Idén is, akárcsak minden évben, amikor zajlik a matekérettségi, elfogott a matematikai szorongás. Ezt a fogalmat a nagyszerű matektanár és tudós, Ron Aharoni vezette be abban a könyvben, amit minden szülőnek csak melegen ajánlani tudok: Matematika szülőknek a címe. (A Typotex kiadó adta ki, Dedinszky Zsófia fordította.) A címe kicsit becsapós, mert nemcsak arra jó, hogy elsajátítsuk belőle az alapvető matematikai ismereteket, de arra is, hogy az olvasása közben megszeressük a matematikát. 

A matematikai szorongás oka, hogy kihagytunk a matekban lépéseket 

Vagyis az oka az, hogy egyszer, valamikor (én például nagyon pontosan tudom, gimnázium harmadik évében) elveszítettük a fonalat. 

Semmit sem tudok a gráfokról. Az alapvető geometriai ismereteim is hiányoznak már. És ha elolvasom az érettségi feladatokat, azonnal attól tartok, nem arról fogok álmodni, hogy Donald Trump nekem adja oda az iPhone-ját egy buliban, hogy segítsek neki letölteni egy alkalmazást (mint tegnap), hanem azzal, hogy újra érettségiznem kell. 

Későn, jóval az érettségi után láttam be, hogy a matematikának akkor is van haszna, ha nem mérnök leszek, nem én tervezem a NASA-nál a Mars leszállóegység útvonalát. Lehet, hogy nem fogom használni a háromszoros szög koszinuszának képletét vagy a polimonok maradékos osztását, de mégis van értelme ezekről tudni, ezeket megtanulni. Ugyanis a matematika nem a műveletek mechanikus végrehajtásáról szól.

Az integrálokkal való számítás nem azért van, hogy gyerekeket kínozzanak vele (bár erre is alkalmas), hanem arra, hogy el tudjunk sajátítani egy speciális gondolkodást, a matematikai gondolkodást. 

Aharoni hangsúlyozza, hogy nem lehet lépéseket kihagyni, meg kell tanulni keményen a szorzótáblát, a maradékos osztást, de érdemes elmagyarázni, az mire jó. Én például kimentem a gyerekeimmel a hétemeletes lakóházunk elé, és megkérdeztem őket, hogyan tudnák kiszámolni, mekkora is az épület. Rögtön elővettek mobilt, mérőeszközöket, ledobtak volna egy mérőszalagot a tetőről. Mondtam nekik, hogy nem: gondolkozzunk. Hogy lehet egyszerűbben. Mérjük le, mekkora az árnyékunk. Mekkora a testmagasságunkhoz képest. Most mérjük le a házunk árnyákét. Majd állítsunk fel aránypárt. És ki fog jönni szépen, hogy milyen magas is a ház. Ki is jött. (Ehhez persze az kellett, hogy az alapvető műveleteket már elég jól tudják.)

Elmagyaráztam nekik, hogy ez egyfajta gondolkodás. Vannak, akiknek nem megy annyira a matek, de az sem baj (a WMN szerkesztőségben is van kifejezetten okos diszgráfiás). Nem attól lesz valaki okos vagy buta, hogy megy neki a matek, vagy nem megy. Megnéztük a Forrest Gumpot, ami még most is az egyik kedvenc filmem, és arról beszélgettünk, Forrest buta-e vagy sem. Nem is olyan könnyű kérdés. 

A magyar nyelvben a butaság vagy hülyeség kifejezésére használt hasonlataink mindig valaminek a hiányát fejezik ki: féleszű, nincs ki a négy kereke, félnótás. Az semmiképpen sem állítható, hogy Forrest élete ne lenne teljes, ne lenne intenzív, ne lenne érdekes. Semmiképpen sem tűnik – ha az életét nézzük – féleszűnek. De vajon, ha a gondolkodását nézzük, akkor mondható-e, hogy csökött agyú, lökött vagy korlátolt? 

Forrest Gump volt az oka annak, hogy elkezdtünk beszélgetni a butaságról. Meg aztán arról, is, hogy most, a mai világban, miért kell megőrizni, miért fontos megőrizni a józan eszünket. A józanságunkat, a kritikai képességünket. 

Elkezdtünk beszélgetni arról, hogy mi is a butaság. Hogyan lehet diadalra juttatni az észt, és hogyan, miért fontos legyőzni az ostobaságot. 

Megmutattam nekik egy videót: egy jóravaló fiú, akit egykor barátomnak mondtam, ebben a videóban arról beszél, hogy a brazil őserdők nem lehetnek a Föld tüdeje, mert az őserdő nem is bocsát ki oxigént. A fa széndioxidot bocsát ki, hiszen az is lélegzik, akárcsak az ember, és ebből következően inkább káros a kibocsátása, mint hasznos. (Hogy honnan szedte ezt, nem tudom, de egy tévéműsorban mondta.) A gyerekeim ezt hallván, kicsit hüledeztek, de mondtam nekik, ne mondják azt rögtön, hogy ez butaság, vizsgáljuk meg az állítást.  Attól, hogy nem egyezik az ő tudásukkal, még nem biztos, hogy butaság.  

A butaság tulajdonképpen az, ha túlbecsüljük önnön képességeinket 

Például azt gondoljuk, a memóriánkon nem fogott az idő, az agyunk, mint a penge, mi emlékszünk jól. 

Bár a légkör oxigénmennyiségéhez a tengerek és óceánok járulnak hozzá a leginkább, és talán tényleg túlzás, hogy a brazil őserdő a Föld tüdeje, de az őserdők igenis oxigént adnak a légkörhöz. Nézzük meg, mi a légkör, és miből áll össze a Föld légköre. Vegyük át újra. 

Egykori barátom, akivel sok remek estét töltöttem együtt, nagyon magabiztosan mondta, amit mondott. Arra gondoltam, miközben néztem, hogy a tetszelgő önbizalom vezethetett oda, hogy – amint a gyerekekkel megállapítottuk – téves állításokat közölt nagy nyilvánosság előtt.  

Ha valamit megpróbáltam megtanítani a gyerekeimnek a matematikán túli okosságról, arról, hogyan kell és lehet harcolni az ostobaság ellen, akkor az éppen az volt: soha ne gondolják, hogy tévedhetetlenek. 

A buta nem szégyenkezik. Nem mélázik el az állításai fölött. A butaság gondolkodási restség, önállótlanság. 

Aki felméri, hogy valójában mennyire keveset tud, hogy még abban sem lehet biztos, amit sok tudós egybehangzóan állít (gondoljunk csak arra, hogy még a hetvenes években is kokainos cukorkát adtak a gyerekeknek, ha fájt a foguk, ami hasznos volt ugyan, de azért mégis…), az eleve nem lehet buta. A saját tudásunk korlátozottságának, a saját képességeink korlátozottságának belátása az, amit valamiféle okosságnak lehetne nevezni. 

Érdemes persze azon is elgondolkodni, mi lehet az oka a magabiztosságnak (a saját korlátozottságunkat be nem látó magabiztosságnak), miféle kisebbségi érzés, félelem vagy trauma munkál mögötte. 

Például nagyon sokszor épp a megfelelési kényszer. Az, akit méltóságában megsértettek, bármilyen módon, akárcsak úgy, hogy túl sokszor kapott pofont, ha rosszul tanult, nem jó jegyeket vitt haza, az állításainak igazságtartalmában, a maga igazában elkezdhet rendíthetetlenül hinni. Csak olyan információkat kezd majd el begyűjteni, amelyek a vélt igazát alátámasztják. (A Föld csak azért is lapos. Az oltás autizmust okoz, mert az én fiam sem lett volna beteg, ha nem oltják be.) 

A fake news korát éljük, de ez nem tragédia

A fake news nem egyszerűen butaság. Butaság hinni egy hamis hírben, egy kamu oldalban. De maga a fake news nem az.

A kamuhírek azok között szedik az áldozataikat, akik eleve meg vannak győződve valamiről, az állításuk helyességről. Azok közt, akik abban tetszelegnek, hogy márpedig ők tudják jól. A nem őket igazoló állításokat lesöprik az asztalról.  

Egy a neten gyorsan terjedő Donald Trump-fotón a következő mondat (interjúrészlet) olvasható: „Ha valaha indulok az elnökválasztáson, akkor biztosan republikánus színekben indulok, mert ők olyan hülyék, hogy mindent elhisznek”. A képet elsősorban a demokrata szavazók osztották meg. Az ő Trumppal szembeni szenvedélyes utálatukat rendesen alátámasztotta a szöveg, el sem gondolkoztak azon, hogy Trump valóban mondott-e ilyet. Egyébként nem mondott. 

Ha a kamuhírekről beszélünk (amik rettenetesen elszaporodtak a karantén alatt), nem kell feltétlenül azon gondolkozni, mi tesz valakit demokrata szavazóvá, milyen szociális és gondolkodási háttér, vagy mi hangol valakit Trump ellen. A kamuhírek világos esetek: azt tesztelik, buták vagyunk-e, illetve mennyire vagyunk azok. 

A kritikai gondolkodásban nem szabad lépcsőket kihagyni

Szinte mindig onnan kell kezdeni, amikor információhoz jutunk, hogy feltesszük magunknak a kérdést, vajon eleget tudunk-e ahhoz, hogy az igazságtartalmát megítéljük. 

A filozófiát is lehet úgy nézni, mint a butaság elleni harcot (Gilles Deleuze Nietzschére utaló elhíresült kijelentése: „A filozófia arra szolgál, hogy kárt okozzon a butaságnak, szégyenletes dologgá tegye a butaságot”). Az egyik legnagyobb filozófus, Szókratész azzal kezdi a filozófiát, hogy kijelenti, nem tud semmit – a nem-tudás beismerésével. 

Az, hogy a fake news miért tud ártani, miért eszik olyan hangosan csámcsogva, sokkal inkább szociológiai kérdés, sokkal inkább pszichológia, mint filozófiai vagy történelmi. 

A kérdésre, hogy Forrest buta volt-e, az a válasz, hogy inkább csak együgyű. Nem volt jó matekból. Biztosan nem volt az. De az nem baj. Teljes értékű életet élt. És ez a fontosabb. 

Azért érdemes újra és újra megnézni Robert Zemeckis filmjét, hogy lássuk: az előítéleteink is mekkora marhaságok. Azok is téves képekből fakadnak. Azzal, hogy kritikai gondolkodásra tanítjuk a gyerekeinket, azzal, hogy elmondjuk nekik, nem valami képesség, hanem a kritikai gondolkodás hiánya a butaság, elérhetjük, hogy ne álljanak mások befolyása alatt. Ezt azzal tudjuk elérni, hogy kritikusan gondolkodjanak, hogy normális életet biztosítunk nekik. Még ha a karantén alatt ez sokszor nem is olyan könnyű. 

Kolozsi László

 Kiemetl kép: Getty Images/Sunset Boulevard