–

A bukás

Megbuktam matek írásbelin (soha előtte nem buktam semmiből), és szóbeliznem kellett. Rettenetesen magam alatt voltam, heteken át csak matekot magoltam. Rémes volt. Tudtam, hogy az első tételek az egyszerűbbek, amikkel biztosan átmegyek, és a vége felé vannak a húzósabb, komplikáltabb elméletek.

Mielőtt a szóbeli elkezdődött volna, a matektanárunk (akit mind a mai napig imádunk) bejött, és annyit mondott: „Balról jobbra nő.” Aztán kiment.

Tudtam, hogy hányadik tételt kell húznom, és át is mentem. Azóta is iszonyú hálás vagyok neki.

Már megint a matek

Én majdnem megbuktam matek írásbelin, végül kettessel csúsztam át. Mindenki imádkozott értem a családból, humán tárgyakból mindig jó voltam, de reálból sajnos nem. 
Amikor én érettségiztem, már volt Facebook, és szegény matektanáromat ott zaklattam, hogy mennem kell-e szóbelizni, vagy sem, elérem-e a huszonöt pontot. Nagyon kedves volt, mindennap tájékoztatott, hogy még nem tart az enyémnél, de ne aggódjam. Végül huszonkilenc pontot értem el, így meglett a kettes,

de amikor átadta megtekintésre a dolgozatom, kacsintott egyet, így a mai napig meg vagyok róla győződve, hogy csak hozzáírt pár pontot.

Szendvicsbe rejtett megváltás

Sajnos nem erősségem a matematika. Negyedik gimiben nálunk minden matekóra azzal kezdődött a második félévben, hogy kihívtak felelni a táblához. A tanárunk a fejébe vette, hogy engem csak a folyamatos számonkéréssel lehet motiválni, ha már magamtól nem vagyok hajlandó tanulni. Szép szorgosan gyártottam tehát óráról órára a ketteseket, ami nálam már jelentős sikerélmény volt. Közben becsúszott pár egyes a röpdolgozatokból, így általában masszív egykettedre álltam. Érthetően egy közepes szívinfarktussal vártam az írásbeli matekérettségit, ha megbukom a szóbelin, nekem biztosan annyi.

Aznap reggel a légy zümmögését sem lehetett hallani a teremben. Tudtam, hogy az elégségeshez legalább a feladatok felénél eredményt kéne produkálnom, de teljesen leblokkoltam: a kétismeretlenes egyenletek, logaritmusok, koszinuszok megvadult bolygókként keringtek az agyamban. És ekkor a levegőbe emelkedett egy kéz.
– Tanárnő, ehetnék közben két falatot? Leesett a vércukrom…
Laza, szódásüveg-szemüveget viselő irodalomtanárnő ücsörgött éppen a katedrán felügyelőként. Ránézett az órájára:

– Nahát, már ennyi az idő? Nem csodálom, hogy rosszul van. Aki nincs jól, igyon egy korty vizet a kulacsából, csöndben ehetnek valami energiaszeletet is. De tényleg csöndben, és sutyorgást ne halljak! Figyelni fogok!

Azzal tényleg felállt, és elkezdett sétálni a padsorok között.

Időközben én már körbemutogattam a többieknek, hogy itt vérzek el az utolsó feladaton, ha nem dobnak valami mentőövet.

A legjobb matekoshoz is eljutott a hír, szerencsére jó fej csaj volt. Becsomagolta az ujjnyi fecnire írt megoldást egy szendvicsbe, és becélzott vele.

– Maguk mit csinálnak ott? – horkant fel a tanárnőnk, észlelve, hogy az osztálytermet átszeli egy szendvics. Nagy nehezen kimagyaráztuk, hogy én nem hoztam kaját, a kolleginának pedig feleslege van.

Mázlinkra senki sem vette észre, hogy két szelet szalámi között ott lapult a megváltás. (Szóval lehet, hogy a matematika kapcsolódik a nyelvhez és a zenéhez, de hogy a kislabdahajításhoz is, az holtbiztos…)

Puskázni csak pontosan, szépen…

Jaj, tudom, hogy gáz, de én elég jó tanuló voltam, és csaltam, loptam, hazudtam minden tárgyból, ami nem érdekelt, de érettségin például nem. Egy dolgot tanácsolnék csak – bár senki nem kérte, hogy tanácsoljak bármit is –, hogy csak azt ne csinálja senki, aki vizsgára készül, hogy minden tételt megtanul, kivéve egyet… mert az tuti, hogy a kezében lesz. Nekem legalábbis mindig sikerült kihúznom azt az egyet. Sajnálom, hogy nem tudtam hasznos lenni a témában. Puskázni egyébként mindig a legnyilvánvalóbb módon szoktam, azt feltételezve, nem gondolhatják, hogy olyan hülye vagyok, hogy így puskázzam… és általában nem is gondolták, pedig pont olyan hülye voltam.

Valami pottyant a vécében…

Én nagyon-nagyon stréber voltam az érettségi idején, tényleg, fel sem merült bennem, hogy nem lesz ötös mindenem… Aztán utolsó este eszembe jutott, hogy kurvára nem vágom a matek elméleti részét. A gyakorlatban jó voltam, a feladatoktól nem féltem, csak attól, hogy nem tudom majd a megfelelő indoklást az elméleti feladathoz. Így este nekiálltam puskát gyártani, apukám módszerét (pauszpapír) ötvözve az általam kiötlött tuti rejtekhellyel (a bugyim). Azt is kitaláltam, hogy mielőtt kimegyek a mosdóba megnézni, szépen írok egy ceruzás vázlatot, hogy bebiztosítsam magam, mert akkor senkinek nem jut eszébe, hogy a vécén puskáztam (azt hiszem, felírták azt is, hogy ki mikor ment ki pisilni).

A kérdés végül könnyű volt, tudtam a választ. Éppen ezért el is feledkeztem a fenekem fölött elhelyezett, ezerfelé hajtogatott kis pauszpapír lapocskáról.

Majd kimentem pisilni – azért, mert kellett. Természetesen egy tanár kísért ki. Még szinte le sem vetkőztem, amikor jól hallható placcsanás jelezte, hogy a puska már a vízben van. Sosem tudtam meg, hogy a kísérőtanár mit gondolt, mi volt az. Végül is lehetett kaki is…

Mázli a köbön

Nekem nem volt időm és energiám az érettségire tanulni, épp valami edzőtáborból estem be, úgyhogy rákoncentráltam a szóbeszéd útján terjedő „tuti, az lesz” tételekre az irodalomérettségi előtt. Tudjátok, minden évben megy a matekozás, hogy kinek van évfordulója, meg ki az, aki régen volt már, hasonlók. Így volt öt tételem, amit oda-vissza tudtam. Mondtam anyukámnak, hogy ha nem ebből lesz, akkor én fél kilencre otthon vagyok. Mondanom sem kell, hogy nem jött be. Ráadásul a Pécs TV megneszelte, hogy én is akkor érettségizem, úgyhogy kitalálták, milyen remek vágókép lennék ehhez a fontos hírhez.

Tehát valahol a Pécs TV archívumában megvan az a pillanat, amikor rájövök, hogy meg fogok bukni az irodalom írásbelin.

Kínomban elkezdtem verset elemezni, amihez soha semmilyen érzékem nem volt, mert mindig mást gondoltam, mint a költő. Azt gondoltam, kimegyek kicsit sírni a budiba, ahol legnagyobb meglepetésemre ott volt a legjobb barátnőm, aki egy másik terembe volt beosztva. Akkoriban volt vécéőr, és egyszerre két ember nem lehetett bent, úgyhogy ez valami brutál nagy mák volt. Ő címszavakban ledarálta nekem az egyik tételt, rizsázni már akkor is tudtam, úgyhogy valahogy hármasra mentettem a teljesen vert helyzetet. Aztán a szóbelin Petőfi megmentett.

Debilizáló stressz

Én nagyon stresszelős vagyok, ha vizsgázom. Egyszerűen nem fogom fel a kérdést, ami a papírra van írva, és olyan debilizáló stressz állapotába kerülök, hogy nem tudok meghozni egy döntést, mit írjak le. Csak ülök a feladat fölött, és szétszedem a fejemben a mondatot, hogy mit jelenthet. Újraolvasom a kérdést, újra megválaszolom, kihúzom a választ, csillagozom, csillagozom a kicsillagozott részt… és így tovább. Szörnyű. Az volt az érdekes, hogy az érettségi első napján jól elbasztam mindent, túl voltam rajta, aztán szépen, ahogy mentünk tovább, már felszabadultam, és egyre jobbakat írtam. Szívesen tanulnék még egy csomó mindent, baromi sok terület érdekel, amit megismernék behatóbban, de sosem mennék vissza tanulni egyetemre vagy bármilyen intézménybe, ahol vizsgáztatás van, kreditek, kötelező akkreditált tárgyak, magolás és társai. Szörnyű.

Háromszoros matekérettségi

Ott kezdődik, hogy én is nagyon izgulós voltam minden számonkérésnél. Mai napig is velem élő „túlkészülésem” már akkor is jellemző tulajdonságom volt – különös tekintettel azokra a tantárgyakra, amelyekben nem voltam annyira erős. Például a matematika. Szóval tanultam és gyakoroltam a matekérettségire, mint a güzü, előtte pedig szétszorongtam az agyamat. Aztán megkaptuk a feladatsort, nekiláttam, és miközben írtam, rájöttem, hogy kábé feleannyi tanulással is meg tudtam volna csinálni… úgyhogy a fennmaradó nagyjából háromnegyed órát azzal töltöttem, hogy két barátnőmnek is besegítettem.

Papír zsebkendőn küldtem nekik a megoldásokat, levezetéseket, ellenőrzéseket stb. Mindenki állati náthás volt aznap…

Az enyémet megírtam ötösre, és ha jól emlékszem, egyiküknek négyes, a másikuknak hármas lett. Utóbbi tulajdonosa egy kicsit szomorkodott, hogy nem sikerült jobban. Mondtam neki, hogy bocs, de nem volt több időm…

Lusta puska

Általában lusta voltam puskát írni, ha megtettem volna, tudtam volna az anyagot is, így inkább „megbízható” környezetben ültem… Amit szerettem, azt megtanultam, amit nem, azt nem, de az érettségit ez nem vitte el, főleg a matekot.

Egy másik osztályba járt egy matekzseni barátnőm, tudta, hogy maximum egy óra alatt kész lesz, így megbeszéltük a „budirandit”, csakhogy egy emelettel lejjebb várt, mint ahol kellett volna.

Így történt, hogy két nappal később az otthoni telefonon hívott a matektanárnőm, és kérte, hogy azzal a tollal fáradjak el hozzá este, amivel írtam (khm) az érettségit. Ahogy mondta, némi kiegészítésre szorul… hát, így nem buktam meg, és nem kellett szóbeliznem. Csak azért merem megírni, mert szegény nemrég elhunyt, én meg a gyerek mellett sokat fejlődtem azóta, még matematikából is.

Ötödikes tananyagból érettségi

Mirjam barátnőm Olaszországban élő nevelőapjánál töltöttük az érettségi szünetet.

Először jó ötletnek tűnt, hogy majd a Garda-tó partján pihenve, semmi nem vonja el a figyelmünket, és úgy készülünk az érettségire. A könyvek úgy is maradtak, ahogy bepakoltuk őket.

Mario, a barátnőm nevelőapja úgy gondolta, majd ott vagánykodik az olaszok előtt, hogy milyen „jó csajok az ő kereskedelmi attaséi”, ahogy bennünket hívott az üzleti partnerei előtt. Ha nem tudott hova rakni bennünket, mentünk vele az üzleti megbeszéléseire is. Egy csempegyárban majdnem lebuktam a színlelt orosztudásommal, de amikor a gyár udvarán tornyosuló dobozokon feltüntetett cirill betűket ki tudtam olvasni, minden gyanújuk elszállt, hogy „vérbeli szakember vagyok”. Ez a mutatvány jelentette egyben az oroszérettségire való összes felkészülést is. Amikor indulnunk kellett volna haza, Mariónak bejött valami rettentő fontos üzlet, így nem hozott minket haza, hanem vett repülőjegyet. A repülőt majdnem lekéstük, de ez már egy másik sztori. Egyébként jó tanuló voltam, de amikor oroszból húztam a tételt, kedves osztályfőnököm kissé felém mozdította az egyiket, amit jelnek éreztem, és kihúztam.

Az egyes tétel volt: „mi i maja familija”. Vagy valami ilyesmi. Annyira kellett röhögnöm, hogy általános iskola ötödikes osztályos anyagból vizsgázom, hogy alig tudtam beszélni.

Meg kellett néznem, milyen jegyeket kaptam, mert már nem emlékeztem, de két ötössel és három négyessel érettségiztem, ami a Lovassyban elég jónak számított.

Kíváncsiak vagyunk a ti érettségizős sztorijaitokra is, küldjétek el nekünk kommentben!