Van néhány hely és dolog az életben, amiről tudni véljük, hogy milyen, de csak akkor derül ki, hogy valójában fogalmunk sincs, amikor tényleg odamegyünk és átéljük ezeket. Jobbára szélsőséges élményekről van szó – az ejtőernyősugrást, a gyerekszülést, de egy közeli szerettünk halálát sem lehet elképzelni előre. Mi a feleségemmel, Judittal rendszeresen segítünk alapítványoknak a lehetőségeinkhez mérten, adunk aprót piros lámpánál, én régen rendezvények után maradék kaját hurcoltam hajléktalanoknak, ilyesmik. Nem azért csináljuk, mert valami emelkedett erkölcsű kivételes lényeknek gondoljuk magunkat, vagy hogy erről posztolgassunk a közösségi médiában, hanem kábé ugyanazért, amiért ajtót nyitok egy nőnek, vagy leguggolunk egy síró gyerekhez a játszótéren, és megkeressük az anyját együtt. Nekünk ez a természetes, ez a normális, így neveltek minket, ezt a mintát éljük, ezt is adjuk tovább. 

Ezért úgy gondoltuk, a nagycsoportos kislányunk már elég nagy hozzá, hogy megértse, nem minden gyerek a szerető, vigyázó szüleivel él teljes harmóniában és biztonságban, 400 plüssállattal, korlátlan internet-előfizetéssel, meg két teli szekrény ruhával, csurig pakolt hűtővel.

Amikor rá is kérdezett a lányunk, hogy mit csinálnak a gyerekek, akiknek nincsenek szülei, akkor megszületett a döntés: adományozzunk vele együtt játékokat, ruhákat, de még inkább menjünk oda, és nézzünk a szemükbe az „olyan” gyerekeknek.

Hárman három különböző okból fagytunk le, de teljesen, még ott, a bejáratnál.

Odamentünk, becsöngettünk, elmondtuk, miért jöttünk. Behívtak minket az előtérbe, és tovább nem is mentünk. Én persze azért fagytam le, mert lelkizős csávó lévén gyakorlatilag már a kert és az épület látványától gombóc volt a torkomban, és üvölteni akartam, hogy basszus, miért elhanyagolt a kert, miért pattog a festék, miért ilyen méltatlanok az állapotok?!

A kislányunk szemmel láthatóan attól fagyott le, hogy vittünk öt-hat plüssjátékot is, csupa olyat, amivel ő legalább fél éve nem játszik soha, és ő maga válogatta ki őket, hogy ezek már nem kellenek. Ám ahogy elővettük és odaadtuk őket, csillogó szemekkel felkiáltott több gyerek – és azonnal összevesztek rajtuk. És a lányom állt, és tágra nyílt szemekkel nézte, hogy a tök unalmas, tök használt, tök szükségtelen régi babáin más gyerekek mohó szemekkel összevesznek. Láttuk rajta, hogy pontosan érti, miért.

A feleségem pedig azért fagyott le a bejáratnál, mert ő egy nagyon introvertált nő, aki mindig viselkedik, mindig jól méri fel az adott helyzetet, jó előre felkészül, hogy később ne érje meglepetés. Tudta, hogy ez megrázó lesz, tudta, hogy megható lesz, tudta, hogy próbára tesz majd minket. Egyetlen dologra nem számított. A gyermeki lélek tisztaságára. Azaz annak olyan mértékére, amit ott, a bejáratnál kapott. 

Amikor átadtuk az „ajándékokat”, ott állt velünk szemben majdnem tíz gyerek. Volt, aki összeveszett a plüssállatokon. Volt, aki az „új, csodálatos” ruhákra volt kíváncsi. Volt, aki hangosan nevetett, és volt, aki csak halkan megköszönte. A legfiatalabb, és a legidősebb gyerek pedig néma maradt. A legkisebb, szerintem három körüli, szőke, hullámos hajú kislány szabályosan egy Andersen meséből lépett ki: hatalmas szemek, maszatos pofi, ezeréves kis göncök. Ő csak állt, tágra nyílt szemmel állt, a keze megindult, megfogott valami nagyobb gyerek-kezet, és nézte az ötéves Lottit, aki előtte állt. Egy könyvet tudnék írni arról a tekintetről, ami azokban a szemekben volt.

A kíváncsiság, ahogy gyerek a gyerek szemébe nézett, a ruhájára, hajára, illatára figyelt, ahogy a lelke közepét bámulta Lottinak, az egyszerűen elviselhetetlen volt.

Látni lehetett a szemében, hogy egy elhanyagolt, a mi mércénkkel szeretetlen világból átnéz egy biztonságos, szeretettel teli, teljes harmóniát jelentő másikba. De nem miatta készült ki a feleségem. Ő attól készült ki, amit a legidősebb gyerek csinált. Aki végig, amíg a nevelővel beszéltünk, a sztorit elmondtunk, a cuccot letettük, gyerekeket biztattuk – egy mukkot nem szólt. Ő állt Judithoz legközelebb. nyolc-kilenc éves lehetett. Amikor bevégeztük a mondanivalónkat, hirtelen odafordult a feleségemhez, és egy hang nélkül megölelte őt úgy, ahogy csak egy gyerek tud ölelni. Nem kellettek szavak. Nem nézett a feleségem szemébe. Csak átölelte, szorította, és tartotta a feleségemet. Aki ugyan mindig, minden körülmények között viselkedik, most pislogás és levegővétel nélkül rám nézett, és láttam, ahogy belül összeomlik. Visszaölelte azt a kisfiút, beleszagolt a hajába, és alig maradt hangja elköszönni. Csak azért nem sírt hazáig, hogy ne ijessze meg Lottit. Nőként, feleségként, de főleg anyaként ez a 20 másodperces ölelés kitépte a szívét mindenestül. Láttam rajta, hogy nem találja a szavakat, láttam rajta, hogy ezt most saját magával is le kell rendeznie, hogy hazafelé a kocsiban egyesével végigfut a fejében, hogy ezek a gyerekek itt hogyan élnek. És hogyan nem. 

Láttam rajta, hogy mostantól kevesebb használt gyerekholmit fogunk eladni furfangos Facebook-csoportokban 500 meg 1000 forintokért, és többet fogunk ide hozni. Láttam rajta, hogy az az ölelés keresztülszúrta az anyai szívét örök életére. 

Megöleltük mindet, sőt volt csoportos ölelés, mielőtt eljöttünk. Mondtuk nekik, hogy ne veszekedjenek a ruhákon, és hogy hozunk majd még. Mondtuk nekik, hogy mindenkinek jut csoki, és hogy abban az olajsütőben, amit hoztunk, rengeteg sült krumpli elfér ám! Aztán visszasétáltunk a kocsinkhoz, és visszagurultunk az ütött-kopott gyermekotthonból a számukra elképzelhetetlen, csodálatos életünkbe, és otthagytuk őket a pillanatnyi öröm meg a végtelen reménykedés állapotában.

Azok a gyerekek úgy nyúltak értünk, úgy fogtak minket, úgy kapaszkodtak belénk a szemükkel, a kezükkel és a lelkükkel abban a néhány percben, hogy az örök nyomot hagy.

Olyan tanulságot kaptunk tőlük, olyan valóságot mutattak nekünk, hogy Lotti másképp fogta a saját babáját a kocsiban hazafelé, a feleségem másképp fogta a gyerek kezét, én másképp fogtam a kormányt. Más íze lett a vacsorának is a tele hűtőből, és nagyon más íze lett a szülői mondatnak is fürdés előtt, hogy „pakold el ezt a rengeteg játékot, kicsim”. Szerettük volna elkezdeni a gyerekünk szociális érzékenyítését, mert ilyen az értékrendünk, és főleg mert azt hittük, mi már elég érzékenyek vagyunk. Végül nem mi érzékenyítettük Lottit, hanem azok a gyerekek mindhármunkat. És nem mi ajándékoztuk meg azokat a gyerekeket, hanem ők minket.

Remélem, hamar viszontlátjuk őket.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ D-Keine

Doffek Gábor