A bázisomul szolgáló szobában ücsörgök. A nyáron átköltözött ebbe a lakrészbe három kettyós kamaszlány. Nézem az asztalomon ollóval fúrt lyukat. Unatkoztak a lányok. Jellemző, hogy mikor megkérdeztem, mit akartak vele, egymástól függetlenül azt válaszolták, hogy „nem én voltam”. Pedig ez nem is érdekelt, mert tudtam, hogy csak ők lehettek, hiszen egész nyáron csak nekik volt kulcsuk a szobához. Az meg mindegy, hogy melyik.

Nem érdekelt, ugyan, mindegy.

Engem a miért érdekelt volna, de az meg nyilván a „csak”.

Most mérgesek, mert rendet kell rakniuk, duzzognak, dünnyögnek, miután kicsit felhúztam magam. Nem tudtam leülni, mert a székemen büdös papucs, bepállott törülközővel, a szekrényben dugi száraz kenyér, meg valami rothadtételes-doboz várt.

A Kiss gyerekek is visszajöttek, megkezdődött az iskola.

A legnagyobb, a végre hatodikos, tizennégy éves Gabi viszont nem, ő napszámban van az anyjával. Már az első héten kiveszik a szülői igazolásos napokat.

Állítólag holnap jön, hoz füzeteket a többieknek.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A Mátéknak is megindult a meló, az óvodában a gyermekkísérőt már az első napon azzal várták, hogy nem lehetne-e a kicsit délben elvinni, mert nem bírnak vele.

Éppen az udvarról küldöm be, ahol zokniban szaladgál, amikor meglátom az otthon előtt az oly jól ismert babakocsit, kedvenc anyukám, az anyja van itt.

Nem is mondta a gyerek.

Nagy a barátság, ha anya öt perce jött, és az óvodás korú lánya inkább az udvaron szaladgál.

Belépünk, és anyuka elkezd ordítani:

 – Nem megmondtam, hogy vegyél fel cipőt?

Csend.

– Jó napot kívánok! – és elmegy az amúgy sem létező jókedvem.

Persze nem füzeteket vagy egyéb iskolai dolgokat hozott a nagyobbaknak. Szerintem fel sem merült ennek a lehetősége, én meg vagyok olyan, hogy meg sem kérdezem szerencsétlent:

– Anyuka, nem hozott legalább füzeteket a gyerekeknek, merthogy tudja, elkezdődött az iskola?

Ehelyett bemegyek a szobába a nagyobbik fiával befedni a könyveit.

Uzsonna után átsétálok a szomszédos iskolába a másik testvérért.

A tanárnőt ismerem régóta, szokott köszönni, reménykeltő.

„Jaj, de örülök, hogy hozzátok került! Hát, tudod, semmit sem tud, úgy engedtük át, az írása nagyon rossz, szorzótábla semmi, a magatartást nem is mondom, de hát tudod te.

Annyi, hogy már az első nap összehaverkodott ezzel az új gyerekkel, aki nagyon rossz, ezek ketten aztán jók lesznek itt nekem. Annyi lenne a kérésem, hogy naponta, ha csak egy pár sort is…”

És önti, zúdítja.

Ácsorog közben Pandita, ahogy a kishúga nevezi, és hallgatja, biztos örül neki.

Aztán elenged a tanárnő, de az ajtóban még utánunk kiált:

– Elolvasta a Kincskeresőt?

– Nem. Miután augusztusban hazament, abbamaradt a projekt.

– Hm, jó, akkor azt is olvassátok már, mert az értő olvasása is gyatra.

Panditával sétálunk.

– Figyi má, miért az úgynevezett legrosszabbakkal sikerül mindig barátkoznod?

– Mert nem volt más barátom az osztályban.

Az van, hogy annak idején az óvodás csoport egy az egyben át lett véve elsősnek. Jól összeforrott csapat, nem fogadták be a kicsit furcsa srácot.

Azért volt ez az átvevős csel, mert így a szülők az óvodától, iskolától garanciát kaptak, hogy ha mindenki beíratja elsőbe, nem lesz cigány az osztályban.

Pandita meg még úgy ott van velük.

De már nem egyedül.

Kicsit gyakoroljuk az írást, aztán kimegyek az udvarra. Közös udvarunk van a szomszédos általános iskolás kollégiummal, jellemzően a 3H-s (halmozottan hátrányos helyzetű) gyerekek vannak ott is többségben. Feltűnően kevés a kollégista, le is ülök az egyik lánypáros mellé, akik a telefonjaikat nyomkodják.

– Hol vannak a többiek, még nem jött meg a családi?

– De, mert én is itt vagyok, csak sokan rühesek meg tetvesek, oszt azért.



Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció