Királyhelmec egy szlovákiai kisváros, közel a magyar és az ukrán  határhoz. Ide született Tkacsik Márti, és azt mondja, a kisebbségi létezésnek előnyei is vannak, nem csak hátrányai. „Két dologra biztosan jól megtanított: a toleranciára és a küzdeni tudásra” – magyarázza.

Ekkor már a Patikakert vendégház nappalijában ülünk, kávét kortyoltunk. A körülöttünk lévő tárgyak mind Mártiról mesélnek. A falakon a fotói – a fotózást is szenvedéllyel űzi, akárcsak a festést, a főzést, a befőttkészítést, a kertművelést, meg úgy általában mindent, amibe belefog – a lámpák és bútorok egy részét ő rajzolta meg papíron, a pont ide illő tárgyakat ő vadászta össze és újíttatta (vagy újította) fel, az „ikerházakat” pedig az építésztervező művészlánya tervezte, pont olyanra, amilyenre együtt megálmodták.

Hét évvel ezelőtt itt pusztaság volt, most négy hektáron terem a házak körül a gyümölcsös. 

Egy szintén autodidakta kertész és egy gyümölcspüré-készítő (amúgy pedagógus) asszony segít Mártinak a mindennapokban (meg szüretkor diákok), alig hihető, de amúgy mindent maga csinál. Meséli, hogy annyira mániája lett a kert, hogy nemrégiben azon kapta magát – egy nyári esküvőn, amelyre hivatalos volt –, hogy nekiesett sutyiban kihúzgálni a gyomokat a virágok közül.

De előreszaladtunk, térjünk vissza ahhoz a bodrogközi kislányhoz, aki nagyon hamar rájött, hogy semmit sem adnak ingyen, mindenért keményen meg kell dolgozni. A kicsi lány mindennap megtanult tíz szót szlovákul, hogy könnyebben boldoguljon majd, ha elkerül a színmagyar közösségből, amelyben felnőtt.

Meséli, hogy az anyukájára ütött, ő volt ilyen ezerfelé érdeklődő, tudásszomjas típus. Miatta lett Márti végül matematikus,

no meg egy másik, csillogó szemű fiatal, lelkes gimnáziumi tanárnőnek köszönhetően. Pedig a képzőművészethez is van érzéke, örökölte művész édesapjától a tehetséget, de szülei arra biztatták, válassza inkább a biztosabb megélhetést kínáló utat. Ezért ment Márti a kassai egyetem elméleti matematika szakára – egyedüli lányként, ismét kisebbségbe: egy más fajtába, mint amihez eddig hozzászokott. Csupa férfi közt kellett bizonyítania, hogy egy nő is érthet úgy a matematikához, mint ők. És versenyképes akkor is, ha mire megszerzi a diplomáját, már feleség és két kislány anyukája.

Olyannyira, hogy a diplomamunkáját egyből doktori disszertációnak is elfogadják.

„A matematikát, úgy tapasztaltam, misztifikálják a tanárok” – magyarázza. „Mintha az valami férfias, érthetetlen, csak zseniknek való tudomány lenne, mindenfajta szépség nélkül való. De ez nem igaz! Csak ajánlani tudom a lányoknak, hogy tanulják! Egyrészt azért, mert az elméleti matematika beugró egy csomó területre, másrészt, mert megtanít rendszerben gondolkodni, ami nagy előny, bárhova is vetődjön az ember.”

Például egy számítógépközpontba. Márti egy ilyenben kezdett, az akkor még Csehszlovák Tudományos Akadémia és Kassai Műszaki Egyetem számítóközpontjában. Vonzotta ez az állás, mert még nem értett a komputerekhez, és mert mindig szerette a mély vizet, ha olyan dologgal foglalkozhat, amihez tanulni kell. „Téged szokott minden hülyeség érdekelni” felkiáltással egy kollégája átpasszolt egyszer neki egy meghívást, amely egy konferenciára szólt. A világháló volt a témája, amit akkor még nem is internetnek hívtak. A nyolcvanas évek végén történt ez, jóval a World Wide Web elterjedése előtti időszakban, amikor még egészen szürreális gondolatnak tűnt, hogy a gépek világszerte összekapcsolódjanak.

Mártinak az jutott eszébe a konferencia után, mi lenne, ha a kelet-európai tudósok rá tudnának kapcsolódni a nyugati kollégák szervereire, használva így a fejlettebb technológiát a kutatásaikhoz. Informatikai előképzettség nélkül, beleásva magát a témába, összerakott  egy egyedi rendszert: az IBM cég szoftvereit kicsit másképpen használva sikerült létrehoznia egy akadémiai hálózatot Kelet-Szlovákiában, majd három másik társával együtt egy országos rendszert, a szlovákiai internetet. Kassán neki volt először e-mail címe.

Az IBM is felfigyelt a tevékenységére, és felajánlottak neki egy Japán ösztöndíjas utat. Ekkor Márti számára kitárult a világ.

Második férjével és lányaival Budapestre költözött. A tanácsadói szektorban épített karriert. Peregtek az évek: volt olyan hét, nem egy, hogy negyven órát repült összesen. Hatékonyság – talán ez a szó állhatott akkoriban a képzeletbeli kitűzőjén. Hatalmas utat tett meg a kezdetekhez képest, a saját vállalkozás, a három férfikollégával együtt felépített management consulting (üzletvezetési tanácsadó) cég a legnagyobb lett a maga nemében Magyarországon, lekörözve a multinacionális cégeket is ebben a szektorban. Mégsem volt elégedett, hiába várt rá komoly nemzetközi karrier.

„Egy idő után elég lett a virtualitásból. Szerettem volna látni a munkám kézzel fogható gyümölcsét.

Túl is hajtottam magam. Nem tudok pihenni, ez az igazság. Napi három-négy óra alvással léteztem évekig. Egy nap, fülemmel a telefonon léptem be a lakásba este fél tíz tájban. Elfelejtettem bezárni az ajtót, és éjjel kiraboltak bennünket. Szerencsére nem esett baja senkinek a családból, de az eset mélyen elgondolkodtatott, éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Nem vágyom több szakmai elismerésre. Tulajdonképpen kinek akarok még bizonyítani? – tettem fel magamnak a kérdést.”

Amikor sikerei csúcsán, nyolc éve Márti úgy döntött, kiszáll az üzleti életből, sokan mondták, hogy úgyis vissza fog térni. Nem így történt. Rátalált a budajenői telekre, amelybe beleszeretett. Építkezni kezdett. Fákat és bokrokat ültetett, virágmagokkal szórta tele a rétet.

Mivel inzulinrezisztenciát diagnosztizáltak nála akkoriban, az orvos diabéteszt jósolt a későbbiekre. Márti ebbe nem nyugodott bele. A rá jellemző alapossággal ásta bele magát a dietetikába. Eleinte azért termesztett bogyósgyümölcsöket – fanyarkát, fekete málnát, ribizlit, somot, fekete berkenyét –, hogy önmagát kúrálja: a bennük lévő antioxidánsok és mikro-tápanyagok ugyanis bevethetők a különféle civilizációs betegségek, főleg a rejtett gyulladások ellen. Márti azt mondja, teljesen meggyógyult, és ma már azokat a gyümölcspüréket készíti, árulja, amelyeket saját maga számára kísérletezett ki. Minden egyes bogyó – évente másfél millió! – biogazdaságából származik, a szüret például szigorúan kézzel, szemenként történik, hogy semmi se menjen kárba az értékes hatóanyagokból.         

„Jó volna, ha az embereknek nemcsak a hatalom tetszene, de a felelősséget is vállalnák. Nemcsak egymásért, hanem önmagukért, az egészségükért is. Ezt kellett megtanulnom nekem, magamnak is”

– mondja, és feltarisznyáz bennünket frissen szedett paradicsommal, általa eltett birsalma- és ribizlibefőttel. Számban a gyümölcs édességű paradicsom ízével sokáig morfondírozom hazafelé azon, amit elhoztam még Mártitól útravalóul. Azt mondta: „A magasba igyekszünk valamennyien, pedig meg kellene ismerni jobban azt, ami a mélyben, odalent, a felszín alatt nyugszik.”

Vajon vannak, akik veszik, értik ma még ezt az üzenetet?   

Kurucz Adrienn

Képek: Chripkó Lili