„Hallgatni tanítottak meg azok, akiknek vigyázniuk kellett volna ránk” (olvasói írás)

–

Évekig építettem és éltem úgy az életem, hogy arra vágytam, bárcsak valaki megmentene. Közben utáltam is magam érte, hogy segítségre szorulok. 

Hároméves koromban kerültem nevelőszülőkhöz, akiknél hivatalosan 18 éves koromig kellett volna maradnom, mivel nem fogadtak örökbe. 

Nincs édesanyám, ahogy édesapám sincs. Nincsenek nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, se keresztszülők. Vannak nagyobb féltestvéreim, akikkel együtt a nevelőszülőkhöz kerültünk, de nem voltunk sokat együtt, és a nevelőszülők is inkább egymás ellen hergeltek.

Nehéz őszintén írni arról, hogy milyen volt vállalni azt, amiről évekig hallgattam.

Megszoktam a hallgatást, megszoktam, hogy tabu az árvaság, ahogy azt is, hogy a sajnálaton és az ítélkezésen kívül az emberek többsége nem tud másképp közeledni. 

Érthető valahol, hiszen másról sem hallani, mint hogy milyen züllöttek az árva gyerekek, hogy milyen emberekké váltak.

Hogy mi van azokkal a gyerekekkel, akikkel különösebben nem foglalkoznak? Akiknek hallgatniuk kellett évekig arról, hogy bántalmazták őket?

Hallgatnak és hallgattunk mi is, mert ezt tanultuk meg, ezt tanították meg azok, akik körbe vettek, akiknek az lett volna a feladatuk, hogy biztonságot nyújtsanak, hogy a korunkhoz méltón fejlődhessünk. 

Tudnék hallgatni továbbra is, de azt érzem egy ideje, hogy jó lenne felszólalni. Nem politikusként, nem hírességként. Hanem egyszerű nőként szeretném hallatni a hangom, mert borzasztó nehéz éveken vagyok túl, és tudom, hogy mennyire egyedül érezheti magát egy hozzám hasonló ember, akit nem tudtak szeretni.

Nem akarok harcolni, ordibálni sem, pedig volt időszak amikor ordibálva mentem volna végig nemcsak az utcákon, hanem országokon, hogy végre meghalljanak, tegyenek valamit.

Pontos választ nem igazán tudok adni arra a kérdésre, hogyan kellene elkezdeni azt a folyamatot, ami megoldáshoz vezet. De azt tudom, hogy mennyire megnehezítette az életemet az, hogy árva vagyok és hogy nem lehetett erről nyíltan beszélni, nem hallgattak meg odafigyelve, szeretettel. Pedig nagyon fontos lenne. Fontos a tabutémák kibontása, az élet nehézségeiről is kell beszélni. 

16 évesen ébredtem rá, hogy amiben élek, nemhogy nem jó nekem, hanem kikészít. Hogy a traumáim egyvelege vagyok. Nem tudtam, mit kell kezdenem magammal, ahogyan a traumáimmal sem. Aztán jött a sok kicsapongó év, kerestem önmagam. Hosszú ideig csak túléltem, hol habzsolva az életet, hol a pokol legmélyén ragadva.

Sokszor egy hajszál választott el attól, hogy ne tegyek nagyobb kárt magamban. Sokszor feladtam volna mindent – azt éreztem, hogy amúgy sincs semmim. 

Most 28 éves vagyok. A társadalmi elvárások szerint most sincs semmim. Nincs se férjem, se gyerekem. Nincs házam sem, vagy autóm. De tényleg ezekben kell mérni a dolgokat? Az élet lényege valóban az, hogy ki mit tud felmutatni? 

Számomra nem. Nem volt könnyű eljutnom odáig, hogy megismerjem magam, ahogyan az sem, hogy a traumáimmal szembenézzek. De a legnehezebb az volt, hogy rájöttem: önmagam ellenségévé váltam azzal, hogy nem beszélhetek őszintén.

Mára megtanultam önmagamért élni, és szeretni. Eleinte ebben egy szakember segített, mert felismertem: ha évekig rosszul éltem és bántottak, körülbelül ugyanannyi időre van szükségem ahhoz is, hogy a lelkem sebei meggyógyuljanak. 

Az út egy árva és bántalmazott gyerekhez először is a tiszta szeretet és az őszinte kommunikáció lenne. Ha erre valaki nem képes, akkor kezdetnek a kommunikáció is megteszi – beszélgetés arról, pontosan min is megy keresztül. 

Azt is fontos tudni: kétszer annyi türelem kell egy ilyen nehéz sorsú emberhez.

Ha nincs elég hited és türelmed, akkor inkább bele se fogj, mert a végén csak bántani fogod, ő meg csalódik magában. Úgy fogja érezni, hogy nem volt elég jó és megint elhagyták, mert őt mindig, mindenki elhagyja.

Nehéz téma, fájdalmas téma erről beszélni és írni is, ahogyan az is nagyon fájdalmas felismerés volt, hogy milyen sok családban árva egy lélek.

Azt hiszem, egy jobb és békés élethez az első lépés az, hogy emberek tudjunk lenni egymással és mindig csak egy kicsivel jobbak legyünk a tegnapi önmagunknál. 

Ülj le, figyelj, beszélgessünk!

Ha viszont nincs időd rá, akkor ne tedd. Ne figyelj félig, és ne akard elvinni egyedül a beszélgetést, ne akarj rajta gyorsan túlesni. Ha nincs időd, ne tegyél inkább semmit, azzal nem bántasz. 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Jorm Sangsorn

WMN szerkesztőség