Ülök a kanapén, hatalmas pézsétenger körülöttem. Huncutka elment, a kicsi Huncutka nincs már. Álmaimban megjelent egy göndör-fürtös hajú lány, és akárhányszor arra a képre gondolok, mosolygok, de közben elszorul a szívem. Sosem ölelhetlek, sosem mondhatom neked: szeretlek, mennyire boldog vagyok, hogy itt vagy. Mert nem vagy, és nem is leszel. Valamiért úgy döntöttél, talán pont miattam, hogy ezt a földi bulit inkább kihagyod.

Emlékszem, egyszer egy étteremben megláttam egy Huncutka nevű bort, és annyira illett a név a borra meg a képre is, amit az álmomban láttam, hogy ettől téged is csak Huncutkának hívtalak, de csak néhány hétig.

Néha tehetetlenül nézem, néha szomorúan. Van, hogy valami humort csempészek a dologba, mert mivel lehet a legjobban túlélni, ha nem a humorral? Néha megszólal a remény, hogy majd lesz más, máskor, mással, mert azt is tudom, veled, kedvesem, nem lesz több gyerek.

Nem terveztünk, te mégis jöttél – de miért, ha aztán azt választottad, hogy nem születsz meg? Miért ringattál abba a hitbe, hogy itt leszel velem? Hogy lehetek az anyukád? Mit akartál mondani azzal, hogy néhány sejted kialakult a méhemben, aztán inkább kiszálltál?

Látod, Huncutka, mennyi kérdésem van, s te nem válaszolsz.

Láttam magam előtt az első mosolyod, hallottam az első szavaid, láttam, ahogy hintázol és lobog a hajad a tavaszi szélben. De nem láttam az apukád, hogy ő miként van jelen, ott van-e egyáltalán, szeret-e vajon téged.

Apukád nem akart tiszta szívvel, ugye ezért mentél el? Vagy bennem láttad a bizonytalanságot?

Apukád azt akarta, inkább ne érkezz meg, azt mondta, sem ideje, sem pénze nincs rád… Igen, azt hiszem, ilyen indulást én sem akartam volna magamnak. Nem akartál kockáztatni, hogy vajon mégis elfogad-e. Vajon eléd megy-e a suliba, vesz-e neked fagyit, vagy akár egy tál epret? Nem tudtad, milyen következményekkel jár, ha így születsz.

Talán te is olyan bizonytalan voltál, mint én. Talán pont te voltál én, hisz belőlem is voltál.

Beszélgettem veled is, apuddal is sokat. Vagyis veled beszélgettem, apukáddal inkább vita volt köztünk, és megannyi kérdés. Nem akartam, hogy te legyél az, aki valami olyat erőltet, amire a másik nem nyitott, amit egyszerűen csak nem akar, és mindegy, mi az indok. Nem akartalak használni, nem akartam, hogy te legyél az a gyermek, akit az apja nem akar, de mégis csak törődnie kell vele. Nem akartam semmi olyat, hogy kell, muszáj, hogy kérdőjel – csak azt szerettem volna, hogy ha jön is valami bizonytalan érzés, legyen meg a szeretet alapja, legyen egy biztos pont, hogy jó lesz. Akárhogy lesz is, de jó lesz. És ez a biztos pont nem volt.

Beszélgettem hát veled sokat, próbáltam meghallani a néhány hetes hangod, mit súgsz, de azt hiszem, csak a saját hangomat hallottam, a saját kérdéseimben voltam elveszve.

Aztán volt egy hétfői vita apukáddal, remegett utána minden sejtem. Lehetett volna abortusz, de mindenem tiltakozott ellene. Ahogy tiltakozott mindenem az ellen is, hogy így gyere a világra. Nem érdemled meg, azt gondoltam.

Neked jobb jár, az én gyermekemnek a legjobb jár!

Aztán megoldottad helyettem. Te voltál a felnőtt, az okos, én meg a bizonytalan gyermek. Te döntöttél, mert láttad, milyen neheztelés munkál bennem. De vajon mi van, ha másképp döntesz? Ha látod azt a jövőt, amiben megszületsz és jól alakulnak a dolgok? Mégsem vagyok benne biztos, hogy te döntöttél…

De egy nyári nap megtörtént, nagyon fájt, azt hittem, belehalok, rengeteg vér, rengeteg. Ott voltál minden egyes cseppjében, ott volt minden sejted, te, a gyermekem, te, Huncutka.

Nem felejtem azt az estét, a görcsöket, a félelmet, ahogy a fürdő hirtelen mindenhol pirossá vált. Majd a vércseppek lassan átalakultak könnyekké… Volt, ami kijött, van, ami még benn rekedt. Hatalmas hiány, pedig nem is ismertelek. Egy kép, egy vágy, soha ki nem mondott szavak, amit te mondtál volna nekem, vagy én neked.

Itt maradtam egyedül a kérdéseimmel, de talán a lelked hallja. Gyújtok neked egy gyertyát, sírok, de közben mosolygok. Megmutattad, hogy mennyire tudok szeretni, megmutattad, hogy bárhonnan újra lehet kezdeni. Látom magam előtt a göndör fürtjeid és a csillogó szemed, látom, hogy hiszel bennem, hogy meg tudom csinálni. Köszönök neked mindent! Szia, pici Huncutka, viszlát, gyermekem!

 Párvy Patrícia

Kiemelt képünk illusztráció