–

A mindenható portás

„Elmű. Kérdezem a portást, hogy a nálam levő nyomtatványokon kívül kell-e még valamit kitöltenem fogyasztóváltáshoz. Kezembe nyom egy nyomtatványt. Mutatom, hogy ilyenem van kitöltve (rengeteg adat rajta). »Nem látja, hogy a fejléc nem ugyanaz?«

Mondom, valóban nem teljesen, de amúgy minden ugyanaz. Ragaszkodott hozzá, hogy nem jó, ami nálam van. Ráadásul két tanú aláírása is szerepelt a nyomtatványon, akik, ugyebár, nem voltak velem…

Szerencsére nem törődtem azzal, mit mond, kivártam soromat, és persze jó volt a nálam levő nyomtatvány. De biztos lett volna valaki, aki mérgesen elrohan…”

Aki csak kettőig tud számolni

„Ferihegyen várakoztam a három gyerekemmel, órákat késett a gép indulása, ezért szerettem volna bemenni a jóval komfortosabb lounge-ba. Volt erre feljogosító kártyám is. A recepciós elénk állt, és megkérdezte:

– Ne haragudjon, de maga hány vendéget hozna be? Ezzel a kártyával maximum kettőt lehet…
– Ők nem a vendégeim, hanem a gyerekeim, és hárman vannak.
– Márpedig hármat nem lehet behozni.

Eközben a mellette ülő szintén recepciós:

– Ne csináld már, hát látszik, hogy összetartoznak. Kiküldenéd őket azért, mert gyerekek?

Hölgyünk mérlegel, és hirtelen felderült arccal így szól:
– Nem veszi be a rendszerünk az ön beszállókártyája mellé a kettőn felüli utast, és senkit nem tudok hozzá tartozó »fő« beszállókártya nélkül regisztrálni. Egyszerűen nem engedi a rendszer, érti?
– Nem értem.
– Pedig most ide nem jöhetnek be.

Hát, ennyi. A gyerekek persze félreértették a helyzetet, és ekkor már sírtak, attól féltek, hogy a repülőre sem mehetnek fel: »A néni azt mondta, hogy hárman nem mehetünk veled«.”

Ha gyereked van, szívsz

„Amikor diákigazolvány nélkül nem vehetek diákjegyet a strandra a tíz év alatti gyerekeimnek, meg amikor nem engedik, hogy családos jegyet vegyek a strandon, ha nincs jelen mindkét szülő (tehát nem vehetem meg öt főre a jegyet úgy, ha csak négyen vagyunk). És nem vehetek nagycsaládos jegyet a veszprémi állatkertbe, hiába van mindenkinek minden igazolványa nálam, mert ragaszkodnak a nagycsaládos igazolványhoz… Ilyenkor derül ki igazán, mennyire családbarát ez az ország.

Az is előfordult, hogy a strandról ki kellett volna ugranom a kocsihoz az egyik gyerekkel, a bejáratnál szóltam, hogy mindjárt jövök vissza, a másik kettő még bent van, és azt válaszolták, hogy majd este hét után engednek csak vissza, mert akkor már ingyenes.”

Egy másik ismerősöm pedig azt nehezményezte, hogy három gyerek egy szülővel nem mehet be családi jeggyel, mert szerintük csak két felnőtt és két gyerek lehet a család. Ki van függesztve az irodában, hogy „Családi jegy = két felnőtt + két gyerek”. És punktum. Így persze többet kellett fizetni.

Próbafülkébe belépni tilos!

„A kisfiam a próbafülke előtt várakozva hallgatta végig, amikor egy anya szeretett volna ruhát próbálni, őt kísérte a nyolc év körüli lánya. Mivel abban az üzletben nem volt gyerekruha, ezért az eladó azt mondta: »Csak az mehet be, aki ruhát próbál. A kísérő nem. Még gyerek sem. Nem, tényleg nem.«

– És ha megfog ő is egy ruhát, bejöhet? – kérdezte az anya.
– Akkor igen.

Erre leakasztottak egy ruhadarabot, és bementek…”

A kórház portása

„Tizenhét éve történt. Este nyolckor szivárogni kezdett a magzatvíz, tíz körül érkeztünk a kórházhoz. Becsöngettünk, nagy nehezen, álmos fejjel előkerült a portás. Kértem, hogy engedjen be.

– Nincs látogatás – felelte.
– A szülészetre jöttem – válaszoltam.
– Nem érti, hogy nincs látogatás?

Azt hittem, felrobbanok. Ott állok óriási hassal, táskával, este tízkor, és nem akarnak beengedni. Ráadásul abban a tudatállapotban nem is tudtam logikusan gondolkodni. Mondtam, hogy nem látogatóba jöttem.

– Akkor minek? – mordult rám.
– Szülni fogok.

Erre már beengedett.”

Csak a mentők segíthetnek?

„Debrecenben jártam egyetemre, a Klinikák villamosmegállójában a tűző napon feküdt egy bácsi. Láthatóan rosszul volt, senki sem ment oda hozzá. Hetven körül lehetett, régies, de tiszta ruhában. Kérdeztem, jól van-e, de csak érthetetlenül nyöszörgött. Odamentem a klinika portájához (harminc lépés), hogy rosszul van egy bácsi a megállóban, kérem, szóljon valakinek.

A válasz:
– Nem lehet, ide csak mentővel vagy saját lábon engedhet be beteget.

Mondtam, hogy rendben, akkor a klinika előtti telefonfülkéből felhívom a mentőket, de ki fogják röhögni őket, ha odahívom a mentőt.

Elég kelletlenül beszólt telefonon:

»Egy kis hölgy szerint állítólag valaki rosszul van, és elég erőszakos a kis hölgy, nem megy el«.

A két ápoló csak addig volt lekezelő velem, amíg a bácsihoz értünk, és fölé hajoltak. Utána az egyik futott hordágyért, a másik beszólt rádión.

Rohantam órára, de este visszamentem megkérdezni, hogy van a bácsi. Cukorbeteg volt, régóta ott fekhetett, állítólag kevés hiányzott ahhoz, hogy tragédia történjen…”

Portásország (sokszor) egy mondatban:

„Huszonnyolc évesen újra megcsináltam az emelt szintű nyelvvizsgát egy felvételihez. A húsz év körüli »felügyelő néni« nem akart kiengedni cigizni, miután már becsekkoltam fél nyolckor. A vizsga nyolckor kezdődött.”

„Az egészségház portása az épület előtt, a dohányozni tilos tábla előtt cigizik.”

„A portás nem engedett ki a gimiben negyedik óra előtt.”

„Kórházi párbeszéd:
– Időpont van?
– Nincs.
– Pedig az kell.
– Értem. Mondjuk, két hónapig nem várhat a dolog.
– Szóval, panasza van?
– …”

„Nem kaptam sorszámot a recepción, pedig az orvossal megbeszéltem, hogy megyek injekcióra. A doktornő szólt ki, mert nekem nem hittek.”

„Zuhogó esőben érte oda a rendelőbe 6:30-kor a reggel hetes időpontra. Nyitva volt a fotocellás ajtó, hát bementem. Olyan stílusban küldött ki a portás, hogy csak pislogtam… Majd bezárta az ajtót, és az érkező kollégáknak is csak nagy kegyesen nyitotta ki távirányítóval. 6:45-kor már tizenöten álltunk a zuhogó esőben… emberségből »jelesre« vizsgázott… 7:00-kor nyitotta ki az ajtót. Egy perccel sem korábban.”

„Mert én azt mondtam”

„Háromnegyed négy, Velencefürdő. Strand. Egy nyugdíjas-, egy gyerek- és egy felnőttjegyet kérek, négytől már fél áron be lehet menni.

Kérdezem:
– Tudna olyat adni?
Ránéz az órára.
– Ma úgyis csak öttől lehet félárút venni…
Kérdezem:
– Miért?
– Mert én azt mondtam.”

Nem lehet vásárolni!

„Ünnep előtt jártunk, este tizenegykor zárt az egyik nagy áruházlánc. Én 22.45-kor értem a kapuhoz. Esküvőre kellett vásárolnom mentes élelmiszereket, esélyem sem volt máshol-máskor megvenni. A biztonsági őr nem akart beengedni. Mondtam neki, hogy három perc alatt végzek, de baromi fontos lenne.

»Akkor sem.«

Teljesen kétségbeesve kikerültem, és bementem. Meg akart fogni, de mondtam, hogy ha hozzám ér, akkor feljelentem. Mire a tejekhez értem, három őr követett és üvöltözött velem. A pénztárnál még voltak előttem, de a »főbiztos« mondta a pénztárosnak, hogy én már nem fizethetek. Szóltam, hogy szeretnék a menedzserrel beszélni, és készítsék a panaszkönyvet is, mert két dolog biztos: hogy ezek a cuccok velem fognak jönni, és mindenki ellen panaszt teszek.

A sorban előttem álló fazon is a védelmemre kelt. Jött a menedzser, »megengedte«, hogy fizessek. A pénztárosnő pedig a kezembe nyomta a blokkot, hogy azon az idő is rajta van, 22.51 volt ekkor.

Írtam a panaszkönyvbe, és kisétáltam 23.00-kor. Az engem kergető őrnek mondtam: arra is volt időm, hogy panaszt tegyek ellene és a kollégái ellen is.

Nagyon durva volt, hogy három őr lihegett a nyakamba, és kiabáltak velem nyitvatartási időben.

Slusszpoén, hogy a panaszomra érkezett válaszban szerintük én jogtalanul mentem be, mert 22.45-kor már nem engedtek be senkit. Bár elismerték, hogy ez sehol nem volt leírva.”

Már megint megszívtad, ha gyereked van

„A gyerekeket vittem vissza a gyerekorvoshoz, csak igazolást akartunk kérni (az egyik volt beteg korábban). Téli reggel, az orvosi rendelő még nem volt nyitva, csak mellette az »egészséges rendelés«. Amikor megkérdeztem, hogy bemehetnének-e esetleg legalább a gyerekek (a hőmérséklet mínusz 15 °C volt kint), akkor közölte a védőnő, hogy »Ide csak egészséges gyerekek jöhetnek be, és mivel mi az orvosi rendelőbe akarunk menni, biztos nem azok a gyerekeim«. Amikor mondtam, hogy abszolút nem betegek, akkor közölte, hogy »Ezt nem tudja ránézésre megállapítani«…

Nem is engedett be, ami aztán annyira felnyomta az agyamat, hogy a helyi főorvosnál – a főnökénél – is panaszt tettem, amit aztán persze elutasítottak. (De legalább úgy éreztem, hogy nem tehetnek meg velem akármit.)”

Miért volt agyrázkódása zárás előtt negyedórával, de tényleg?

„Agyrázkódás gyanújával mentem a körzetihez, nem akartak fogadni, mert már csak negyedóra volt hátra a rendelésből. Rajtam kívül senki nem volt a váróban. Kiharcoltam, hogy bemehessek, ott körülbelül öt percig kaptam az ívet, hogy »Miért most jövök?«. Majd végül rákérdeztek: »Na, mi a panasza?« Elküldtem őket melegebb éghajlatra, és kijöttem a rendelőből, mert vagy ezt csinálom, vagy elsírom magam.”

Közös képviselet? Kurucz Adrienn mesél:

„Egy családi örökösödési ügy miatt rövid ideig kényszerű kapcsolatban álltam egy közös képviselővel, egy gonosz, rafinált asszonnyal, aki a saját tulajdonának tekintette a házat, amelyben ő is lakott, és terrorizálta a lakókat, a fiatalokat különösen gyűlölte, bár nem volt sok belőlük.

A házmesterlakásban őrködött egész nap, leselkedett, intrikált. Folyton összeugrasztotta a házat, és láthatóan élvezte a cirkuszt.

A közgyűléseken – ha muszáj volt elmenni – az volt az érzésem, itt besúgó lehetett mindenki az előző rendszerben – az átlagéletkor alapján ez simán belefért. Gyűlöletes volt a légkör. A lakók persze, ahogy ez lenni szokott, nem fogtak össze a zsarnokság ellen, hanem smúzoltak, mindenki igyekezett jóban lenni a boszorkánnyal, féltek a haragjától, de akinek ez nem sikerült, az sem nyíltan lázadt, hanem például beleürítette a porzsákot a banya postaládájába, efféle módszereik voltak. Én hála istennek egy napot sem laktam ott, ennek ellenére megkönnyebbültem, amikor elkelt a lakás, és nem kellett többé oda mennem, egyezkedni valamiről – és hallgatni a gyűlölködést meg a panaszáradatot.

Olyan sokszor gondolok a Fodor Ákos-idézetre, miszerint »Mindenki addig terjed, amíg tud«. Ezt a nőt simán le lehetett volna váltani, ha összefog a ház, ha nem utálják egymást a lakók évtizedek óta. Jobban, mint a banyát.”

Csepelyi Adri és a kalauz

„Néhány éve két angol buldoggal utaztam Fehérgyarmat–Budapest viszonylaton személyvonaton. Érvényes menettérti jeggyel mindhármunk számára, érvényes oltási könyvvel. Hőségriadó volt, a vonat késett, és persze nem volt légkondi. A két kutya kitikkadva aludt. A kalauz rápillantott a jegyünkre, megnézte az oltási könyvet, majd akadékoskodni kezdett, hogy miért nincs rajtuk szájkosár. Elmagyaráztam, hogy azért, mert az arcformájuk miatt konkrétan megfulladnának, ha rá is húznék valamilyen textil szájkosarat a fejükre.

– De miért nincs rajtuk szájkosár?

Felkeltettem a két kutyát, hogy nézze meg, fizikai képtelenség, és ebben a hőségben hőgutát kapnának, ha még valamit ráraknék a fejükre. Az utastársam (ismeretlen férfi) győzködni kezdte a kalauzt, hogy hagyjon már békén, hát a két kutyának a horkoláson kívül egy mukkja sincs, minden papírunk rendben van, és az ő ismerősének is van buldogja, tényleg nem lehet rájuk rakni rendesen a szájkosarat.

Ha nincs szájkosár, akkor szálljunk le – mondta a kalauz.
Kiállt a folyosóra, és a méltatlankodó utasokkal közölte: amíg nem szállok le, nem indulunk tovább, beszéljék meg velem a kérdést. Pillanatokon belül kiabálás támadt, hogy szálljak már lefelé.

Az utastársam már pénzt is ajánlott a kalauznak, csak hagyjon hazamenni a két kutyával, de ő leszállított Kabán, egy tök üres állomáson, ahol még egy csapot sem találtam, hőségriadóban, két kutyával, egy hatalmas bőrönddel, érvényes jegyekkel és oltási könyvvel.

Több mint három órát vártam a következő vonatra, amelyen a kalauz kedvesen megsimogatta a kutyákat, ellenőrizte a papírjainkat, és jó utat kívánt.

Papíron nyilván igaza van, hiszen nem ő írta a szabályt, hogy kötelező a szájkosár. És persze tudom, minden gazdi azt mondja, hogy az ő kutyája szelíd. De ez tényleg a fizikai képtelenség kategória, annyira abnormális a fejformájuk, hogy még a kifejezetten rájuk készülő szájkosarak is leesnek róluk.

Most vettünk Puszinak is, úgy fest benne, mint Hannibal Lecter a börtönbe szállításkor, és két másodperc alatt rázza le magáról, hiszen, nincs orra, ami megtartaná.”

Lilla és a diákigazolvány

Amikor elkezdtem az egyetemet, nem volt még kész a diákom, helyette egy A4-es papírt kaptam, amivel igazolhattam, hogy egyetemre járok, és így minden diákkedvezményre jogosult vagyok. (Elég bénává teszi az embert, amikor egy ellenőr jegyeket-bérleteket kér a járművön, és te egy A4-es lapot adsz neki, aztán mindenki néz, hogy mi lehet a papírra írva, amikor elenged.)

Egyszer épp vizsgára tartottam, és pont nem volt nálam a papír, az ellenőr pedig a bérletemet kérte. Megmutattam. Utána a diákomat kérte. Mondtam, nincs nálam sajnos a papiros, ellenben az indexemet meg tudom mutatni. Elfogadta, menjek csak nyugodtan, sok sikert a vizsgához stb. Jó fej volt.

Ekkor hirtelen odalépett egy másik ellenőr, aki megvétózta ezt, és diákigazolvány híján megbüntetett. Mondta, hogy neki igazolványszám kell, nem kételkedik abban, hogy diák vagyok, de akkor is kell az igazolványszám.

Ha nincs, akkor megy a büntetés. Az sem érdekelte, hogy a kollégája továbbengedett, ő helyrehozza, amit a másik elrontott. (Bocs.) Papíron persze igaza van, nem tudok vitatkozni. De ez az egész sztori akkor is gáz.”

Both Gabi

Nektek is vannak hasonlóan gázos sztorijaitok?