–

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én világéletemben viszolyogtam a sírkertektől. Élesen él bennem az emlék, amikor mindössze öt-hat éves koromban a kötelező temetőlátogatásra kellett mennem halottak napján a nagyszüleimmel. Nem értettem még sokat abból, ami körülöttem történik, de az arcokból és az elkapott félmondatokból világos volt számomra: itt a sötétség lakik, az élet végessége pedig – akármit is jelentsen – félelmetes. Azóta eltelt egy negyed évszázad (huh!), és már látom: valójában nem az elmúlás volt az ijesztő, hanem a kulturális konstrukció, amit köré építettünk. 

Temetőbe azóta sem járok, de már nem a félelem miatt – egyszerűen nálam más csatornákon keresztül zajlik a búcsú és az emlékezés. Ugyanakkor egyre jobban foglalkoztat a kérdés, hogy miként függ össze a halállal való, sokszor félelemteli viszonyunk azzal, ahogy a gyász körüli szokásaink kialakulnak, és ahogy a temető – mint olyan – a társadalmi narratíva részévé válik. Ezen a helyen halott emberek fekszenek, ez vitathatatlan.

De tényleg csak akkor tiszteljük az emléküket, ha feketébe, csendbe, letargiába burkolózunk? Vajon mit kérnének ők tőlünk? Fontos lenne nekik, hogy sírjunk az emlékeik felett, hogy rászóljunk a játszó, nevető gyerekre, hogy félretegyük a szendvicset?

És legfőképpen: vajon hogyan alakítaná át a halállal és a gyásszal való kapcsolatunkat az, ha lebontanánk ezeket a társadalmi narratívákat, és természetesebb módon tekintenénk az élet végességére?

A holtaknak nincs helye az élők közt (?)

A legtöbb európai országban és Észak-Amerikában a temetkezési helyek hagyományosan a város peremén helyezkednek el, távol az élet terétől. Többségünk már hozzászokott, hogy ha meg akarja látogatni a halottjait, tömegközlekedésre vagy autóba ül, ám mint Tóth Franciska gyászkísérőtől megtudom, ez nem volt mindig így. A középkorban a halottakat a mindennapi élet színterére, a templomok környékére temették, a változást csak a 18. század járványai hozták el, amikor közegészségügyi okokból a város szélére kerültek a temetkezési helyek – legalábbis a nagyobb településeken.

Franciska elmeséli:

a falusi közösségekben egészen a 20. századig fennmaradtak a népi és paraszti kultúrára jellemző szertartások. A haldokló kísérése, a temetés, a virrasztás, a gyász nem magánügy volt, hanem az egész közösség feladata – akárcsak a gyereknevelés. 

Ez a szemléletmód aztán a szocializmus időszakában szorult háttérbe, átadva a helyét a magányos gyászolásnak, amivel párhuzamosan íratlan etikett alakult ki a temetőhasználatra vonatkozóan. A legtöbb helyen kimondatlan elvárás, hogy a sírkertben csend és szigor uralkodjon, és Franciska szerint ez elveheti a teret attól, amire nagy szükség lenne a gyászfeldolgozás során – a közösségek erejére és a történetek felszabadultabb megoszthatóságára.

A temető nemcsak a gyász, de a kapcsolódás helye is lehet

Ez a felismerés már nem újkeletű a berliniek számára, ugyanis a német főváros temetkezési helyei rendre a belvárosban foglalnak helyet. És ha mindez nem lenne elég, nemcsak a csendes és elmélyült sétáknak, hanem a sportnak, az olvasásnak és most már a kávézásnak is teret adnak – közel 20 éve ugyanis elindult a temetőkávézó-mozgalom, ami mára a fővárosiak életének megszokott részévé vált.

Váratlan fordulat, hogy ezt részben az AIDS-válság bontakoztatta ki.