–

Hideg volt, és nagyon sötét. Megint egy kietlen utca. Egyszer csak azt veszem észre, hogy nem félek a sötétben. Aztán hirtelen azt, hogy te jó ég! Ez nagyon fura, azt érzem, hogy valakik ott növekszenek bennem, és most tudatni akarják velem, hogy jó lenne, ha nem félnék, mert innentől meg kell védenem őket. Határozottan érzem, hogy többen vannak. Gyógyszertár. Aztán futás haza. Bevágom magam mögött a fürdőszobaajtót. Két csík. Úristen! Akkor tényleg! A Weiner Leó utcán ért érzések igazak, babát várunk. És az az érzésem, hogy nem csak egyet. Kirohanok a nappaliba, nagyon bele van merülve valamibe a laptopján. Lerakom elé az asztalra: Boldog Mikulást!

A napok egyre izgalmasabbak. Minden porcikám érzi, hogy itt valaki (most már biztosan érzem, hogy már csak egyedül van) épp helyet csinál magának a testemben. Furcsa. Megérzek olyan pontokat is magamon, amelyekről nem tudtam, hogy léteznek. Megkezdődik a mormota üzemmód. Minden fáraszt, legszívesebben egész nap csak aludnék. Életemben először tudok lemondani egyik napról a másikra a kávéról. Többször is megfőzöm, aztán rájövök, hogy ja, ezt most inkább mégse. Jó, tudom, a doki szerint egy kávé belefér. De mi van, ha mégsem. Á, nem ér ez ennyit.

Majd itt legyen a kiságy, itt nem hideg a fal. Ott meg egy kuckó. Építsünk neki egy indián sátrat, amiben kuckózhat, ha úgy akarja. Olyan pelenkázót vegyünk, amit később polcnak is tudunk használni.

Mikor hagyjam abba a munkát? 
Mami nagyon izgul, hogy dédi lesz. 
Már van takarója, kispárnája.

Ne legyen esküvőnk, a pénzt szánjuk inkább majd a szülésre. Menjünk magánkórházba, olyan helyre, ahol az apukával, gyertyafényben, természetesen tud megszületni.

Nem tudjuk sokáig magunkban tartani. Ma elmondtam neki. Is. De ő senkinek sem mondja el! Tényleg. De hát, ez természetes. Mi ilyen emberek vagyunk, nem tudjuk magunkban tartani, ha valami jó dolog történik velünk.

Rengetegen vannak itt. És minek bömböl a tv olyan hangosan, hogy nem halljuk egymás hangját? Mintha egy rossz büfében állnánk sorban. Ez tényleg egy magánrendelő?

– Hááát… hmmm… – mondja az orvos.
– Hát, igen – hümmög az asszisztens.
– Mit hát, igen, doktor úr?
– Hát, nagyon kicsi.
– És az baj?
– Hát, nézze. Majd két hét múlva kiderül. Ha akkor sincs szívhang, akkor ez semmi.

Semmi? Ez hülye. Lehet, hogy még csak egy embrió, de attól még a gyerekünkről beszél. Na, jó. Legalább tudom, hogy nem csaltak a megérzéseim, most el is mondom neki.

– Akkor két hét múlva jöjjenek vissza, jó?
– Nézze, doktor úr, én szeretnék valamit nagyon őszintén elmondani.
– Csak tessék.
– Eddigi életem során mindig is a férfi orvosokban bíztam. De most, hogy terhes vagyok, úgy érzem, ezt nőkkel szeretném végigcsinálni, és úgy érzem, ez úgy korrekt, ha most itt megköszönöm a segítségét.

– Hát, ez nagyon érdekes. Nézze, nálunk is vannak női szülészek a kórházban. Többen is, mint kellene. Ez nem egy nőnek való szakma. Itt nagyon nagy teherbírásról beszélünk. Ezt egy nő képtelen végigcsinálni. Tudja, olyan ez, mint a favágás. Hány női favágót ismer? Na, ugye! Gondolja át!

Egy kérdés van csak a fejemben:

– Doktor úr! Ön szült már valaha? Esetleg fog valamikor? – de nem merem feltenni neki a kérdést.

Egymásra nézünk a vőlegényemmel:

– Köszönjük, már átgondoltuk. Minden jót!

Idióta. Csak bőgök és azt hajtogatom, hogyan lehet semminek nevezni egy kismama éppen növekvő gyerekét, akkor is, ha még csak hét milliméter. Mint mindig, most is határtalan nyugalommal, türelemmel és szeretettel próbál nyugtatni. Nyugodjak meg, ez egy fasz, semmi emberség nincs benne, gondoljak csak a nőkről tartott beszédére. Nem lesz semmi baj, már megvan az új időpont a doktornőhöz, akit kinéztünk.

– Szia! Figyelj, itt vagyok a Karácsonyházban. Csináltam egy gömböt neki… írtam is rá valamit. Majd kíváncsi vagyok, kitalálod-e, mit jelent. Csak egy valami aggaszt, hogy ezt babonából nem szokták az emberek még ebben az időszakban, nem? Szerinted?
– Szerintem mi nem vagyunk babonásak. És most csináltam egy díszt, amin két nagy égő van, közötte egy pici égővel.

Péntek este van. Végre. Egész hétvégére alvást tervezek. Hú, picit görcsöl a hasam. Na, semmi baj, azt mondták, ez normális. Lefekszem. Á! Megint kell pisilni. Na jó, még egy utolsót, aztán tényleg alvás.

Vérzek. Jó, csak egy picit. Nyugi! Ilyen van. Ez még nem jelenti, hogy baj van. Megint a végtelen szeretet, nyugalom, biztonságban vagy mellettem érzés sugárzik belőle felém. Hív egy taxit.

– Nyugodj meg, kérlek! A magánkórházba megyünk, amit kinéztünk, ott leszel a legnagyobb biztonságban.

Te jó ég! Tényleg ezt jelenti, ha az embernek egy picivel több pénze van? Még a portás néni is annyira tündéri az éjszaka közepén, hogy az valami hihetetlen.

Megvizsgál az ügyeletes doktornő. Én eddig miért nem doktornőt választottam nőgyógyászomnak? Hát, ez teljesen más. Milyen finoman vizsgál meg. Mint aki tudja, hogyan kell bánni egy női nemi szervvel, hiszen neki is ilyen van, tudja, mit érez egy nő ilyenkor. Még az is lehet, hogy mellékállásban favágó. Arra az idiótára gondolok és hogy mennyire kellemetlen volt nála minden vizsgálat.

Aztán leültet maga mellé, megfogja a kezem. Olyan, mintha a legjobb barátnőm, az anyukám, a nagymamám lenne. Azt mondja: szépen, lassan lezajlik otthon.

Élt hét hetet. Nem akarom elhinni. A hét hét alatt egyszer sem gondoltam erre a lehetőségre. Biztos voltam benne, hogy ennek a babának olyan jó helye lesz, hogy velünk nem történhet ilyen.

Másnap reggel elkezdődik. A vérmaszat között keresem, hol lehet ő, melyik lehet ő? Most fogom, feltakarítom és bedobom a vécébe? De mi van, ha itt van valahol közte? Biztos itt van. Ez óriási. Soha életembe nem láttam ekkora vérmaszatot. Akkor ez ennyi volt. Valahol itt van a kisbabánk és most egy vécé lefolyóján engedjem útjára? Erre képtelen vagyok. Miért nem beszélt erről senki, hogy ez ilyen borzasztó?

Lezuhanyozom, lefekszem, elsiratjuk, megpróbáljuk elengedni. Tulajdonképpen óriási mázlim van, hogy mindez hétvégén történik és itthon van ő is velem.

Nagyon erős a vérzés. Hiába a legnagyobb betét, a törölköző. Bassza meg. Ez nem akar elállni. Nézek rá kétségbeesetten, hogy most mégis mi van, itt fogok elvérezni? A végtelen nyugalomnak most nyoma sincs. Látom a szemében a félelmet, hogy itt fog elvérezni, Úristen, lefagytam, fogalmam sincs, mi legyen. Csak állunk egymással szemben, hogy most akkor mi van? Egyik pillanatról a másikra még sosem ismert higgadtság vesz erőt rajtam, elmondom, melyik táskába mit tegyen, kit hívjon fel, szerencsére ott a félretett pénzünk, a magánkórházba tudunk menni, ott aztán minden rendben lesz.

Megérkezünk. A hirtelen jött higgadtság az autóval együtt távozik. De ekkor szerencsére újra ott van Ő, pont azzal a nyugalommal és erővel, amire most szükségem van.

Azonnal műteni kell! Félelmemben még azt is képes vagyok megkérdezni, hogy bejöhet-e velem a műtőbe a vőlegényem. Természetesen nem.

Betolnak. A műtős simogatja a hajamat, mosolyog rám, nyugtat. Ez most tényleg egy igazi kórház? Senki nem basz le valamiért, nem beszél végtelen utálattal velem, hogy na, ez is minek jött ide? Minden rossz élményemet, amit az egészségügyben szereztem, ezek az emberek felülírják. Jön az érzéstelenítés, altatni nem tudnak, mert ettem. Felszisszenek, fáj.

– Jól van, mindjárt túl vagyunk ezen az életveszélyes műveleten! Mosoly, simogatás. Most kicsit olyan, mintha mégis beengedték volna a vőlegényem. 

Valami bódító gázt azért kapok, amitől elbóbiskolok. Az utolsó mondat, amire emlékszem, hogy „jól van, mi készen állunk”.

A szobánkban ébredek, hirtelen az az érzésem támad, hogy egy szállodában vagyunk. Két ágy van. De ő mellettem fekszik az ágyon, simogat, minden rezdülésemet figyeli.

Finom, halk kopogás hallatszik, pár másodperc várakozás és az ajtó nyílik. Hihetetlen ez az odafigyelés. Megint egy végtelenül kedves, mosolygós ember, aki teát hoz.

Kimegyek pisilni. Jé! Nem elég, hogy vécépapír van, de még a vécé is olyan tiszta, hogy nem kell frissen műtve azon agyalni, hogyan bírok itt végigguggolni egy pisilést. Törölközők, hálóing berakva a fürdőbe. Arra gondolok, miért nem jár ez minden embernek? Meg arra, hogyha most nincs ez a félretett pénz, akkor mi sem itt lennénk. Pedig mennyire más, mennyire emberséges, mennyire alap kellene hogy legyen.

Próbálok aludni, de a mellettünk lévő szobában sokat sír egy újszülött. Minden sírásnál vele sírok, arra gondolok,

bárcsak pár hónappal később lennénk itt a kisbabánkkal, bárcsak a folyosón kéne sétálnom vele, bárcsak álmatlan éjszakák miatt kéne sopánkodnom a barátaimnak a telefonban, bárcsak itt maradt volna velünk.

Eljött az ideje, hogy hazamenjünk. A folyosón friss anyukák, friss apukák, pici babák, friss családok sétálgatnak. Még utoljára belém hasít a felismerés:
Mi most innen kisbaba nélkül távozunk.

Ori

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ ClarkandCompany