–

„Oké, leszállunk, a reptéren kibéreljük a lehető legnagyobb személyautót egyetlen napra, húzunk az IKEA-ba, kajálunk – mert ma már nem lesz igazából más alkalmunk enni –, aztán lepakoljuk a cuccokat, szerzünk még egy hűtőt meg egy lemezjátszót, aztán reggel jön értünk a kocsi, délutánra Methanán vagyunk, estére kész a lakás.” Így nézett ki az eredeti tervünk, ami nagyon jól festett egészen addig, amíg fel nem fedeztük: az Athénba érkező kicsi kocsi szinte mindent elnyel, amit a tengerparti falusi kuckónkba szántunk, csak épp mi nem férünk bele.

Így hát búcsút mondtunk a barátunknak, aki nekiindult a két és fél órás útnak, mi pedig áthajóztunk Pórosz szigetére, ami egy háromperces vízitaxi-útra van Methana-félszigettől. Kezemben egy minihűtő, Nimiében egy vintage stílusú bakelitlemezjátszó (ami már nem fért el az autóban), és vigyorgunk, vigyorgunk, mint talán még soha. 

„Minden megvan a listáról?” – kérdeztem Nimit. „Ruhasín, dobozok, székek, asztalka, lámpabúra, párnák, virágládák, hűtő, lemezjátszó” – olvasta fel lelkiismeretesen a listát. Minden más a velünk utazó három bőröndben lapult. Kincsek, emlékek, kedvenc kényelmes ruháink, lakáskiegészítők, amiket az elmúlt hónapokban vásároltunk jártunkban-keltünkben a nagyvilágban (a konyhaszekrényajtó-kallantyútól a csempematricán át az ágytakaróig, amit a papám Indiából repített haza nekünk, hogy végül a raklapágyunkon köthessen majd ki). 

Mire lement a nap, a tengerre néző erkélyre költöztetett kádunk ölelésében kortyoltuk az úzót. 

Hogy csináltuk? Elmesélem… 

A konyha

A konyhánk a kéthelyiséges lakás egyike (leszámítva a zuhanyzót), ahol a fél életemet töltöm, így aztán evidens, hogy mesevilágot képzeltem bele. Persze eszem ágában sem volt csempét cseréltetni, vagy menő grafitszürke konyhabútorba invesztálni. A bútor meglehetősen szimpla, természetes hatású fa bútorlappal, ezt feldobtuk egy tucat, egymásra csupán színében hasonlító kis fogantyúval. Kagyló, szkarabeusz, márványbetétes plecsni, mind-mind aranyszínnel bevonva.  

Egész életemben mindig ezüstpárti voltam, legyen szó lakás- vagy ruhakiegészítőkről, ahogyan a párom, Nimi is, itt azonban elhatároztuk: minden saját szabályt felrúgunk, és egyébként is, ehhez a görög vándorcigányélethez passzol az arany. Ennek szellemében még Izraelben felpakoltuk Nimi erdélyi származású Zsóka nagymamájának egykor oly kedves rézedényeit – ezek a falakon lógva és a plafonra erősített láncról csüngve ragyognak most ránk. A nem túl csúf, de azért nem is szép kék csempéket a lisszaboni utunk során beszerzett, eredeti portugál épületcsempéket idéző matricákkal ékesítettem – mint kiderült, sokkal kisebbek, mint maga a csempe, de szerencsére rég túl vagyok azon, hogy ilyesmi kihozzon a sodromból, így aztán lazán középre cuppantottam őket. 

A minihűtőt tökéletesen elegendőnek ítélem – ketten vagyunk, amúgy sem célom ételeket felhalmozni, inkább főzünk frisset, szezonálisan, annak a pár üveg sörnek, rozénak és a növényi tejnek simán elég ez a frigó. Ugyanígy vélekedem az elektromos sparheltről, amivel beköltözésünk másnapján 15 (!) fogásos görög klasszikusok inspirálta menüt rittyentettünk egy gasztromagazin kérésére.  

Amióta fél évet laktam egy minivitorláson Jaffában, és tizenkét fogásos vegánreggeli-workshopokat tartottam rajta, és idén nyáron az Ozora fesztiválon konyhamentes közösségi „főzést” rendeztem, számomra minden konyhai eszköz luxus.

A gardrób

Gyűlölöm a szekrényeket! Számomra egy falból kitüremkedő, ólajtó méretű, ormótlan ajtós doboz maga a rémálom. Ha szekrényem volt, azt előbb-utóbb úgy telepakoltam, hogy a Stranger Things upside-down világa gyerekopera volt ahhoz a dzsumbujhoz képest. Mára vallom, hogy szeretnem kell annyira a ruháimat, hogy egy ruhasínre rendezve öröm legyen rájuk nézni! Az alsóneműket egyszerűen textilzsákba pakolom, és minden hajtogatós cucc mehet egy régi ládába, kofferba, vagy rattankosárba. Vettünk még egy fehér keretes tükröt is, az „előszobabútor” pedig egy a szomszédos építkezés sitteskonténeréből mentett Ytong-darabka – majdnem olyan, mintha az Akropolisz egy eleme lenne, nem? Mindegy, nekem igen. 

A fürdő(k)

Itt nem kellett sokat lacafacáznunk, mert beépített zuhanykabinunk van, a mosdó felett pedig tükör kétajtós polcocskával – de azért itt is lecseréltük a nyitogató gombocskákat aranyszínűekre, és beparkoltunk az egyik sarokba egy nagyon csinos, régi ventilátort, ami amúgy nem működik, de azon kevés tárgyak közé tartozott, amelyekről már a költözés első mozzanatai során tudtuk: el kell hoznunk magunkkal. 

A nagy truváj a fürdésben a korábban már emlegetett fürdőkádunk – mivel a minifürdőbe bizonyosan nem férne el még állítva sem, kedvenc míkonoszi szállodánktól inspirálódva – ahol a teraszon pezsgőfürdőztünk a naplementét nézve – megvalósítottuk no-budget verzióban. A vizet az építtető vezette át a fürdőszobából a nappali falain át az erkélyre, és nagy szerencsénkre aranyszínű csövet használt, így aztán tökéletesen passzol az anyai-nagyapai ágon ereimbe érkezett, mostanság egyre inkább kiütköző roma virtusommal, és ennek köszönhetően minden mással a lakásban. 

A nappali-háló 

Amikor átgondoltuk, mégis mire pakoljuk majd ki az üvegföldgömbünket, a frissen szedett kaktuszainkat (természetesen aranykaspóban), a hosszú évek során gondosan félretett magazinválogatásomat (többnyire Madonnával a címlapon), és a kofferlemezjátszónkat, valahogy nem vizualizáltunk magunk előtt egy normális polcrendszert. Inkább vettünk tíz faládát, kétféle méretben – szívem szerint rendes piaci zöldségesládákat használtam volna, de hirtelenjében nem leltünk, ellentétben a raklapokkal, amelyeket a szomszéd városka egyik építkezéséről kunyeráltunk el 50 euróért házhoz szállítással, és még a beköltözésünk napján megérkezett egy minifurgon platóján. 

A dobozokkal és a raklapokkal is játszottunk egy darabig, míg megtaláltuk a perfekt elrendezést, de a legjobb benne, hogy ha megunjuk, másodpercek alatt variálható, bármikor. A falakra #ARANY képkeretek kerültek, és az Athénból induló hajójárat magazinjából hosszas vacillálás után „kikurátorkodott” fotók kaptak helyet bennük. És vettünk még egy haszontalannak tűnő, de nagyon helyes kis létrát, amire lehet növényeket, könyveket, meg izzósort aggatni, csak úgy.  

Az erkély(ek)

A piciny fehér erkélyládikákat – amik egyébként a minilétrához voltak csomagolva – megtömtük földdel, és összeszedtünk minden olyan kaktuszt a környékről, amelyek látványosan kornyadoztak, túlszaporodtak a tengerparti út mentén, vagy félig már letörtek, remélve, hogy sikeres lesz a kaktuszrehabilitáció. Egy fehér, kör alakú fémasztalka és két kinyitható faszék lett a „kerti bútor”, és naná, hogy itt is szétszórtunk némi aranyport. 

A fürdőkádról még órákat tudnék beszélni, de megkímélek mindenkit tőle – inkább elmesélem, hogy a konyha oldalán is van egy kis teraszunk, ahová kukáztam egy igazi „görögkék” székroncsot, amin ülni nem lehet ugyan, de ételfotózásra remek, meg mert Mamma mia!, és kész.  

Falu végén kurta taverna 

Most, hogy körbejártuk a lakásunkat – ami egyébként huszonhét négyzetméteres, és egy hatlakásos, hét éve épült kis kúriában fészkel –, sétáljunk le a partra. Agios Georgeos falucskában alig félszáz fő lakik, télen még a fele se. Az egyetlen taverna, amely kávézó, kocsma, és fogadó is egyben, a templom és a kikötő között szolgál fel hagyományos görög ételeket, a kínálat pedig a Bazi nagy görög lagziból elhíresült „Nem eszel húst? Majd csinálok neked bárányt!” poén ellenére dúskál a „véletlenül vegán” remekekben. A kikötőben, amelyhez nemhogy hajók, de csónakok is ritkán érkeznek, az öreg tutajok és kopott vitorlások között sétálgatva tűnik csak fel: a móló valójában egy hajóroncs: egy a második világháború idején elsüllyedt uszályt betonoztak be hajókikötőnek, majd kicsinosították járólapokkal, utcalámpákkal – azt hiszem, ez mindent elmond a görögök életfelfogásáról.

A mondás, amely szerint „ha az élet citromot ad, készíts belőle limonádét”, itt több mint szlogen – az egész környéken citrom- és lime-fák zöldellnek. Kisbolt csak a hét kilométerre fekvő kisvárosban, Methanában van, a fekete vulkáni homokkal borított tengerpartra viszont mindennap érkezik egy hajócska a helyi termelők zöldségeivel és gyümölcseivel. Az egyetlen szálló a falu végében meghúzódó Cavo Petra, amely aloe vera farm is egyben – itt lakik Alkaska, a híres-neves husky, akinek abban a szerencsében van része, hogy övé a legszebb kilátás – a mi máris mélyen a szívünkbe zárt falucskánkra. 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak