volt a rendszerváltás előtt.

D. P.: Ezt a progresszivitást gyakran a KGST-országokból beszerezett ifjúsági irodalommal érte el, de valóban bátor volt, nyers és sokszor szókimondó, főleg a rendszerváltozás előtti évtizedben. Például ilyen vagány könyv volt Zseleznyikovtól a Bocsáss meg, Madárijesztő! A rendszerváltozás egy nagyon éles törés volt, amikor piaci alapúvá vált a gyerekirodalom is. Megszakadt több mint egy évtizedre a hazai ifjúsági regényeknek a folyama, utána újra meg kellett találni ezt a hangot.

I. N. K./WMN: Azért a társadalmi változások mégiscsak tetten érhetők a könyvekben. Említette, hogy megjelentek a lányhősök, de átalakult a felnőttek szerepe is a történetekben.

D. P.: Így van. Korábban volt az autoriter gyerekirodalom, amikor a felnőttek szerepét nem lehetett megkérdőjelezni. A felnőtt volt a jó tanító, akire lehet számítani. Az antiautoriter-hullám már a hatvanas évek végétől megjelent, vagyis amikor már lehetett röhögni a felnőtteken is, mert ők is lehetnek hülyék, meg kinevetni valók, meg aljasak, és ha kell, ők is elnyerik a büntetésüket. Janikovszky Éva nevét szokás ezzel kapcsolatban említeni.

Ami a nőket illeti, ez a kérdés messzire vezet, mert alapvetően az a felnőttirodalomnak is egy problémája volt, hogy nincs elég női szerző, illetőleg a női szerzőket sokáig nem vették komolyan. 

I. N. K./WMN: Add ki férfi álnévvel a könyvedet…

D. P.: Ráadásul a férfi írók műveiben a főszereplők gyakran fiúk, a lányok pedig csak úgy jelennek meg, mint a vágy tárgyai, akiket meg kell hódítani. A lányolvasóknak nem nagyon volt kivel azonosulni. Ha megnézzük A Pál utcai fiúkat vagy a Tüskevárat, milyen női szerepekkel lehet azonosulni? A Tüskevárban van a Náncsi néni, aki nagyon finom rántott csirkét süt, vagy A Pál utcai fiúkban – Nemecsek anyján kívül – Csele nővére, aki zászlót varr, meg egy szolgálólány, akit lehet ugráltatni.

Létezik egy úgynevezett Bechdel-teszt, ami azt vizsgálja – egyébként eredetileg filmekben –, hogy van-e egy műben legalább két olyan nő, aki a férfiakon kívül másról is beszélget. A kollégáimmal mi is átnéztünk rengeteg klasszikus gyerekkönyvet, és egy csomó elhasalt a teszten, tulajdonképpen szexistának bizonyult. A helyzet azonban szerencsére változik, ma már a gyerekirodalomban szerintem több a női szerző, mint a férfi, és az ő főhőseik általában lányok. Nagy az igény, hogy a lányok is tudjanak a valamilyen menő hőssel azonosulni, ne csak egy szakácsnővel vagy egy cselédlánnyal.

I. N. K./WMN: Csakhogy megint ott tartunk, hogy nehéz a társadalmi diskurzus. Tóth Krisztina író is a női szerepek megjelenítésének módját tette szóvá nem is olyan rég, aminek a vége az lett, hogy kutyaszart tettek a postaládájába.

D. P.: Ő azt tette szóvá, hogy Az arany ember című könyvben szereplő nőalakok sorra alávetik magukat a férfiak akaratának, és ezzel egy avítt mintát mutatnak a mostani női olvasóknak. Szerinte ki kellene venni a könyvet a kötelező olvasmányok listájáról. Én ezt az egész problémát kicsit máshonnan nézem. Szerintem maga a kötelező irodalom képezhetné vita tárgyát. Hogy legyen-e kötelező vagy ajánlott irodalom Magyarországon.

I. N. K./WMN: És mit gondol? Legyen?

D. P.: Mindkettő mellett vannak érvek. Azt gondolom, hogy ebben lehetne egy sokkal nagyobb szabadság, és vannak olyan dolgok, amiket észre sem veszünk. Ott van például a János vitéz. Mi történik? Van egy lány, akit rajtakap a mostohaanyja egy fickóval, mire a fickó jól bedühödik, de ahelyett, hogy elszökne a lánnyal vagy megvédené, lelép, és bejárja a világot. Otthagyja a lányt, akire valószínűleg nem sok jó vár, aki akár terhes is lehet, ez nem derül ki, és mire János vitéz hazatér, addigra már meg is hal. Mi istenítjük ezt a történetet, de ha minden pátosztól mentesen elolvassuk, akkor ez tök fura.

Ilyen alapon mindent újra meg kellene nézni, mindent felül kellene írni. És egyébként lehet, hogy tényleg az kellene, hogy valaki nagyon nyersen végigmenjen ezeken a műveken, és megvizsgálja őket. Csak hát akkor úgy fog járni, mint Tóth Kriszta, és attól majd mindenki retteg.

De ha ilyenek történnek, ha Varró Dánielt megtámadják egy vicces konnektoros vers miatt, és ha megnézzük az egész korábbi magyar irodalmat, akkor lehet, hogy ez a társadalom még mindig ultrakonzervatív. A Nyugat folyóirat a XX. század elején csak Magyarországon számíthatott modernnek, de nyugaton akkor az avantgárd örvendett nagy népszerűségnek, ami itthon csak egy marginális vonulat maradt. Tehát lehet szidni a politikát és bizonyos politikusokat, hogy hatást akarnak gyakorolni az emberekre. De mi van emögött? Az, hogy ezek a politikai törekvések nagy helyeslésre találnak a társadalomban. Lehet, hogy az emberekben benne van ez. De az is lehet, hogy ez csak egyfajta beletörődés részemről.

I. N. K./WMN: És így már az is értelmet nyer, hogy miért volt korábban a gyermekirodalom menedék. Az írók így tudtak komoly társadalmi problémákról írni?

D. P.: Ez így van. Ha az ember elolvassa Lázár Ervinnek a Gyere haza, Mikkamakka! című könyvét, hát az nyilván nem csak a Négyszögletű Kerek Erdő lakóinak szerencsétlenkedéséről szól. De ugyanilyen áthallásos Békés Pál Félőlénye vagy Pacskovszky Zsolt Dodó című könyve. A magyar gyerekirodalomban komoly hagyománya van annak, hogy a társadalmi vízióinkat vagy problémáinkat beleírjuk egy meseregénybe.

I. N. K./WMN: Említette, hogy rengeteg írást kapnak, illetve egy interjúban elmondta, hogy főleg kismamák és idős emberek küldenek kéziratot. Mesélt arról is, hogy milyen megrendítő, hogy idős emberek valószínűleg az utolsó éveikben még valamit nagyon szeretnének elmondani. Mennyire megterhelő ez lelkileg? 

D. P.: Az a jó, ha az ember nem vonódik be, ha megtanul kívül maradni. Sokszor van velem sajnos az, hogy visszautasítok egy kéziratot, megvannak a megfelelő érveim is, aztán beszélek telefonon egy reszkető hangú öreg nénivel, akinek a férje vagy a testvére írta a művet, és kéri, hogy azért még mutassam meg valakinek, meg még valakinek… és van, hogy ki tudnak csikarni belőlem még egy ígéretet. Ezt én nem tudom jól csinálni. Van a Szemtől szembe című film, abban mondja a rendőr, hogy éjszakánként a meggyilkolt emberek jeges tekintete szegeződik rá. Rám meg a visszautasított szerzők tekintete. Sosem tudja az ember, hogy nem tévedett-e, sosem tudhatja, hogy mit indított el. 

I. N. K./WMN: Hogy ne járjanak úgy, mint az említett idős emberek, mit üzen azoknak, akik évtizedek óta írják fejben a nagy művüket, és közben mentegetik magukat, hogy ha megírnák, akkor biztos nagyon jó lenne?

D. P.: Szerintem ez egy emberi dolog, és nem csak a regényírásra vonatkozik. Van, aki például azt gondolja, hogy ha anno beiratkozott volna énekelni tanulni, akkor most híres énekes lenne. Én például a dobolással vagyok hasonlóan. Egyszerűen jó eljátszani a gondolattal, hogy ha valamit csinálnánk, akkor biztosan jók lennénk benne.

Az is egy hiba, ha valakit emiatt nagyon elkezdünk macerálni, sürgetni, ha komolyan vesszük, hogy ő tényleg meg akar csinálni valamit. Lehet, hogy ezzel rosszabbat teszünk vele. Hogyha nem értjük meg, hogy ez csak egy játék. Nem mindenki akarja, hogy az álmai valóra váljanak.

I. N. K./WMN: Mikor érezte először azt, hogy felnőtt?

D. P.: Hát, ez egy nagyon giccses válasz lesz. 48 éves vagyok, és fél éve született egy kisfiam. Akkor. Azelőtt nem. Most már nincs kibúvó, most már csak percekre, órákra lehetek nem felnőtt.

I. N. K./WMN: Kell a gyermeki én megtartása a gyerekirodalomhoz? 

D. P.: Van, aki a gyerekein keresztül kötődik a gyerekirodalomhoz, és van, aki maga is egy kicsit, hát, infantilis. Volt egy kolléganőm, ő mondta mindig, hogy nekünk, akik itt a gyerekkönyvkiadóban dolgozunk, biztos van valami gyerekkori elakadásunk, ami miatt itt vagyunk, közülünk mindenki még egy kicsit gyerek. És néha, amikor nézünk egy kicsiknek szóló könyvet a szerkesztőségben, körbeadjuk, nyomkodjuk, szagolgatjuk, akkor ezt így érzem én is. Ijesztő lenne szerintem az a gyerekkönyvíró, aki nem ilyen.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Iliás-Nagy Katalin