–

Ez történik a hétköznapjaiddal, ha anya leszel

Csak azért vázolom a szülés utáni élethelyzetemet, mert az elmúlt években pontosan láttam, látom, hogy anyák ezrei kerülnek hasonló szituációba. A nagyobb lányom télen született, így kicsit még szó szerint is bezáródtunk a lakásba. A férjem maximálisan mellettünk állt mindenben, mindig is teljes értékű szülő volt – amikor jelen tudott lenni. De az első két hét után nem volt opció, hogy ne menjen vissza dolgozni, így én a napjaim nagy részét egy hihetetlenül békés, nagyon nyugodt, javarészt tényleg csak evő-alvó kisbabával töltöttem.

Azoknak, akik hasfájós, nyugtalan, folyamatos szülői problémamegoldást igénylő babával küszködnek, ez még eszményi állapotnak tűnik. Nekem nem volt az.

Pedig mindenki, aki körülöttem volt, hasznos és fontos segítséget, lelki támogatást tudott nyújtani, akár mindennap. Munka után. De napközben minden családtagom, barátom, szerettem dolgozott.

Vagyis anyukabarátnők hiányában, én minden egyes napot a kislányommal kettesben töltöttem reggel nyolc és este hat között. Előtte tizenkétóráztam egy emberekkel telezsúfolt munkahelyen. Naponta több mint húsz emberrel beszéltem telefonon, megbeszélésekre jártam, ahol alig vártam, hogy végre magam lehessek, és halljam a gondolataim. Tele volt az életem felnőtt kapcsolatokkal, mindig volt kivel váltani pár szót. És a mindennapjaim pont ugyanolyanok voltak, mint a férjemé, vagyis teljesen egyezett az életritmusunk, ugyanarra vágytunk a nap végén.

Aztán egy minden felülíró helyzet kirántott ebből az egészből… és légüres térbe kerültem egy kisbabával.

Gyakran úgy éreztem magam, mint Harry (Potter), amikor élet és halál között lebegett, és Dumbledore-ral beszélgetett a pályaudvaron – csak éppen az én sztorimban nem volt Dumbledore. Eleinte. Aztán ez lett a telefonom.

Azokat kerestem, akik hasonló élethelyzetben vannak

Először elkezdtem friss anyuka ismerősökkel csetelni, már ez is üdítő volt. Mert megtudtam, hogy nem vagyok egy rohadt UFO, hogy nem élvezem minden pillanatát az új helyzetnek, annak ellenére sem, hogy a kötődésem a kislányommal, és az ő életének az első hetei teljesen rendben voltak.

Nem az ellátása volt kihívás, hanem az, hogy mostantól beláthatatlannak tűnő ideig ez lesz az életem. Bevallom, megreccsentem a felismeréstől.

És közben, ahogy Szentesi tesója is leírta, folyamatosan azt a visszajelzést kaptam, hogy ne picsogjak már, a gyerekem nemcsak a legjobb dolog, ami történhetett velem, de még aránylag problémamentes baba is, nézzek már körül, hogy más anyáknak milyen sors jut.

Nekem épp ez hiányzott először; a lehetőség a körülnézésre. Mert az addigi nem túl anyukás életemben nem voltak más anyukák, akikkel megoszthattam volna azt, hogy milyen helyzetben vagyok épp. Hogy milyen nyomasztó érzés is az, hogy itt van ez a kis ember, akinek akkor is én vagyok az elsődleges gondozója, ha az apukája mindenben partner.

Gyakorlatilag rajtam múlik az élete, én meg itt nyávogok, hogy mi lett az én életemmel. Rettegtem, hogy elbaszok valamit. Vagy mindent.

Én voltam a kislányunkkal a nap huszonnégy órájában, nekem kellett utánajárnom annak, hogy a következő lépés az etetésben, a következő időjárási helyzet az öltöztetésben, a következő oltással kapcsolatos kérdés milyen sok utat kínál, és mi melyiket válasszuk. Mindent megbeszéltem a férjemmel – de az információkat nekem kellett megkeresnem hozzá.

Ebben is nagyon sokat segített az, hogy a neten mindent is meg tudtam találni. Szerencsére hamar kialakult a forráskritikám, és megtaláltam a megfelelő szakembereket és támogató barátokat. Akikkel – természetesen – a neten tartottam a kapcsolatot.

Kellenek a hasonló helyzetben lévő támogatók

Az, hogy a telefonom segítségével meg tudtam élni az „itt is vagyok, máshol is vagyok” érzését, abban is rengeteget segített, hogy magamat rendbe rakjam az első sokk után. Mert ehhez az kellett, hogy beszélgessek más anyukákkal, akik ugyanezt élik meg. Így lett a Messenger a legfontosabb app a telefonomon. Így találtam rá egy szuper blogra (sajnos már jó ideje nem frissül). Aztán pár évvel később a világ legjobb netes anyukacsoportjára, aminek a jól megválogatott, és profi moderálással alaposan támogatóra edukált tagjai akkor is tudnak kedvesek lenni, ha nem értenek egyet veled.

Mert nem én vagyok az egyetlen anyuka, aki talajvesztett az első időkben, és sajnos a családi támogatás nem elég, mert ha nincs hasonló élethelyzetben lévő családtagod, közeli barátod, akkor a legszuperebb segítség mellett is kerülhetsz légüres térbe.

Az első időkben, ma már sokkal jobban látom, a kisbabának elsősorban az anya fizikai jelenlétére van szüksége. Arra, hogy megkapja a szükséges testkontaktot, az ennivalót (így vagy úgy), a teljes ellátást. Tehát nem bűn etetés közben elővenni a telefont, főleg, ha az az etetés ötven percig tart. Ettől függetlenül én például annyira szuper jól akartam csinálni, hogy eleinte rosszul éreztem magam miatta. De amikor délelőtt tizenegyre már elmeséltem három teljes mesét, a pár hetes gyereket folyamatosan informálva minden lépésemről megfőztem a vacsorát, miközben ő a babahintájában hallgatott, és magamra kötve elvittem egy félórás sétára, akkor ott álltam, hogy „oké, de mi a lófaszt fogunk csinálni a nap hátralévő részében?!” És – hát, igen – a válasz az volt, hogy ugyanazt, mint eddig. 

A lakásban rend volt, hiszen ki csinált volna kupit? A két hónapos csecsemő, vagy én, aki minden figyelmemmel az ő ellátására akartam koncentrálni?! Így sütöttem még egy sütit, és önostorozó gondolatokkal szórakoztattam magam. Na, ebből a patthelyzetből hozott ki az internet. Meg az, hogy egy idő után lelkiismeretfurdalás nélkül nyúltam a telefonomhoz akkor, amikor úgy éreztem, hogy megőrülök a csendtől.

Eddig ez volt a baj… most az ellenkezője

Aztán később, amikor ott álltam két kicsi gyerekkel, akik viszont full figyelmet igényeltek minden fronton, és azt éreztem, két évvel az első mélyrepülés után, hogy ha eddig nem, akkor most biztosan megbuktam anyaként, akkor már egy stabil támogató internetes közösség vett körül.

Akik megtartottak akkor is, amikor azon sírtam, hogy a seggemet sem tudom nyugalomban kitörölni, és tíz kerek percnyi csöndért esküszöm, odaadnám a fél karomat. Vagy egy ujjamat biztos.

Ugye, látjátok, hogy ez a probléma pontosan a szöges ellentéte annak, amivel az anyaságom legelején szembesültem? Bizony, viszont az van vele, hogy erre is szuper megoldás egy támogató felnőtt instant jelenléte – akár online verzióban is. Aki azt tudja mondani, hogy „nyugodj le a picsában, holnap jobb lesz… vagy holnapután… vagy két év múlva”. Nekem legalábbis erre volt szükségem, de lehet, hogy neked másra. Viszont a két darab két év alatti gyerekemmel sokszor még a közeli játszótérre sem tudtam elmenni ezért a visszajelzését . Erre (is) jó a telefon. Arra, hogy amikor azt érzed, nem tudod a kiutat egy adott helyzetből, akkor adjon egy kis kaput. Amin kinézhetsz a világban, és láthatod, hogy mások is ugyanígy küszködnek, és normális, amit érzel.

Szóval légyszi, ne utáljunk gondolkodás nélkül minden telefonjába mélyedő anyukát! Mert lehet, hogy épp abban a pillanatban kapják meg azt a támogatást, amivel tovább tudnak haladni. Amitől jobb anyák lesznek.

Nekem már elmúltak ezek a nehéz helyzeteim, nem mondom, hogy néha nem érzem úgy magam, mint egy kismalac a jégen, ahogy az orrával tologatja a két kis süldőjét, azt sem tudja merre, és maga sem tud talpon maradni… de mára megszereztem az anyai alapmagabiztosságom. Tudok én lenni az a támogató anyuka, aki valaki másnak mondja, hogy „nyugodj le a picsába, jól csinálod”. És ezt a férjem és a támogató családom mellett leginkább a telefonomnak köszönhetem, átvitt értelemben persze. Meg egy csomó másik anyukának, akik az internet túlsó végén voltak/vannak. Szóval: köszi.

Tóth Flóra

Képünk illusztráció