–

Bele a sűrűjébe

A gimnázium első éve után úgy gondoltam, ideje a nyarat valami hasznossal tölteni. A kanapén döglés, ostoba tévéműsorok bambulása és a halálos unatkozás helyét felváltotta a munka után való keresgélés. Szerencsére egész hamar sikerült állást találnom, ráadásul a távoli rokonság berkein belül kaptam lehetőséget. Persze azonnal mély vízbe ugrottam – nem is én lennék, ha nem így tettem volna, ugyanis a Balaton északi partján, egy strandbüfében kínáltak munkát mint konyhai kisegítő. Szállás, ellátás adott volt, meg persze a jókedvem is. Így hát azonnal beleegyeztem.

Sajnos a kezdeti lelkesedés elég gyorsan alább hagyott.

Napi tizenkét órát kellett robotolnom, hétvégén előfordult, hogy ennél is többet, szabadnap pedig csak akkor járt, ha az időjárás úgy hozta. Mindezt nettó négyszáz forintos órabérben.

Gyötört a honvágy, és egyedül éreztem magam. A családom ugyan meglátogatott hétvégén, viszont emiatt még erősebben haza akartam menni...

Bár három nagyon kedves kollégám volt, a vállalkozást vezető család teljesen kikészített. Az anya két lányával és a férjével vitte az éttermet, akik mindennap üvöltözve veszekedtek egymással. Én éreztem rosszul magam amiatt, amiket egymás fejéhez vágtak. A munkakörnyezet tehát egyáltalán nem volt ideális, az anyagiakról nem beszélve, ezért két hét után úgy döntöttem, hazamegyek. Apukámtól aztán kaptam egy kis fejmosást otthon, hogy legközelebb valami jövedelmezőbbet válasszak, mert mindent összeadva inkább mínuszban jöttünk ki az egész történetből. Szerencsére ezeket az embereket azóta sem láttam,

és egy életre megtanultam, hogy pizzát, levest, halászlét, palacsintát, bolognai spagettit és gyrost SOHA ne rendeljek egyetlen balatoni büfé étlapjáról sem, mert a frissességük finoman szólva megkérdőjelezhető.

Szóval nektek is azt ajánlom, hogy csak akkor egyetek ilyesmit, ha előttetek készítik, máskülönben sok helyen szemrebbenés nélkül kiteszik elétek az egy hete hűtőben álló és savanyodásnak indult levest. Brrr...

Maradjunk otthon, vagy legalábbis otthonhoz közel

A következő nyári munkám már nem volt ekkora fejesugrás – vagyis csak ezt gondoltam naiv fejjel. Ezúttal inkább a lakóhelyemhez közel választottam munkát, ahol diákokat kerestek. A közeli városban van egy gyár, ahol különböző alkatrészeket gyártanak ventilátorokhoz és motorokhoz. Mivel a baráti körömből többen is mentek oda dolgozni, ezt a helyet választottam. Busszal jutottam oda, az órabér egy fokkal jobb volt, mint az előző helyen, és tizenkét óra helyett két műszakban kellett megkeresni a zsebpénzem. Az első turnusra jelentkeztem, és rögtön a második napon kiderült, hogy a legszopósabb részlegre osztottak be.

Mint megtudtam, a „kevés munkát igénylő” helyekre protekcióval lehetett bekerülni.

Hát, kösz! Elég keserű élmény volt tizenhat évesen megtapasztalni, hogy ha nem vagy valakinek a valakije, akkor kárhozatra vagy ítélve. Mondjuk, ebből később csak előnyöm származott, szóval van ennek jó oldala is!

Az egyik főnököm ráadásul igazi hárpia volt, aki szinte mindig beszólogatott valamit, és soha nem dicsért meg azért, ha a nap végére jobban teljesítettem, mint egy ott dolgozó rabszolga  kolléga. Azóta, ha meghallom a nevét valahol, vagy valakit úgy hívnak, mint őt, a hátamon is futkos a hideg.

Az első munkahely, amit igazán szerettem

Tizenhét voltam, amikor egy olyan lehetőséget kínáltak, amit eszem ágában sem volt visszautasítani. Ekkor már tudtam, hogy írással szeretnék foglalkozni, és gondolhatjátok, mennyire örültem, amikor kiderült, újságíró gyakornok lehetek egy hónapra a megyei napilapnál. Bár a bejárás néha fárasztó volt, és valljuk be, költségesebb is, az ottani munkakörnyezet és munkamorál visszaültette belém a reményt, hogy igenis vannak helyek és emberek, akik megbecsülnek – még zöldfülűként is. Kaptam egy aranyszívű mentort, akitől rengeteget tanultam, és akivel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, illetve a munkatársaim is rengeteg hasznos tanáccsal láttak el. Öröm volt bejárni, és látni a cikkeimet a nyomtatott sajtóban, sőt, akár címlapon is. Büszke és boldog voltam, hogy engem egy egész megye olvas, de sajnos több tényező miatt a következő nyáron már nem itt dolgoztam.

Az első hely, ahova visszamentem

Úgy alakult, hogy tavaly és idén is ugyanoda mentem dolgozni. Ezúttal is egy közeli kisvárosba ingáztam. A helyi élményfürdőben töltöttem az utóbbi két nyaram jelentős részét mint pénztáros. Ez már egy fokkal felelősségteljesebb meló, mert pénzt kellett kezelnem, és a nap végére ugyanannyinak kellett maradnia, mint amennyivel kezdtem. Okoztam ugyan galibákat rendesen, de a kollégáim mindig nagyon segítőkészek és toleránsak voltak, így a problémamegoldó képességem itt fejlődött a legtöbbet. Az egyik legjobb barátnőmmel érkeztünk együtt, szóval már nem voltam elveszve, és mindkettőnket egy olyan emberre bíztak az elején, akivel a mai napig barátságot ápolunk – a köztünk lévő harminc év korkülönbség ellenére. A fizetés egész jó volt, és a tizenkét órás munkarend korántsem tűnt annyira borzasztónak, mint amilyen a büfében volt.

Rá kellett jönnöm, hogy az emberi hülyeség nem ismer határokat, és a jólneveltség – például a köszönés és megköszönés – kihalófélben van a kultúránkból, legyen szó magyarokról vagy külföldiekről.

Fejlődés és perspektívaváltás

Ha valaki, akkor én biztosan meg tudom már becsülni, ha egy olyan munkahelyre kerülök, ahol emberszámba vesznek. Mondjuk, ez lenne az alapvetés, de az a tapasztalatom, hogy a helyzet nem mindenhol ilyen rózsás. Bár pénzt költeni még mindig jobban szeretek, mint félretenni, mégis felemelő érzés, hogy magamnak vásárolok a saját pénzemből, és nem a szüleimtől kell kérnem. Ezen kívül rengeteg olyan készséget elsajátítottam, amiből profitálni tudok a későbbiekben. Ezért mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy ha teheti, menjen el legalább nyáron dolgozni, de előtte alaposan érdeklődjön a feltételekről, nehogy ugyanúgy lyukra fusson, mint én! Nekem a nyári diákmunka abban is segített, hogy kaptam egy új szemléletet. Az úgynevezett „kulimunkák” végzőivel mindig igyekszem tisztelettudó és segítőkész lenni. Ezen kívül más szemmel tekintek a pénzre is, hiszen pontosan tudom, mennyit kell dolgozni egy-egy divatos ruháért vagy egy pár új cipőért.

Nagyon fontos az is, hogy ki és hogyan tanít a meg arra, mit kell csinálnod. Diákként is ahhoz vagyunk szokva, hogy van egy ember, aki átadja nekünk a tudását, akire felnézünk és akit tisztelünk. A munka világában ugyanígy kell egy jó főnök vagy mentor, aki a legfontosabb alappillére annak, hogy a későbbiekben hogyan viszonyulunk majd az adott munkakörnyezethez. A kollégák és maga a feladat, amit el kell végeznünk, szorosan követik őt. Csakis így tudjuk majd megbecsülni a munkahelyünket, és az embereket, akik nap mint nap körülvesznek majd minket. 

Horváth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció